A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1967-02-12 / 7. szám

Gyän'°“,ä Túzvirág — De hiszen ez valódi briliáns — méltatlan­kodott az asszony, — harminckét rubelbe ke­rült, pedig alkalmi vétel volt. A oecsüs fáradt közönnyel hunyta le a szemét. — Nekünk, az mindegy, asszonyom. Drága­köveket nem .s fogadunk el — mondta már a következő tárgyat dobva a mérlegserpenyő­be —, mi csak a nemesfémet becsüljük fel. Az ódivatú, elgörbült karperecét ellenben, Vera legnagyobb meglepődésére, igen sokra ér­tékelte. Huszonhárom rubelt kaptak az összes holmiért, jóval többet, mint amennyire szük­ségük volt. Mire Ahnazovék a kertészhez értek, a péter­­vári fehér éjszaka már kékes tejként áradt szét az égen meg a levegőben. A cseh kertész, az aranykeretes szemüveget viselő, kis termetű öregember, éppen akkor ült vacsorához család­jával. Meglepődve és elégedetlenül hallgatta késői vevőinek szokatlan kérését. Valami misz­tikus dolgot gyanított mögötte, mert Verocska állhatatos kérlelésére nagyon ridegen felelte: — Sajnálom, de éjnek idején nem küldhetek munkásokat olyan messzire. Ha holnap reggel megfelel, rendelkezésükre állok. Nem volt más hátra: apróra el kellett mon­dani a kertésznek a szerencsétlen folt históriá­ját, és Verocska meg is tette. Az öreg eleinte hitetlenül, majdnem ellenségesen hallgatta, de amikor Verocska arról számolt be, hogyan tá­madt az az ötlene, hogy arra a helyre bokro­kat ültessen, a kertész figyelmesebb lett s egyszer-kétszer részvevőn elmosolyodott. — No hát, mit tehetek — adta be a derekát, amikor Verocska elhallgatott —, mondják meg, milyen cserjékre van szükségük. A kertésznél található fajták közül azonban egyet se tartottak megfelelőnek. Végül, kény­telen-kelletlen, orgonabokrokat választottak. Almazov hiába könyörgött a feleségének, hogy menjen haza. Verocska követte a férjét a város határába, s mialatt a bokrokat ültet ték, folytonosan a munkások körül buzgólko dott, s hátráltatta őket. Akkor volt csak haj landó hazamenni, amikor meggyőződött róla, hogy a bokrok körül a gyepkockákat nem le­het megkülönböztetni a lapályban növő fűtől. Másnap Verocskának nem volt maradása ott­hon, férje elé indult, Almazov élénk, kissé ugráló lépteiből már messziről sejtette, hogy az orgonabokorcsíny szerencsével végződött ... Nem tévedett: Almazov csupa por volt, alig állt a lábán, farkaséhes volt, de az arcán a győzelem diadala ragyogott. .^ Rendben van! Nagyszerű! — kiáltotta már tíz lépésről, látva felesége izgatott arcát. — Képzeld, kimentünk a bokrokhoz. Nézte a pro­fesszor, nézte, még levelet is szakított róla, rágcsálta. „Micsoda fa ez? — kérdi. Mondom: „Nem tudom, méltsásuram“. — „Alighanem nyírfa.“ Én meg rámondom: „Lehet, hogy nyír­fa, méltsásuram.“ Akkor odafordult hozzám, még kezet is nyújtott. „Bocsásson meg, főhad­nagy. Úgy látszik, öregszem, hogy erről a bok­rosról megfeledkeztem.“ Nagyszerű ember ez a professzor, és milyen okosl Szinte sajnálom, hogy becsaptam. Az egyik legjobb előadónk. Csodálatos, hogy mennyit tud! És milyen gyor­san és pontosan át tudja tekinteni a terepet — bámulatos. Verocska nem érte be ennyivel. Almazovnak újabb meg újabb részleteket kellett elmonda­nia a professzorral folytatott beszélgetésből, milyen arcot vágott a professzor, milyen han­gon beszélt az öregedésről, mit érzett közben Kolja . .. Ügy lépdeltek hazafelé, mintha rájtuk kívül egy lélek se járt volna az utcán: kézen fogva, szakadatlanul nevetve. A járókelők értetlenül fordultak meg, hogy még egyszer megnézzék a különös párocskát. Nyikolaj Jevgrafovics soha nem ebédelt még olyan jó étvággyal, mint ezen a napon . .. Ebéd után, amikor Vera bevitte a teát a dolgozószo­bába, mindketten egyszerre kacagtak fel, és egymásra pillantottak. — Mit nevetsz? — kérdezte Vera. — Hát te? — Előbb te mondd meg! — Én... szamárság! Eszembe jutott az egész móka az orgonabokorral. Hát te? — Én is szamárságon nevetek, én is az or­gonabokrokon. Azt akartam mondani, hogy mától fogva az orgona a legkedvesebb virá­gom .. . RAB ZSUZSA fordítása A kétszeres József Attila-díjas fró nagy sikert aratott regényciklusának befejező ré­sze a Tűzvirág. A hatalmas történelmi re­gény, önálló mű, amely a nagy társadalmi problémák, háborús viharok rajzában három szerelem érdekes, izgalmas és szenvedélyes történetét mondja el. A kalandokban, izgalmakban bővelkedő, pergő cselekményű regény a fiatal Kalla Mi­hály sorsában a század eleji magyar társada­lom fejlődésének és ellentmondásainak ke­resztmetszetét nyújtja. Képet kapunk a dua­lista Monarchia megszilárdulásáról, majd bel­ső ellentmondásairól, és felbomlásáról, a világháború előtti mágnás—dzsentri világról. A regény cselekménye a Gömör és Losonc kö­zötti dombsor tájaira, a Rima völgyébe, a vi­lágháborúk csatáinak viharába, a Tanácsköz­társaság északi hadjáratainak színhelyére vezet. A Rámosy család is a regény cselekményé­be épül. Az Olaszországba, majd Dél-Amari­­kába kiszökött Arthúr mérnök levélben lep­lezi le Kalla Mihály előtt a Rámosyak alakoskodó és kétszínű magatartását. „A ki­vándorlókat jó tanáccsal, néha meg egy kis pénzzel is ellátta, ami persze búsásan megté­rült neki a jutalékból. A kis emberek jó ideig, mint a „szegények jótevőjéről" beszél­tek róla. Mikor apám súlyosan megbetege­dett, Rámosyhoz küldött, nézzek körül, mi van. Ekkor már erősen gyérülni kezdett azok­nak száma, akik Rámosyhoz fordultak. Ka­pott hát rajtam, hogy majd én segítek rá beszélni a munkásokat, meg a magyar és szlovák parasztokat a kivándorlásra.“ Rámosy Tivadar igazi énjét a történet be­fejező részében mutatja bo igazán, mikor mint „Ramosics úr“ beépül az eperjesi Szlovák Tanácsköztársaság vezető szerveibe, hogy segítséget nyújtson a menekülő ellen­forradalmároknak. Csak Kalla Mihály és Tö­­röki munkásvezér közbelépésén bukik el a tervük. Ebbe a tervezgető és tétovázó, de ugyanak­kor bomló század eleji dualizmus-hangulatba, robbant bele 1908 nyarán a Törökországban kitört forradalom híre. Az „ifjú törökök“ ju­tottak uralomra. Ferdinánd bolgár fejedelem gyorsan megszüntette a török uralmat és felvette a Bulgária királya címet. És ekkor ismét robbant a bomba. A törökországi „ifjú török“ párt forradalma, a boszniai délszláv mozgalom miatt, no meg az osztrák minisz­terek hízelgő sürgetésére a császár-király október 5-én deklarálta, hogy Bosznia — Her­cegovinát bekebelezik a Monarchiába. A bel­politikában erre újra kitört a forrongás. Kalla Miskát vérig sértette az annexio. A nagy elvet, ami gyerekkorában ivódott bele, hogy a magyar nem támad, nem hódít, legfeljebb szabadságharcot folytat, ha meg­támadják, most a magát „negyvennyolcas­nak“ nevezgető parlamenti többség dobta sutba. A „negyvennyolcas“ parlament beleegyezett egy félszerb, félmuzulmán ország bekebele­zésébe. A hadparancs szerifit a piros fezes bosnyák újoncok ezentúl a K. u. K. esküt te­szik le. Imádkozhatnak ugyan a szultánért, megtarthatják vallásukat is, a piros fezt is, de a Monarchia állampolgárai és katonái lettek. A regény cselekménye érinti a század eleji szociáldemokrata mozgalom kibontakozását, a párt balszárnyának kialakulását, a forra­dalmi értelmiség szervezkedését Pesten és vi­déken. Töréki a szociáldemokrata párt meg­bízásából a munkások és parasztok sztrájkját szervezi, a szociáldemokrata párt opportunis­ta gyakorlata szembeállítja a parasztokat a gömöri munkásokkal... „A pesti szalmakala­pos szakszervezet leinti a Himnuszt, szidja a Kossuth-kultuszt, és nem akar földet osztani a földesúréból, mert azt mondja, nem kell a kis tőkés, a nagybirtokból nagy, szocialista állami gazdaságot kell csinálni. Pedig föld­osztás nélkül nem lehet a parasztkérdést rendezni!“ Miska a haladó értelmiséget képviselő gö­möri származású Libertinivel utazott Gömör­­ba, a radikálisokat és a Világ olvasótáborát szervezni. Miska bízott a haladást képviselő erők megszervezésében, derülátó volt. Csak arról feledkezett meg, hogy vidéken alig akad megszervezhető etroer. Vajon volt-e a század első évtizedének végén radikális értelmiségi egy felvidéki megyeszékhelyen? Egy ember nem akadt, aki Adyt komolyabban ismerte volna. A városban csak egy-két ember olvasta a Huszadik Századot. Voltak szomjú lelkek, de nem keresték a forrást. A század elején a demokratikus erők szervezetlensége lehe­tetlenné tette a nagyobb méretű politikai megmozdulást az országban. Kalla Mihály kiábrándulása Tisza István politikájából és a „negyvennyolcas hazafiak“ üres szólamaiból a világháború harcterein kezdődik. Sok sorstárssal együtt végigszenvedi az olasz harctér minden poklát. Már az olasz fronton kételkedik a háború és az áldozatok szükségességét hirdető propaganda hitelessé­gében. — Miska benyitott Járdy százados fülkéjébe, ahol az olasz háború okait tárgyal­ták. „A határ Adriáig 520 km. A taljánok vagy másfél milliós sereget állítanak fegyver­be. Egy kis területi engedménnyel megúsz­­hattuk volna. Berlin most eléggé szemére is hányja az agg királynak, hogy túl zsugori volt. Ha a tiroli sáv átengedéséért az olasz hátba támadta volna a franciákat, Párizs már tavaly elesik. Erdély román részéért pedig oldalba fogta volna az oroszt“. Kalla Mihály illúziói csak a háborús vere­ségek és a szenvedés növekedésig láttán szűn­nek meg. A háború utolsó heteiben letartóz­tatják, mint katonaszökevényt, és kivégzik Miska barátját, Pokorágyit, az „apolitikus“ mérnököt. Misk" már kiábrándult a töprengésből, meg a filozofálgatásból és elindult a forradalom és a cselekvés útján. Am még sok szállal kö­tőt! i a múlt, az az általános humanizmus, ami még csak a krisztusi tantételeket próbál­ta alkalmazni, de alig jutott túl a szép kene­tes szólamokon. „Békesség a jóakaratú em­bereknek!“ De már gondolatban felvetette a kérdést: „És a rosszakaratúaknak?“ De a vá­laszt a kérdésre maga az élet adta meg, a dualistá társadalom teljes felbomlása. Kalla Mihály 1918 őszét Pesten éli át. Részt vesz az őszirózsás forradalomban. Az októ­beri forradalom vezetőinek intézkedései a következetes forradalmárokban kétkedést váltottak ki. — Töréki dühbe gurult — a mos­tani kormány (Károlyija demokrata burzsujok, a radikális toilforgatók, a passzív pacifisták koalíciója és azoké a kispolgároké, szo­ciáldemokratáké, akik 1912-ben elsikkasztot­ták a forradalmat, mert féltek átvenni a hatalmat. Pedig most volna arra szükség, hogy a rumokon megvédjük az önálló köztár­saságot! De mit csinál az eszét vesztett honvédelmi miniszterünk?... A katonáknak, akik azzal a fogadalommal tértek vissza a frontról, hogy többé nem védnek idegen érde­keket, de felajánlják szolgálataikat a köz­társaságnak, odakiáltotta: „nem akarok többé katonát látni!“ — Ez egy úri és nyárspolgári forradalom — háborgott Miska. A szerző Töréki szavaival, a magyar mun­kásosztály véleményét és válaszát tolmácsol­ja a Tanácsköztársaság ellenségeinek: — „Kurtán szólva úgy, hogy én nem azért rak­tam le a magyar nacionalisták manlicherjét, hogy más nacionalista manlicherjét fogják rám. A monarchiát oda kell adni a népeknek, de ezek a népek ne engedjék, hogy hadiszál­lítóik, bankárjaik és ügyvédjeik most kis bur­­zsuj államokat csináljanak. Teremtsék meg mindenütt a népek Köztársaságát, amelyek összefognak! Itt is, ott is a nép demokrata kormányai! Tanácsköztársaságok és :ép­­európai Szövetség! Nem német „Mittel Euro­pa“ Nem! A Tanácsköztársaságok szövetsége és a csendőrök helyett a dolgozó népek ba­rátsága!“ Károlyi Mihály szavaival válaszol a szerző „az ellenforradalmárok mesterkedéseire 1919 Nagy Tavaszán“ — „Ha Európa becsap ben­nünket, mi az európai forradalomnak adunk szabad utat.“ Győry Dezső történelmi regénye sokkal mé­lyebb társadalmi elemzést nyújt az olvasó­nak, mint hasonló tematikájú regényes visz­­szaemlékezése, a Nagy érettségi. A Tűzvirág társadalmi mondanivalójával és reális ábrá­zoló módszerével kiemelkedő helyet foglal el a magyar történeti tematikájú szépiroda­lomban. HAMAR KALMAM

Next

/
Thumbnails
Contents