A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1967-03-05 / 10. szám

Ahol ARANY JÁNOS gyógyulást keresett

Reggel nyolc lehetett, Urban barátommal, a rádió Karlovy Vary-i munkatársával a Diána és a Károly hegy völgyében sétáltunk. Az „Ecce homo“ kápolnával szemben, egy kis padnál megálltunk. Leültünk, hogy megpihenjünk. Az elénk táruló vidék szépségében gyönyörködtünk, én a vendég kapkodó tekintetével, Urban az őslakos büszkeségével. Aztán, szinte megfeledkezve az időről s társamról, aki közben valami roagyarázatfélébe kezdett, a Tepla-patak csobogásának dallamát hallgattam. Egy név többszöri említésére kezdtem csak kísérőm szavaira felfigyelni.

— Ján Aráni... Igen, Ján Aránl, valamikor a híres magyar költő kedvenc pihenője volt ez a padocska, s ha e hely jelentőségéről többet akarsz tudni, elvihetlek fürdővárosunk élő lexikonéhoz, aki tudomásom szerint a ti nagy költőtök őszinte tisztelője s tudója mindannak, mi nevezetesség itt művésszel, íróval megesett.

Tán Arany János, helyesbítettem a gyarlón kiejtett s számunkra oly kincset jelentő nevet. Urban barátomat szinte felragadva a pádról cipeltem, vonszoltam a város felé, ellenkezést nem tűrve követeltem, azon minutumban vigyen ahhoz a nevezetes „élő lexikonéhoz“, aki nekem Arany János karlsbadi napjairól tud beszélni.

A híres kolonád alsó végén, — itt közbe szeretném iktatni, hogy ahogy a Vár-forrás mellett elmentünk és szemrevételeztem a libasorban fel- alá járó, kis kancsókból gyógyítóvizet kortyolgató emberáradatot,Arany Jánosnak a forrás vízétől búcsúzkodó tréfás, mégis fájón peszszimisztikus sorai jutottak eszembe: „Isten veled Karlsbad szép tája! (Örökké az ember nem állja, / Rothad neki tüdeje-mája; / Így végződik a földi pálya. / Alás szolgája!“ — balra fordultunk a hegynek ugró Sadová utcába.

Míg a 34-es számú ház legfelső — úgy emlékszem ötödik emeletére — feldöcögtünk, jó magas emeletek voltak, mert a ház még a múlt század vége felé épülhetett, a Toldi szerelmének sorait próbálgattam magamban felidézni, de csak a történet meséje révedezett fel bennem eleinte, aztán egy egymásba ölelkező rímsor: „lezuhant a mélybe .*.. a forrás fölébe“ mégiscsak felidézte a rákövetkező néhány sort: „Ötszáz évvel utóbb, — vagy igen, már többel, / Sokat ábrándozott egy beteg ember, / Megáldotta vizét jótéteményért, / Ha nem új életért, új élet-reményért. S ha valaha célhoz bír jutni az ének: / Köszöni e forrás csuda hévvizének.“

Majd száz esztendeje talán éppen a kápolnával szembeni kispadon formálódtak ezek a sorok, nos — gondoltam magamban — én bizony megtréfálom Urban barátom tiszteletreméltó élő lexikonét

á mikor csengetésünkre az ajtót szélesre táró Karel Nejdlnek bemutatkoztam, jövetelemnek célját minden további kommentár mellőzésével egyszerűen az előbb említett sorok cseh nyelvű, persze szabad fordításának, idézésével magyaráztam. A házigazda az érkező idegen szavaira egy hosszan elnyújtott „áááá“vai reagált. Ebben a furcsa kitörésben egyaránt benne volt a váratlan öröm kifejezése s a baráti kézfogás jele. Aztán csak az idős emberekre jellemző, húncutkodó, bájos közvetlenséggel, pajkos játékossággal mutató ujját homlokához emelve csendet parancsolt, mintha egy

9 A Hét irodalmi melléklete © 10.

villanásnyi koncentrálásra kért volna időt, majd megfellebbezhetetlenül mondta ki félig magyarul, félig csehül:

— Arany János, Toldi szerelme, kilencedik ének, 96. versszaka! — s ment be a lakásba szélsebesen, meg sem állva a négy falat betöltő hatalmas könyvtár egyik sarkáig. Ott szinte látatlanban kiemelte Arany János Toldi szerelmét s bizonyította diadalmasan, mégis szerényen megállapításának igazát.

— Hogy kezdődött? — kérdeztem megilletődve kicsit később, miután már közelebbről is megismerkedtem a fürdőváros e szeretetreméltó Old-manjével s az elémbetárt könyvekből, cikkekből, tanulmányokból egy hangya szorgalmú ember nemes profilja bontakozott ki előttem, aki nemzete, szűkebb pátriája, városa, e világhírű fürdőhely határokon és korlátokon túli megbecsülését és értékelését a más nemzetek és népek itt járt s halhatatlan fiainak, illetve azok emlékének való tiszteletadásával kívánja még magasabb szintre emelni.

— Hogy kezdődött? — ismételtem újból, miután számba veszem, hogy magas kora ellenére a fiatalokat meghazudtoló frisseséggel és kitartással dolgozik még ma is, aki, ahogy az íróasztala felett függő párizsi kereskedelmi akadémia 1925-ből keltezett oklevele szerint egy sokkal prózaibb pályán indult el négy évtizeddel ezelőtt, mint ez a mai rév, melybe végülis eljutott.

— Jean de Carroval kellene kezdenem, a francia származású, és genfi születésű orvossal, tudóssal, politikussal, irodalom és művészet-baráttal, aki a múlt század elején súlyos betegként érkezett ide s több mint három évtizeden át élt itt. Felmérhetetlen munkát fejtett ki a fürdőváros érdekében. Bizalmas barátja volt František Palackynak, sőt a nagy cseh forradalmár hitvallását nemcsak magáévá tette, de minden időben kitartott mellette. A Habsburg ház szószólói ezt persze sosem bocsátották meg az idegenből jött tudósnak s így Jean de Cairo sokoldalú munkássága a hivatalos körök jóvoltából feledésbe ment.

Ha pontos, szabatos választ kiváltunk kapni a feltett kérdésre — hogy kezdődött, vagy hogyan jutott el vendéglátóm Arany Jánoshoz, akkor most a riporternek közbeesőleg el kell mondania: Jean de Carro nem ment egészen feledésbe, mert 1958-ban egy kétszáz oldalas könyv jelent meg a francia tudós élete munkásságáról. A könyv szerzője de Carro irodalombarát ténykedésére is rámutat, s e téren legérdemesebb tettéül a cseh reneszánsz egyik legműveltebb tudósa és költője haszisteini Bohuszlav Lubkovitz 1500 táján megjelent „In thermas Caroli IV“ híres ódájának több mint tíz nyelven való publikálását jelöli meg. Az óda magyar fordításának elkészítésére Jean de Carro Kazinczy Ferencet és Szemere Pált kéri fel. 1829-ben Jean de Carro gondozásában napvilágot lát a Károlyforrást dicsőítő óda a soknyelvű tolmácsolásban.

— A magyar fordítások közül a szakértők a harmadikat, az 1869-ben napvilágot látott, Arany János fordítást tartják a legsikerültebbnek, — csap át magyarázatának befejező részére vendéglátóm, szerényen tartózkodva a

de Carróról szóló könyv szerzőjének megnevezésétől, de előttem ott a könyv, mely érthetően magyarázza, a szerző nem más, rgint Karel Nejdl,

Most már Arany Jánossal telik meg a szoba. Később Móra Ferenccel, majd sorra veszi az itt járt magyar művészeket, tudósokat, ismerősöket, akikkel hosszú sétákon Aranyról és Móráról beszélgetett.

— Tudja, egészen egyedülálló az a bensőséges szeretet, amelyet a beteg Arany János Karlsbad Irányában tanúsított. Igaz, nyolc nyáron át élt Itt, keresett gyógyírt betegségére. Nyolc éven át lelt itt nyugalmat árasztó pihenést. Az erdők, völgyek csendje, Illata vette körül s ő nagyon hálás volt, mert viszonzásul valami olyasmit adott, amit nagyon meg kell becsülnünk; a magyar költészet úgy tudom egyik legcsodálatosabb alkotásában-, örök irodalmi emléket állított Karlový Varynak, Loketnek, a Krušné Horynak, a Slavkocl erdőnek, az Ohfenak és a Tepla pataknak, a Károlyforrásnak. E vidék határtalan szeretetére s e tájat otthonuknak, hazájuknak valló népek megbecsülésére tanította s buzdította a magyar költészetben gyönyörködni tudók millióit. Nem vagyok poéta, de szeretem a költészetet, lehet, hogy lesznek olyanok, akik tón kétségbevonják, de én úgy érzem. Lebkovitz óta ennek a vidéknek aligha volt nemesebb, emberibb s e környezettel bensőségesebb viszonyban élő dalnoka, mint a maguk Arany Jánosa.

Szóba kerül az 1957-ben a régi Vár-úti Strelec házon elhelyezett emléktábla; melynek realizálásában nagy szerepe volt Karel Nejdl fáradhatatlanságának. Ezzel kapcsolatban tett elismerő megjegyzéseimet barátaira és a város vezetőségére hárítja s hogy a további dicséretnek elejét vegye, Arany János csibukjára tereli a szót.

— Ittléte során az egyetlen bosszantó körülmény állítólag csak a pipázással kapcsolatban merült fel. A „finánc-nem-látta“ dohányt nagy becsben tartotta, mint akkoriban általában az igazi pipás emberek. Pedig a hosszú szárú tájtékot olyankor tartották a legízletesebbnek, amikor arra a legjobb alkalom mutatkozott: reggel, hogy az ember rendbe tette magát, amúgy éhomra, aztán reggeltájt röpködnek legjobban a gondolatok, a füst eregetése még szebbé teszi azokat. De hát itt szigorú orvosi regulák voltak. Hajnali ötkor kelés, majd három órai séta, aztán jött a gyógyfürdő, ennek folytatása volt a Gensermarsch — azaz a fütytyös-korsóból a forrásvíz kortyolgatása, menetközben két-három szopásnyi a gyógyulást ígérő vízből, majd újabb két-három lépés, egyre tartva a rendet a libasorban. Ha kifogyott a víz, újból meg kellett meríteni a kancsót a kútban, ahogy az orvos, előírta s csak ezután következett a reggeli, no meg végre a férfiember büszkesége, a pipa. Hát ez a „pipa-kivárás“ volt Arany számára a legnehezebb. A társaság hiányára soha nem panaszkodott, inkább elkerülte, alkalom lett volna bőven, mert szép számbah voltak magyarok mindig a vendégek közt, de ő jobb szerette a magányt... Hogy ki ne hagyjam. Mennyire szerették már akkoriban Arany urat, az Akadémia titkárát, a legjobban az a tény igazolja, hogy a városi tekintetes előljá-yv'. ’ . v ✓*

7DE PftEBYVAl SLÁVNY MAĎARSKY BÁSNIK

ARANY JÁNOS

VtlKY OBDIVOVAŤ El KARLOVÝCH

var

V LFTECH

«

1869 1870 1871 1872 1873 1874 1875

1876

■ %

X ♦

•

Arany János emléktáblája Karlovy Varyban