A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-07-24 / 30. szám
Sétálunk Las Vegas utcáin. Alhambra, Marokko, Stardust — vibrálnak a mulatóhelyek színes fényreklámai. Mesés látvány, mely az Ezeregyéjszakát Is lepipálja. Ha már Itt vagyunk, Illik megnézni egy műsort. A Stardust mellett döntünk. 5 dollár a belépő, s ezért két pohár Italt Is kapunk tetszés szerint. Megváltjuk a Jegyeket. Lehet, hogy borravalót kellett volna adni az egyenruhás embernek, aki az asztalhoz kísér, akkor Jobb helyet kapunk? Ki tudja ... Két fehér és egy néger házaspár ül már az asztal mellett, ahová kísérnek bennünket, pedig a mulató még majdnem üres. Nem valami Jól látunk majd Innen, gondoljuk, de ki mer szólni? Sötét lesz, a terem mennyezetén kicsapódik négy ajtó s mindegyikből egy hinta ereszkedik le. Lehet, hogy rosszul látok? A hintázó nőkön nincs semmi. Kezdetnek nem Is rossz, gondolják a férfiak, és egyre Jobban kipirul az arcuk. Káprázatos a műsor és érdekes, hogy a témát a jó öreg Európából hozták. Drglát látunk, félig, vagy még addig sem öltözött hölgyek táncolnak, szórakoznak, háttérben a Vezúv. Pompeji ipusztulása, a tűzhányó kitör, 3 az Izzó láva elnyeli az orgiát. Párizsi éjszaka a következő jelenet címe, majd Sankt Morltz-1 /akácló következik korcsolyabajnoknővel és sljajnokkal. Technikailag minden csodálatos, korcsolyapálya, ahol álllg felöltözött műkorcsolyázónő mutatja be művészetét, utána tó foglalja el a színpadot, nimfák táncolnak a vízparton, Jön a faun, és a lányok stkoltva rohannak a vízbe. Technikailag minden tökéletes, csak éppen a hölgyek ruhája túl kevés. Bár meg kell mondani, hogy a szólótáncosnők mind fel vannak öltözve, őket úgylátszik a művészetükért fizetik. Remek zenebohócok, zsonglőrök és tornászok az egyes képek között. Elégedetten távozom, ha az ember életében először és utoljára Las Vegasban jár, ezt sem szabad kihagyni. Hajnali félnégy, mire ágyba kerülünk. Sokáig nem tudok elaludni, dollárok és zsetonok röpködnek a szemem előtt, életem egyetlen nagy lehetősége mindörökre elmúlt... Reggel kilenckor, ahogy kilépek az utcára, egészen más világ fogad. Mintha egy fehérre meszelt és különböző színekkel kipingált kedves kisvárosban lennék. A fények kihunytak, s a józan nappali világításban kicsit cirkuszi az egész. Ragyogó tiszta, de mégiscsak vásári. Mindenütt bazárok, emléktárgyakat árulnak borsos áron. Nem mondom, ha nyertünk volna, de Így csak a postát keressük meg, hogy néhány képeslapot feladhassunk. Hát akkor Induljunk reggelizni. „59 cent a reggeli, bármit választ“ hirdeti az egyik plakát. Bemegyünk és leülünk a fényűzően berendezett étteremben, s máris jön a klszolgálónő. Sonkát, tojást, kolbászt, vajat, mézet és feketekávét kérek. Már tudom, hogy Amerikában bögreszám Isszák a gyenge barnaszlnü lét, amit ők feketekávénak hívnak. Meghozzák a reggelit, valóban óriási adag, hitetlenül nézek kísérőimre, lehetséges, hogy mindez csak 59 centbe kerül? Várd ki a végét, mosolyognak. Aztán megyünk a pénztár felé, három reggeli 1 dollár 77 cent, plusz 7 cent a 4 %-os forgalmi adó. Hát ez valóban olcsó volt, mondom elégedetten. Igenám csakhogy a kijárat a játéktermen keresztül vezet, s itt estétől reggelig és reggeltől estéig folyik a játék. Házigazdám nem tudja megállni és egy tizdollárost dob az egyik asztalra. Egy pillanat és már el Is vesztette. „Nem fizettek rá a reggelimre — mondja kesernyésen —, az enyém 10 dollár 59 centbe került.“ . Újból kint állunk a kijózanító napsütésben. Még néhány felvételt csinálunk Las Vegas utcáin, örök emlékül, hogy Itt is Jártunk, aztán Indulás tovább. Még egy éjszakára már nem telik a mulatók városában. * „Ezeket a lidércnyomást)« jeleneteket nem holmi olcsó, a vietnami háborút megeleveníteni akaró filmből vettük át. Színhelyük a benning! klképzűtábor. Ohió államban, az USA kellős közepén. „A becsület mezeje“ büszke nevet viselő tábor lakói szenvedni tanulnak. Olyan helyzetekre készülnek, amilyenekben állítólag részük lehet: foglyoknak képzik ki őket. A vietnami harctér leendő tisztjelt — a koreai háborúból hazakerült, tapasztalt parancsnokok vezetésével — különleges tortúrának vetik alá.“ Így kezdődik a Paris Match című francia folyóirat riportja az USA hadseregének egyik kiképző központjáról. A Vietnamba készülő amerikai tisztekbe mérhetetlen gyűlöletet oltanak a dél-vietnami fölszabadító seregek tagjai lránt. A vietnamiakat minden gaztettre elszánt barbároknak festik le. A tábor parancsnoksága ezt az elvet igyekszik a kiképzésben részesülők fejébe verni: A civilizáció nevében indultok a barbárok ellen, akik sem könyörületet, sem törvényt nem Ismernek. Csakhogy a folyóiratokban szerte a világon megjelenő, a besllalltást elénk táró hiteles fényképek másról tanúskodnak: a klnzottak nem az idegen betolakodók, hanem a bennszülött férfiak, nők és gyermekek, akiknek egyet len vétkük, hogy emberek módjára, szabadon akarnak élni. A kiképzőtábor módszereiről a Paris Match Így tájékoztat: A kiképzést egy 48 órás erőltetett menet vezeti be, amely közben a katonák csupán tartalék élelmiszeradagjukat fagyaszthatják. A menet után a százötven holtfáradt aspiráns mély álomba merül. A földön fekszenek. Éjjel rájuk tör az ellenség és brutálisan lefegyverzi őket. A fegyveren kívül elszedi a pénzüket és zsebkésüket Is, valamint egyéb személyi fölszerelésüket és emléktárgyaikat. Aztán vezényszó harsan: „Kezeket föll Indulj)“ A foglyok útrakelnek, vissza, a tábor felé. Hat kilométerre a tábortól csatlakoznak hozzájuk — vietnami öltözékben — a parancsnokaik, és a „foglyokat“ állandó fenyegetődzések és szidalmak közepette gólyafészekre emlékeztető barakkokhoz kísérik. Kezdetét veszi a fogolytábor élete. Semmiből sincs elég: a napi koszt-fejadag a létminimumra csökken. Szakadatlan folyik a „kommunista“ Iskoláztatás, miközben a „tanulók“ hiányos feleleteiért durva büntetés jár. Bárminemű kihágás testi fenyítést von maga után. A delikvensnek például őrá hosszat kell dorongon térdelnie előre nyújtott karral. A „foglyoknak“ Jognk van megszökni. Am jaj annak, akit elfognak: keresztbe font lábbal, bilincsbe vert kézzel kötik karúhoz, s nem szabad leülnie, sem fölállnla. — A vietnamiak biztos emberségesebbek, mint a parancsnokunk — jelentette ki az egyik aspiráns a kiképzés után.