A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-02-26 / 9. szám
S&vkätfo'S ha* ajh/ŕus A szakállas úr kezdetben nem volt szakállas, és úrkinézése sem volt, rokonszenves fiatalembernek láthattuk őt egy plakáton, a téli nagyvásár csarnokának bejárata előtt. Kedvesen mosolygott a járókelőkre, és kezével a csarnok bejárata felé mutatott, barátságosan invitálta az embereket a vásárra. Mozdulatának nagyvonalúságából következtetni lehetett arra az árubőségre, melyet bárki megszemlélhet, és anyagi lehetőségei szerint birtokába vehet. Mosolyában bátorítás és megértés bújkált. Egy pillanatig se habozz, menj vásárolni, dolgozói Napokig néztem a rokonszenves fiatalember képét a falon, és később felfedeztem, hogy a hátsó bejáratnál ugyanilyen reklámalak áll. Mondom, napokig elnéztem őket, ahogy ott álltak, és kinyújtott jobb karral nevettek, amikor valami furcsa érzés, valami rendellenesség megsejtésének az érzése ütötte fel bennem a fejét. Nem tudtam még, hogy mi az, csak határozatlan szorongások indultak a lelkem mélyén, hogy itt valami hiba van, itt valami nem egyezik az élet rendjével, a normális és megszokott körülményekkel. A törvénnyel, melynek jegyében telnek hétköznapjaink. Nálunk ez nem így szokás. Nem, ez valóban nem természes. A két fiatalember aránytalanul hosszú ideig mosolyog. Napok óta mosolyognak. Napok óta szfvélyeskednek. Majd egy hete, hogy üres kézzel mutatnak a vásárcsarnok bejárata felé. Rokonszenvességük kezd aggasztóvá válni. Mi történik itt? Illetve mi nem történik, és miért? Végre egy szürkülő szombati késő délutánon kissé megkönynyebbültem. Emlékezem, négy óra lehetett, az utcai lámpák még égtek, és igyekeztek oszlatni a ködöt, mely a városra nehezedett. Megyek a vásárcsarnok felé, és már messzebbről látom, hogy a fiatalembernek valaki — az egyszerű nép, egyszerű művész gyermeke — szénrúddal kackiás huszárbajuszt rajzolt. Mosolygós arca úgy nézett ki a hatalmas, fekete bajusszal, mint egy középkori kalózvezér frissen felfedezett portréja. S a kezében tekintélyes, füstölgő pipát tartott. Megtört a jég. a körülmények rendezuanek, gonuuiiimi, most már majd megy minden, mint a karikacsapás. Az emberekben élő, visszafojtott művészi szenvedély végre felfedezte a fiatalembereket, s mint alkotásra alkalmas nyersanyagot, birtokába vette. Másnap reggel a fiatalember fején már cilinder díszelgett. Ezzel szemben gumicsizmában állt a plakáton, és szmokingja szárnya alól, a hátán, bojtos farok kandikált ki, mint Belzebubnak, a róla fellelhető összes rajzokon és képeken. A másik fiatalember pedig hegyes, fekete fogakkal vigyorgott az utca forgalmára, és jobb kezében hatlövetű Colt revolvert szó rongatott. Ekkor már egészen jól érez tem magam és természetes elfogulatlansággal vizsgáltam a két fiatalembert. Otthon vagyunk Vajon milyen változást hpz a holnap? Bizonyára jelentő set. Nem csalódtam. Másnap reggel a cilinderes, gumicsizmás úr hasán ökölnyi lyuk tátongott, mintha kézigránát robbant vol na a testében, és a Colt-revolveres vigyorgó fiatalember mellkasát kilenc lyuk szelte át, akár egy géppisztolysorozat. A halódó fiatalember szeméből ökölnyi könnycseppek görögtek, s mellé kusza betűkkel jegyezték fel az ítéletet a plakátra: meghalsz, kutya! Erre egészen megnyugodtam Nincs baj. Az utca ösztönös alkotóereje él és alkot tovább DUBA GYULA Szenes Erzsi költészete ratos asszonnyá érett, tud haragudni, sőt gyű lölni is, de a gyűlölet és az elkeseredett harc csak lírai fejlődésének harmadik időszakában válik uralkodóvá költészetében. Az újabb kötet költői hasonlatai, képei szintén a természettel, ff bibliával, némelyek pedig a rabsággal és a halállal kapcsolatosak. A halál idézgetése inkább csak tetszelgés és költői túlzás, s ez ismét néhány év múlva derül ki, amikor a költőnő valóban a halálra ítélendök közé kerül, s verseiben megrázó erővel fejezi ki ezt a sorsot. (Költői kifejezőeszközei fejlődésének bemutatására idézzük néhány trópusát: „Csak várni kell, hogy mint egy orkán, a földdel egyenlővé tegyen minket“, „újra kivirul szerelmünk — széltől ültetett tűzpiros rózsa a szikla tetőn“, „De bomlott telkembe lassan visszahúzódik a fájdalom, mint erdő mélyére a vad“, „Csak a szívem reszket az ágaskodó félelemtől, mint a vágóhídra vezető úton a kis borjak teste“, „a Te szemeid kitágulnak és megnőnek, mint két nagy tenger, melyeken a; halálig eveztem“, „tisztán hallom, mint éjidőn a harang szavát“, „Az én lelkem a fegyencnö a börtönudvaron“, „s kitisztult emlékeim vállamra szállnak, mint a galambok“, „Ogy szeretnék átjutni a múltamon, mint egykor őseim a Vöröstengeren“, „önönkezemmel téptem a szívem, mint holtak szívét a keselyűk“, „a versek ott gunnyasztanak a szivemben, mint télidőn a verebek az eresz alatt“. Költői képei azonban néha zavarosak vagy szokványosak: „úgy hajolok önmagam fölé, mintha ... egy hamvvedret tartó márvány kőangyal lennék, a saját síromon“, „s megkívánt szám, karom, kezem fegyveres gyilkosok, kik asszonyodnak életére törnek“, „kit átszúrtál a tekinteted fényes acéltűjével“, „a neved minden betűje egy-egy méregpohár“, „mint a tőr, mellyel átszúrtak egy szivet“. A költőnő lírai pályafutásának erről a korszakáról így emlékezik meg 1941-ben írt naplójában: „Hol vannak már azok az idők, amikor ez fontos volt, mikor olyan sokat jelentettek a férfiak, hogy még a verseket is kiűztem értük szivemből, s a fejemből a gondolatokat, s a sírásnak csak akkor adtam át magam, ha nagyon muszáj volt. (Sokszor volt muszáj, mi tagadás.)“ (A lélek ellenáll. 250. 1.) Ugyanitt megható őszinteséggel, saját lelkét elemezve vall újabb, politikai jellegű lírájának forrásáról és megszületéséről: „Mikor az érzelmek, gondolatok egészen magas fokra izzottak, fájdalomtól, kétségbeeséstől, halálfélelemtől, lehetetlen volt nyugodt, simán folyó prózában kifejezést adnom a belső válságnak, az eksztázisig hevített vágyálmoknak és olykor a sötét valóságnak is. Ilyenkor a napi feljegyzéseket rapszodikusan versek szakították meg“. Az 1939—42 között írt költeményeiben, melyek A lélek ellenáll c. kötetben naplójával együtt jelentek meg, megénekli azt a változást is, amely a költőnő életében bekövetkezett. Idézzük a kis gyűjtemény első versét. Emlékeztek-é a fiatal lányra, ki egykor virágot tűzött a hajába, s önfeledten énekelt a szerelemről, s hogy rajtavesztett, önmagát siratta? Oh boldog idők! Azóta fordult a világ, s mindez semmivé lett a szemében, önön bánata, s a szerelem. Most Európát siratja, szétszabdalt testét, mely csupa égő marás és seb. Ha emlékeznétek a fiatal lányra, ki egykor virágot tűzött a hajába s önfeledten énekelt, rá nem ismernétek. Most egyhelyt ül, roskatag magába omolva, hajában nincsen virág, s fekete lepleket visel, dísztelen. Ezekben a versekben a bibliai képekből is a félelmetes átokka] és a szinte lángoló gyűlölettel találkozunk: „Azelőtt Kedvesem arcával ébredtem reggel, most a Zsarnok arcával ébredek. Azelőtt Kedvesem arcával aludtam el este, most az ő arcával alszom el. Ö riaszt fel álmomból éjszaka, Ű bontja házam, szétszedi tégláit egyenként, külön, külön, nincsen már fedél fölöttem, ingadozik a fundamentumom. Lelkemet gyötri szüntelen, Ö népesíti be gondolataim, szívemben azóta csak bogáncs és kóró terem. Mikor küldi el már a halál kiaszott kutyáit, hogy e gizgazt lelegeljék?“ — írja Hitlerre célozva. Szenes lírájának tárgya eddig szinte kizárólag a szerelem volt, de 1939, a fasizmus szlovákiai uralomrajutása után költészetében is csak politikával, a zsidóság szörnyű tragédiájával tud foglalkozni. Költői képei közt egyszerre feltűnnek a nála addig teljesen ismeretlen harci, katonai eredetű trópusok: „szívverésem kísérné, mint a dobpergés, hangom erős lenne, mint a kürt szava“, „Halántékét átalverték vasszöggel, s a vasszöget beleverték pöröllyel, s hadait széjjelszórták, mint a pelyvát“, „De gyűlöletünk kifér a kulcslyukon, hinnéd, hogy árnyék, pedig balta ez, s az éjen majd lecsap“, „a mennykövet mint parittyát odaadják kezembe ... Hadd hulljanak a csillagok, mint a tüzes vasdarabok fejetekre“, „mint tüzes harapófogók nyúlnak feléje, husánggal sújtanak rá mind“. Az egykori, természetből vett képek is politikai tartalmat nyernek, mint pl.: „Lába még mindig szívekre lép, s mint a jégeső a vetést, eltapossa“, „S a gonoszság, míg rajta van, nő, mint a gaz, nyugodtan.“ Az antifasiszta versek voltak a költőnő utolsó lírai alkotásai, amint A lélek ellenáll előszavában írja: „A lírát meghalt, valami visszavonhatatlanul eltűnt, elmerült, lehanyatlott horizontomon. Néha az az érzésem, hogy napom tűnt el, és már csak a holdam jár fenn“. CSANDA SÁNDOR
