A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-02-12 / 7. szám
Művészei ÉS egymás mellett élés A könyv — Írja Cívrný — tulajdonképpen visszahatás azokra a félreértésekre, amelyek a múltban fékezték a marxista esztétika fejlődését. Tény, hogy a marxizmus vezető személyiségei közül senki sem hagyott maga után még vázlatban sem olyasmit, amit marxista esztétikának nevezhetnénk. Ez a tény már önmagában is felhívás lehetett volna az a otó tevékenység kibontakozására, ehelyett azonban, azokban az években, amikor a marxizmust lezárt és befejezett koncepciónak hitték, bizonyos korlátok létrejöttének szolgált alapul. Fischer különféle, eddig érintetlen kérdéseket vet fel. Nem csak a saját nevében beszél, könyvének mégis szinte vallomás-jellege van. Nem kerüli meg a kényes kérdéseket, például, hogy miként magyarázzuk meg saját hiányosságainkat, mondjuk a személyiség kettéválását személyes és közösségi énre, ami egy bizonyos időszakban annyi kommunistára volt jellemző. „Azzal vádolhatom magam, hogy sztálinista voltam, de azzal egyáltalán nem, hogy nem tanultam a megrázkódtatásokból. Öregszem, de nem leszek megcsontosodott öreg. Meg vagyok győződve arról, akárcsak « régen, hogy a marxizmus korunk nagy filozófiája, ám nem vagyok hajlandó ellenállás nélkül elfogadni azt, amit a marxizmus eltorzításának tartok. Kimondom azt, amit helyesnek vélek. Lehet, hogy sok dologban tévedek. De jobb tévedni előrehaladás közben, mint az igazság mögött maradni.“ Ezt mondja Fischer könyvének bevezetőjében. avantgárd iránti viszonyában mutatkozott meg. Ezen az a körülmény sem változtat, hogy a két háború között néhány országban történtek kísérletek eme tiltott terület meghódítására. Fischer rámutat, az antik társadalom dekadenciája és a modern művészetek általában dekadensnek nevezett csoportja között fennálló különbségre is. Megállapítja, hogy a kései antik társadalmak embere, mint egyén, teljesen elszakadt a társadalomtól, hogy kora filozófiájából erkölcsi posztulátumokat merített csupán és nem társadalmi célokat. Ezzel szemben a modern világ embere számára (a modern világot Fischer egységben látja, nem csupán ezt vagy amazt a felét] a fejlődés dinamikája, a szocializmus és kapitalizmus versenye, mint a fejlődés hajtóereje, a tudomány és technika forradalma ösztönzően hat. Ám a deformált marxizmus képviselői szemében nem csak a modern avantgárd művészet volt gyanús, hanem például a kibernetika, a modern lélektan, szociológia stb. De a modern művészet Fischer szerint nem védelemre, hanem kritikus értelmezésre szorul. Védekező jellege van a modern művészet néhány jelentős híve argumentációjának (pl. Garáudy, De Micheli s gyakran magának Fischer érvelésének), amikor arra a következtetésre jutnak, hogy a modern avatgárdot a múlt század bukott forradalmai szülték. Ezekből a tézisekből az következne, hogy sikeres forradalmak esetén a modern művészetek más jelleggel bírnának. Ez viszont csak abban az esetben érvényes, ha a művészetet a társadalmi folyamatra való reakció szüli. Mi történik azonban akkor, ha az utóbbi száz év fejlődésének a törvényszerűségei eredményezték a művészetnek a személyiség felé fordulását? Ez ama alapvető kérdések egyike, amelyek nem spekuláció útján, hanem a művészi alkotófolyamat során merülnek fel, s melyeket súlyosságuk teljes tudatában kell boncolgatnunk. Esztétika és erkölcsfilozófia A művészi és általában az emberi tevékenységre legnagyobb hatással a távlatok, a jövő kérdései vannak. Az ember elidegenedése mai formájában gyerekjáték ahhoz az apokaliptikus kilátáshoz képest, amit a tudomány és technika a koncentrált politikai és gazdasági hatalommal karöltve felkínál. Lehetőség van arra, hogy az ember gondolatait és érzéseit a rakétákhoz hasonlóan távolról irányítsák. Fischer rámutat eme lehetőség — amely a tudomány és technika mai színvonalán teljesen reális — szörnyűségére. Ebben megegyezik korunk több írójának nézetével, példaként Déry Tibort, Vercorst, Bradburyt említi. Ebben az összefüggésben a humanizmus szükségszerűségből kategorikus imperatívuszszá, korparanccsá válik. Míg az elidegenedés azt jelentette, hogy az ember a tárgyak által megszabott körülmények között volt kénytelen élni, a jövő — ha az ember nem áll sarkára — azt jelentené, hogy embertömegek válnak tárgyakká, gépalkatrészekké, melyek nem csak robotra ítéltetnek, hanem megszabott gondolkodásra, megszabott „emberi“ létre. A valóságban ma már Fauszt leikéért dúl a harc a szakadék felett, amelynek mélységét csupán sejteni lehet. Ám hol itt az esztétika? tehetnénk fel a kérdést. Nem először történik meg természetesen, hogy az esztéta az erkölcs kérdéseit boncolgatja; ez mindig törvényszerű, ha a marxizmusból indul ki s annak deformálatlanságára törekszik. A marxizmus leggyöngébb része az ismeretelmélet, írta annakidején Sartre. Már előre hallani az ellenvetéseket: Hát a világűr meghódítása, a tudomány és a technika robbanásszerű fejlődése a szocialista országokban? A valóságban ezek az ellenérvek, melyeket egy évtizeden át hallhattunk, sem segítettek a gondolkodás deformált rendszerén. Fischer szemléletmódja sokak szemében romantikusnak tűnhet. ' filozófiai és erkölcsi offenzíva szükségszerűségének még oly patetikus hangsúlyozása sem igen mozdíthat azon a hatalmas keréken, amit gazdasági feltételeknek, avagy történelmi szükségszerűségnek szoktunk nevezni. Mondhatnánk, Ernst Fischer valóban javíthatatlan optimista. Azt A Literárni noviny ezévi negyedik számában Lumír Civrný terjedelmes cikkben foglalkozik Ernst Fischer legújabb, a múlt ősszel megjelent esszégyűjteményével. A neves marxista esztéta Művészet és egymás mellett élés — adalék a modern marxista esztétikához hoszszú címet viselő könyve még nem jelent meg magyarul, de ami késik nem múlik s Cívrný cikkének kivonatos ismertetésével már most fel akarjuk rá hivni olvasóink figyelmét. akarja, hogy a szocializmus r ;zméje ismét olyan ragályos legyen, mint a náthajárvány, amilyennek például John Dos Passos 'rezte ifjúkorában. Egyformán fordul Keletre és Nyugatra. Emitt azok, aiknek feltűnt, hogy a szocialista országok gazdaságában valamilyen változások történnek, így szónokolnak: Mit akartok, lám, mégiscsak keresztútra érnek, tőke nélküli kapitalizmust akarnak. A valóságban Fischer nemzedéke inkább szocializmust akar deformáció nélkül. Az ilyen szocializmus az egymás mellett élés politikáját épp úgy magáénak érzi, mint ahogy a deformált szocializmustól idegen volt. Az egymás mellett élés a gondolatok világában integrációt jelent: s ebből következik, hogy nem tarthatom magam elzárt univerzumnak amit üresség vagy rothadtság vesz körül. A deformációk valamennyi kritikája látszólag sovány eredményt hozott: mintha a marxizmust vissza akarta volna téríteni keletkezésének forrásvidékére. Ez azonban csak a látszat. A torzulásoktól való visszatérés a kritikus értelemhez, a legfőbb alapelvhez való visszatérést jelenti. Másrészt a deformációval egyidőben és a marxizmussal érintkezve gyümölcsöző tudományos és művészi gyakorlat folyt: Eredményeit azoban nem lehetett a hivatalos marxizmussal integrálni. Az egészséges fejlődésre való impulzus tehát nem nélkülözheti ugyan a kritikát, ám ez a kritika már a fejlődés lehetőségeit is kutatja. Vannak területek, például a szociológia, ahol a marxizmus fejiődőképességét nem csak az dokumentálja, hogy rövid időn beiül képes betölteni a múltban keletkezett űrt, hanem hogy elért eredményei a legkiválóbb nem- marxista szociológia színvonalán mozognak. Az esztétika területén már némileg más a helyzet, mivel az esztétikai rendszerek mindenekelőtt a kor színvonalát elérő műveket igénylik: csak azután vezethetik le saját törvényeiket — hacsak nem akarják a régebbi, normákat teremtő álesztétikát ismételni. A művek már itt vannak, méghozzá nemcsak a filmművészetben. Néhány évvel ezelőtt még az volt a helyzet, hogy az a problémacsoport, amivel például Sartre, Vercors vagy Miller jelentkezett, a szocializmus országainak művészetében aligalig kapott helyet. Ma már más a helyzet. Fischer argumentációjában például jelentős helyet foglal el Szolzsenyicin és Havel. Fischer az értelmiségi embert kettős szerepben látja: álma megelőzi a dolgokat, minden emberi alkotás megvalósítását, bíráló értelme eme megvalósult mű sarkába lép. Számára csak az ilyen értelmiségi a hasznos. Meg kell jegyezni, hogy az antiintellektualizmus egyik fő jellentvonása volt az eltorzult szocializmusnak, mint ahogy a polgárság egyik fő jellemvonása az antikommunizmus. A történelmileg feltételezett értelmiségellenesség tette azután lehetővé, hogy a kapitalizmus elitje a saját oldalára állíthatott, vagy legalábbis semlegesíthetett nem egy értelmiségit. Ám az még nem jelenti azt, hogy azokat a műveket, amelyeket ezek az emberek létrehoztak, a kapitalizmus ideológusai teljes mértékben kisajátíthatják. ■ Fischer könyvének legfőbb értéke az a szándék, hogy bemutassa a művészet ösztönző és integráló szerepét, mint az emberi szellem és a világ integritásának egyik lehetőségét, s az a szándék, hogy bemutassa a szocializmust mint — ha eltávolítja a különféle deformációkat — a legemberségesebb filozófia megvalósítását. A lényeg: a valódi szocialista kritika ^üzd mindenfajta deformáció ellen, nem csak „saját“ deformációink ellen, mivel a koegzisztencia hive, mivel nem lehet az egymás mellett élés ellensége — fejezi be tájékoztatóját Lumlr Civrný. Feldolgozta: — n. 1. — Ideológia és kultúra A marxista esztétika fejlődése egyik legfőbb fékezöjének az ideológia és a kultúra azonosítása bizonyult. Ez az azonosítás ma már elméletben megszűnt, ám a gyakorlatban, a kultúrpolitika bizonyos tényeiben néha még érvényre jut. Eme felfogásból törvényszerűen következett s éveken át, mint érinthetetlen korlát szerepelt, mivel az illetékesek Lenin nevével hozták kapcsolatba — a szépirodalom alárendelése a napi politika céljainak. Leninnek a pártszervezetekről és a pártos irodalomról szóló ismert cikkéből indultak ki. Fischer idézi Krupszkaja nyilatkozatát, mely szerint maga Lenin az említett cikkben tett megállapításait nem vonatkoztatta a szépirodalomra, csupán a publicisztikára, tehát a politikai jellegű irodalmi tevékenységre. Ám Fischer nem elégszik meg ennyivel, az orosz forradalmi mozgalom és a korszak viszonyainak elemzésével igyekszik kideríteni, mi késztette Lenint, hogy eme kérdés megoldásával foglalkozzék. Fischer szerint Lenin „liberális“ viszonya a kultúrához a hatalom kivívása után, azt bizonyítja, hogy nem szándékozott a művészi alkotást alárendelni a politikai stratégiának és taktikának. A marxista esztétikának kellene bebizonyítania, hogy ilyen szándéka Leninnek nem is lehetett, mivel az effajta alárendeltség tudományellenes, tehát nem is marxista. A modern művészet és az avantgárd Fischer szerint a marxista esztétika egyik fő hiányossága a modern művészetek, az 9 A Hét ifouaimi melléklete • 7.
