A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-03-12 / 11. szám
Egy — kettőről már hallottam.. Könyvhónapi gondok és gondolatok Társadalmunk nem szűkkeblű a könyvvel szemben, ismeri értékét, az ember életében betöltött szerepét, s ezért egy egész hónapi fokozott figyelemmel tiszteli meg. Márciusban hivatalos programként és spontánul, intézetekben, iskolákban és munkahelyeken, matinékén, műsoros esteken és irodalmi találkozókon — szemtől szembe, író és olvasó — sok szó esik a könyvről, az irodalomról, az írókról. A tél tavaszba fordulásának hónapjában ünnepelnek a klasszikusok és a szocialista irodalom remekei, a hagyományosak és a modernek, szürrealisták és az új regény képviselői, ünnepelnek a versek és a novellák, a regények, a betűbe öntött múlt, jelen és jövő. Számosabb és jelentősebb társaival egyetemben a csehszlovákiai magyar könyv is ünnepel. Az ünneplés örömet jelent, jókédvet és gondtalan szórakozást. S én írásom alcímében gondokat említek. Öröm és gond — két ellentétes dolog, egy és ugyanazon ténnyel, vagy eseménnyel kapcsolatban, hogyan fér meg egymás mellett? Megfér és kiegészíti egymást. Ünnepel az írott szó, a könyv. Beszéljünk a gondokról! A múlt évben közölte az Irodalmi Szemle Kardos István néhány szociológiai felmérését, mely egyrészt köztársaságunk magyar nemzetiségű lakosságának művelődési viszonyait, másrészt tanítóink életkörülményeit vizsgálta. A felmérésekből most az a megállapítás jelentős számunkra, hogy értelmiségünk döntő többsége — pedagógus. Óvónők, tanítók, tanárok. A jövő generációk előkészítői, hajlékony, fiatal lelkeket formáló, szellemi dolgozók. A másik felmérés két megdöbbentő adatot hoz felszínre pedagógusainkról: a felmérésben részt vett tanítók 39 százaléka, az elmúlt három év alatt egyetlen szépirodalmi művet sem olvasott; s ugyancsak a 69 százalékuk egyetlen hazai magyar szerzőtől sem olvasott még könyvet. (Az adatok általános érvényét csökkenti a szociológiai felmérés eléggé szűk területe, de az eredmények igy is nagyon elgondolkoztatóak). Pedagógusaink a feltett kérdésre (hazai magyar irodalmunkat illetőleg) ilyen válaszokat adtak: „Ilyen is létezik?“, „ ... most hallok először róluk“, „ .. .egy-kettőről már hallottam, de rájuk nem telik az időmből“. Szögezzük le mindenekelőtt: cikkem nem a szlovákiai magyar író siránkozásaként íródott, afeletti bánatában, hogy nem, vagy kevésbé ismert. Tudatában vagyok annak, hogy az emberek könyv iránti érdeklődése, olvasókedve, az irodalommal való együttélése alkati adottság, s mint ilyen, bár befolyásolható, de objektív dolog. Ha valakit nem érdekel az irodalom, vagy az életkörülményei nem engedik, hogy vele foglalkozzon, ezen az irodalom fontosságának bármily meggyőző és rapszódikus bizonygatása sem segít. Olyan tény ez, mely felett nem keseregni kell, de az okait kutatni, elemezni körülményeit és segíteni rajta, ha lehet. A továbbiakban ezt a célt követem. A felmérés pedagógusaink életmódjáról is tudósít. Gyakran nem megfelelően laknak, munkájuk után sokat utaznak, tisztségekkel, közéleti funkciókkal túlterheltek. Aztán olvasnak mást, folyóiratokat, szaklapokat, sportolnak és táncolnak. Majd mindegyiküknek van rádiója, soknak lemezjátszója, és magnetofonja. Közel a felének van televíziója. Miért lényeges hát, hogy az olvasásra, szépirodalmi művekkel való foglalkozásra már nem jut energia, kedv vagy idő? Valamikor a falu magányában, vagy a vidéki kisváros mozdulatlan csendjében, a gondolkodásra, álmodozásra hajlamos romantikus léleknek a könyv volt az egyetlen szellemi társa. Ma közkincs lett a film, a rádió és a televízió. Mindannyi a könyv komoly vetélytársává nőtt. S amellett könnyebben élvezhetők, mint a könyv. Az ember kényelmesen ül, akár fekhet is, papucsban, háziruhában, esetleg eszeget és iszogat közben és néz. Vagy hallgat. Fogyasztja a művészetet, a kultúrát, a szépet, az izgalmasat. Hagyja, hogy a látottak vagy hallottak átömöljenek a lelkén. Könnyű, kényelmes, és amellett — ha jó a program! — hasznos szórakozás. Aránylag rövid idő alatt sok tömény élvezetet és lelki kalandot nyújt az embernek. Nagy kísértő a televízió, egy másik, dolgozóink körében végzett kutatás azt bizonyítja, hogy a kérdezettek 74,5 százaléka rendszeresen nézi programját. A könyv más dolog, az olvasás, amellett, hogy szellemi élvezet, egyben szellemi munka is. A betűkbe és sorokba öntött érzések és szenvedélyek, képek, felvillanó életek és gondolatok lassabban vonulnak át az agyon, mint a televízió képei. Aprólékosabbak, és ezért tartalmasabbak. Befogadásuk közben intenzív munkát végez az agy, s így finomul, minőségi változáson megy át. Olvasás közben meg lehet állni, elgondolkodni, megmozdulhat a fantázia, csapongó útra kelhet a képzelet. Olvasás közben az ember tudatosít és ítél — van rá ideje —, erkölcsi tudata, érzékei, idegrendszere, mind-mind foglalkoztatva van. A könyv a testet öltött emberi lélek, az emberi tudat történelmi folytonosságának hordozója és eszköze. Általa évszázadok és évezeredek embere szól hozzánk, egyesül velünk. Szellemi életet élő ember számára, embersége állandó megújítása és felfrissítése (regenerálása) érdekében elengedhetetlen szükséglet az olvasás. S a szlovákiai magyar könyv hazai valóságot testesít, hordoz és ad tovább térben és időben. Pedagógusaink ennek a valóságnak a szellemi munkásai, életük gyökere belőlük táplálkozik. Ismerniük kellene irodalmunk — bármilyen szerény — eredményeit! Saját érdekük, s a kultúra — melyet terjesztenek — érdeke kívánná meg, hogy ismerjék. Dél-szlovákiai falvakban és kisvárosokban keres magának helyet a hazai magyar könyv. Kétségtelen, hogy talál is helyet. Sok jel bizonyítja ezt. Szerzői estek bizonyítják, ahol a könyveket ismerik, a szerkesztőségbe érkező levelek hoznak hírt tetszésről, vagy kritikai ellenvetésről, s a könyvek azért elfogynak valahogy. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy falun egy-egy szerzői est alkalmával 40—50 dedikált könyv kel el, az embereknek van pénzük és nem sajnálják csehszlovákiai magyar írók könyvéért adni a koronákat. Miért foglalkozunk hát olyan széleskörűen a pedagógusokkal? Háború utáni irodalmunk fennállása óta nélkülözi az irodalmi közvéleményt. Nélkülözi azt a mindenütt jelenlévő szellemi közeget, mely nemcsak „fogyasztja“ az irodalmat, de kritikailag elemzi, átéli, feldől gozza, újszerű hozzáállással gazdagítja és életté váloztatja. Visszatükrözi. S ilyen szellemi közeg gerince, természetéből és életfeltételéből kifolyólag, az értelmiség kellene, hogy legyen. De értelmiségünk nagy százalékát a pedagógusok teszik ki, akik egy csoportjának a 68 százaléka irodalmi művet hazai magyar szerzőtől még nem olvasott. Miért? A kérdésre közelről sem tudok kielégítő és alapos választ adni. Ez alkalommal nem is akarok. Egy okot említek csupán: a tájékozatlanság kérdését, melyet a legplasztikusabban az a tanító fogalmazott meg, aki a hazai irodalomról feltett kérdésre azt felelte: ilyesmi is létezik?. Létezik. De valaminek a létezése azzal lesz hitelesítve, hogy tudomást veszünk róla. A jelek szerfnt irodalmunkról sok dél-szlovákiai faluban nem vettek még tudomást. S ha nem tudnak róla, nem olvashatják. A bratislavai Magyar Könyvesbolt szervezett néhány megrendelési akciót, óriási sikerrel. Ezres tételekben jöttek megrendelések, s a hazai irodalomra csakúgy, mint a klasszikusokra, bizonyítékául annak, hogy a népben él az érdeklődés, csak a könyvvel való találkozási alkalom kevés. Nagy és fontos feladatok rajzolódnak a Tatran Könyvkiadó újonnan alakult magyar üzeme elé. Neki, illetve dolgozóinak kell majd nagy részben előkészíteni ezt a találkozást. Ennyit a csehszlovákiai magyar könyv ünnepi gondjairól. Nem kevés. 9 DUBA GYULA
