A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1967-02-19 / 8. szám

Abörtöncella frissen meszelt falai fehéren világítanak. Fenn a magasban vágtak ablaknyílást, jóformán a menynyezet alatt, de a vasrácsokon át azért látni, hogy csöndes, egyenletes suhogással esik.

Tenyerébe temetett arccal egy férfi kuporog a sarokban. Sipoló hang szűrődik összeszorított ajkán, átfurakodik az ujjai között, enyhén borzolja a csöndet, és lassan horkolássá mélyül. A hang egyre szabadabb: így lélegzik a pihenő favágó, vagy a szökevény, aki hosszú menekülés után végre biztonságba ér.

A fogoly inkább szökevény lehet. A kiállott izgalom után a túlfeszített idegek akkor Is dolgoznak, ha a kimerült testet rabul ejti az álom. Az alvó férfi megrándult. Talán tulajdon horkolása riasztotta fel, mert talpra ugrott, álomittas szemmel, értetlenül nézett körül, de tüstént visszakuporodott a sarokba.

Keze néhányszor végigsiklott a vállára vetett durva pokrócon. Ha álomképeket lát, bizonyára puha ágyról vagy egy bajtárs meleg közelségéről álmodik.

Alszik__Alszik, és nem hallja, hogy az ajtóban csikordul a kulcs, nyomban rá egy hang töri meg a csöndet:

— Parancsoljon, doktor úr!

Kimért léptekkel egy férfi lép a cellába, hunyorogva néz körül, mert szemüvegét befutotta a pára. Nem veszi észre a pokrócba burkolt foglyot. Kérdő arccal fordul a fogházfelügyelőhöz. x

— Ott, a sarokban, doktor úri — Az őr zajosan csörgeti kulcsait, hogy felébressze az alvó férfit. — Alszik. Mióta itt van a fogházban, folyton csak alszik.

Megmaradtam ennél a foglalkozásnál.

Valamicskével mégiscsak hozzájárulhattam

a megélhetéshez.

De aztán három évre bevonultam, és anyámnak közben a csöpp lakásból is ki kellett költözködnie, mert nem tudta fizetni a bért. Mikor hazajöttem a katonaságtól, anyámat már új lakóhelyén találtam. Vékony deszkafallal két odúra osztott nyomorúságos kis bódéban lakott. Fejem a plafonba ütközött, és ha anyám reggel kibújt az ágyból, nekem tüstént feli kellett kelnem a szalmazsákról, hogy mozdulni tudjon. Reggeltől estig munka után szaladgáltam, de mikor ez hiábavaló hajszának bizonyult, felváltottam anyámat az ágyon.

Ügyvéd úr, inkább éhen haltam volna, minthogy monogramhímzéssel tartassam el magam. Anyám addig kért, futkosott, könyörgött, am ■{ végre munkát szerzett nekem. Micsoda öröm volt! Egy nyomdában kaptam állást mint segédmunkás. Anyán éjjel-nappal varrt, hogy az otthoni ócskaságokból összetoldjon, foldjon egv elfogadható öltönyt, mert jó helyre kerültem, a helytartósági nyomdában jutottam alkalmazáshoz. Ügy éreztem magam, mint egy hivatalnok. Életemben először kaptam fix fizetést, először volt meghatározott munkaidőm. Reggel ötkör begyalogoltam Prágába, kilenckor hazamentem, délben újra munkába álltam, dolgoztam ötig, és este megint nyolctól éjfélig. Ügy osztották be a a munkaidőmet, ahogy a munka menete megkívánta a nyomdában.

Három részre osztva kilenc órám jutott alvásra és pihenésre. Első Időben úgy aludtam, mint akit agyonvágtak, tudja, hogy van az, nagyon igyekeztem, hogy a nyomdában megkedveljenek, hát hajszoltam magam. Kell, hogy apróra elmondjak mindent, különben nem ítélhetné meg helyesen azt, amit elkövettem.

A másik kuckóban, a vékony deszkafai mögött, amely nem titkolt el semmit, egy vak koldusasszony lakott fogadott leányával. A tizennégy éves gvereklány, aki maga is koldulni járt, agyszer hozzácsatlakozott, és azóta együtt maradtak, ő vezeti az anyókát kéregető útjain. A szegény világtalan nem tudta, hogy valójában kát lényt fogadott be magához. A rozoga fekhelyen, ahol az az öregasszony együtt aludt a fiatalkorú anyával, egy napon aztán minden idegen segítség nélkül megszületett a gyerek.

Talán azért nem fejlődött. A vékony válaszfalon át hallottam az újszülött nyöszörgését. Sajnáltam a gyereket, és Sajnáltam a szerencsétlen lányt is. Néha együtt üldögéltem velük a ház előtt, a küszöbön. Lesújtó látvány volt. Hébe-hóba vettem nekik egy kis tejet, a kicsinek néha piskótát vittem. Csenevész, beteges gyerek volt. A szegény embert a sors keze már a bölcsőtől üldözi. A gyerek egyre többet sírt.

Eleinte tréfásan szidtam. Kopogtam a válaszfalon, és átkiáltottam: Hallgass már, te bőgősmasina 1 Kis penészvirág volt, de a hangja csak ügy hasítottl Éjjel-nappal sírt. Honnan vett annyi erőt? Éjjelenként már nem nevettem. Dörömböltem a falon. A lány aludt, mint a bunda. Az öregasszony dajkálta, csitította a gyereket, de egy idő múlva újra kezdődött a tűrhetetlen vinnyogás.

Nyugtalanul hánykolódtam, nem tudtam elaludni. Másnap a fáradságtól zsibbadtan men-A jövevény hűvösen nézi a szögletben gubbasztó férfialakot, egy lépést tesz felé, de aztán meggondolja magát és int a börtönőrnek:

— Keltse fel.

— Hé, Petrovský, keljen feli Itt az ügyvéd

tr!

Az idegen kéz érintésére a fogoly felugrik és haptákba vágja magát.

A jövevény elmormolja a gyakran ismételt, betanult mondatot:

— Doktor Melichar, védő. Én képviselem magát. Mondjon el mindent, lehetőleg röviden, semmit ne hallgasson el, és semmit ne tegyen hozzá. A neve ...

— ján Petrovský, segédmunkás.

— Hallgatom.

— Édes álom nehezíti el Petrovský szemhéját. Nehezen nyomja el ásítását, nyújtózkodik, hogy kiegyenesítse zsibbadt tagjait.

A védő elkomorodik.

Petrovský sietve bocsánatot kér, és igyekszik tiszteletteljesen viselkedni.

— Ott születtem, kérem, ahol a dolog történt: a szegénysoron. A királyi vár mögött megbújó házikók valójában még Hradőanyhoz tartoznak, azt a részt mégis újvilágnak nevezik. Újvilág, de ócska viskók, doktor úr, omladozó kulipintyók. Egy szoba sem olyan tágas, mint ez a cella. Ott laknak a prágai koldusok, verklisek és a nagyon szegény özvegyek.

Az én anyám is nagyon szegény özvegy.

Mióta csak az eszemet tudom, ott üldögél a tenyérnyi ablak mellett és monogramot hímez. Még ma Is azt csinálja... pedig hetven esztendő nyomja a vállát. De keresete sosem volt elég kit embernek. Még iskolás fiú voltam, mikor az újvilági kőművesek magukkal vittek az építkezésre, és megtanítottak téglát ado^ gatni.

M

CSEH GUSZTÁV rajza