A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-12-18 / 51. szám
a • ■I eírede* a pénzeszacxlcá után nyúlt. Lassú mozdulattal elővette és hátranyújtotta. Amikor érezte, hogy a mögötte lévő átveszi az aranyakkal tömött, szép hímzésű selyemzacskút, hirtelen felugrott és pisztolyt rántott. — Meghalsz, te rebellis kutya — üvöltötte. Am ebben a pillanatban fényes penge villant meg a fatörzs mellett és az eldörrenő pisztoly golyója belefúrodott az öreg tölgy vastagon barázdált kérgébe. — Engedőimével, talán valamivel később — pillantotta meg az álarcos kurucot, akinek a kardja akkorát csapott a pisztolyt tartú kezére, hogy menten leejtette a füstölgő fegyvert. A kettős fatörss között telmagasodott az álarcos kuruc alakja. Az ezredes kardot rántott és nyomban a zslnóros mente közepe felé döfött. De a fürge kuruc szinte helyből ugrott fel és a mellének szánt szúrás a levegőt érte a lábai között. Aztán, mint a villám, úgy csapott le a görbe fringia, de nem a báré úr nemesebb részét érte a csapás, hanem azt, amelynek említésétől erősen tartózkodnak az úri társaságokban. Sajgó fájdalom nyilallt át a szarvasbőr lovaglónadrágon és báró Eberstein Eckbert, akivel ez még sohasem fordult elő, vérig bőszülve rohant ellenfelére. A kuruc pedig olyan fürge volt, úgy hajlongott a csapások és a szúrások elől, mint a kígyó. Még csak nem is keresztezte pengéje az ezredes kardját. De egyszer nagyot csendült a két acél és az egyenes dragonyoskard messze repült. Báró Eberstein ezredes ott állt fegyvertelenül. A kuruc szeme megcsillant, leeresztette kardját és kissé mosolygó szemmel mondotta: — Fogja csak, ezredesi Még nincsen végei A labanc elrepült kardja után ugrott, majd körülbelül tizenöt lépés távolságból a kuruc melle felé hajította, mint egy dárdát. Ez nem volt lovaglás tett, és távol állt a bajvlvás Eurúpa-szerte elfogadott szabályaitól. De az előbb még mosolygó szemű kurucot nem érte váratlanul. Villanásnyi mozdulattal ugrott félre, magasba lökte kardját, amelynek pengéjére, mint valami' gyűrűt, egyetlen mozdulattal felfűzte a dragonyos-kard kosarát. Egyszerre két kard villant a kuruc kezében. Az ezredes ott állt fegyvertelenül. Két kard hegye érintette a mellét és két kemény marok irányította szivének a vasakat. Lépésről lépésre hátrált. Azután megzökkent a fatörzsnél. — Most megölhetném, ezredes, de nem teszem. Az ön feje nem ár meg nekem annyit, amennyit bosszúból lecsapnának érte — szikrázott a kuruc szeme. — Amíg visszajövünk, maga lesz az úr ezen a vidéken. Bánjon emberségesen a néppel, mert ha bániódásuk lesz, nincs többé kegyelem! Hirtelen szúrt a két kard, az ezredes felordftott. De csak köpenyegét verte át a hóna alatt, ám oly erővel, hogy valósággal odaszögezte a fához. (Folytatjuk j
