A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-12-04 / 49. szám
A közelmúltban jelent meg fán Lento első kötete, amely meglehetősen nagy visszhangot keltett a szlovák kritika és olvasóközönség körében. A kötet, melynek címe Gt a tenger fenekére (Cesta na morské dno) rövid elbeszélésket tartalmaz — helyesebben legendákat, allegóriákat, prózai groteszket stb. A fiatal Író sikerét egyrészt annak is köszönheti, hogy a szlovák irodalom számára újra felfedezi ezeket a megjelenési formákat, melyeket a cseh irodalomban például Karel Gapek alkalmazott nagy sikerrel. Ján LenCo újabb műveiből mi is bemutatunk olvasóinknak néhányat. A gyűjtő (A pénzgyűjtőik egyesületében nem vet'ek komolyan. Állandóan gúnyoltak és vicce tek velem. Életem végéig szemen előtt lesz a numizmatikusok szekciója vezetőjének fölényes vigyora s az a sajnálkozó bólogatás, amellyel a bélyeggyűjtők ügynöke fogadta a köszönésem. És azok az ironikus megjegyzések a könyvgyüjtők szájából!) Igazolványokat gyűjtöttem. Különféle szervek, -egyesületek, Intézmények stb. igazolványait. A legkülönbözőbb szervek legváltozatosabbb igazolványait. Gyűjteményemet állandóan új- értékes és kevésbé értékes példányokkal gazdagítottam, az igazolványokat sorozatokba osztottam, módszertanilag kiegészítettem. Ki ne értené meg egy-egy új szerzemény felett érzett örömömet! Hiszen ez a gyűjtemény, melyet gondosan építgettem, tulajdonképpen világunk miniatűr, de pontos tükörképét jelentette. Amikor a gyűjteményt teljesen befejeztem, amikor már valamennyi szerv, egyesület, intézmény stb... igazolványát megszereztem, az igazolványokból játékkártyát készítettem. Ahány igazolvány — annyi kártyalap. Klasszikus, rendes kártya. Kártya, mellyel a játék a legtisztább élvezetet jelenti. Válogatott társaságot hívtam össze, tagjait kerek asztal köré ültettem s összekevertem a kártyát. S játszottunk. Játszottunk, mint a vadak, estétől reggelig, reggeltől estig, egyetlen partit. S amikor befejeztük s partnereim hullafáradtan elmentek felrissülni a büfébe, fogtam a lapot, amely megnyerte a játszmát. A többit behajítottam a kandallóba, vigye az örög a pokolba. A győztes kártyát először is eldédelgettem, mint szerelmes legény a párját. Azután visszaadtam eredeti formáját, azaz ismét igazolványt készítettem belőle. (A gyűjtők egyesülete elnökévé választottak. Ezenkívül valamennyi szekció tiszteletbeli elnökévé. Nincs nálamnál megbecsültebb gyűjtő. A numizmatikusok szekciója volt vezetőjének lesz ideje - lehűteni forró vigyorgását. A bélyeggyűjtők ügynökének (volt ügynökének természetesen) sajnálkozó fejrázá sa is elmúlt. S a könyvgyűjtők megjegyzéseik miatt most versenyben verik a mellüket. B' zony! 1 Az óra Hatalmas torony emelkedett a város fölé. Egy nagy óra volt a toronyban. Az órának négy számlapja volt — minden égtáj felé — bárhonnan látni lehetett. A torony felirata azt hirdette, hogy az óriási órát a város polgárainak zseb- és karóráiból készítették. A toronyórát tehát valamennyien saját tulajdonuknak tekintették, örültek neki s büszkék voltak, rá. Megrökönyödve bámultam a gigantikus szám. lapra. Ügy tűnt nekem, hogy a mutatók nem mozognak, hogy a nagy óra nem jár. Az első ember, akinél ebben az ügyben érdeklődtem, így válaszolt: „Magának az csak úgy tűnik. Olyan nagy a számlap, hogy a mutatók mozgását nem lehet rövid idő alatt észrevenni.“ A város további polgárának más volt a nézete: „Az óra ez idő szerint valóban áll. De a mutatók szabályos időközönként előreugomak“. Egy másik polgár némi fenntartással egyetértett vele — szerinte ugyanis az ugrás intervallumai nem szabályosak. Sőt, olyan polgárral is találkoztam, aki bátortalanul megsúgta nekem, hogy az óra már régen megállt s az őramutatökat egy titkos alkalmazott mozgatja, aki a to ronyban rejtőzik. Mindenki valami mást állított, de valamennyen hitték, hogy az óra jár — s ami még fontosabb — mindnyájan a számlapon látható időhöz igazodtak. Örömet és szégyent éreztem, hogy karomon — ingem, szvetterem és kabátom ujjával gondosan eltakarva — saját órámat hordom, az egyetlen karórát ebben a hatalmas városban. Bátortalanul és óvatosan feltűrtem a bal kabátujjam. Az idő, amelyet órám mutatott, nem tűnt valószínűnek. Fülemhez emeltem a karórát. Nem járt. Ezután önkéntelenül a nagy órára pillantottam. Ugyanannyit mutatott, mint az enyém. Ma sem tudom, hogy állt-e a toronyóra, de abban a pillanatban megkönnyebültem. Ha az én órám nem jár — gondoltam — akkor nincs értéke, tehát már holnap nyugodtan átadha'om, mint saiát hozzájárulásomat a városi órához Ha egyforma időt mutatnak, meglehetek a karóra nélkül. így válto‘tam meg saját lelkinyugalmam s így lettem a város rendes, tisztességes polgára. Mese a sárkányról Egyre nőtt benne a félelem. Mindgyakrabban tette fe! magának a kérdést. Vajon hogyan végződik ez az egész? Megérte egyáltalán belsttezdeni? Ám teljesen fölöslegesen rettegett. M'don kiért a rengetegből s megnyílt előtte a mesebeli táj. midőn megpillantotta a bűbájos kastélyt, melvben a csodaszép királylány tölti nap jait, nem érezte a sárkánv tüzes leheletét, nem hall.otta a sárkány szörnyűséges ordítását, nem érezte az -Irtózatos sárkánybűzt. Csodálkozva állította meg paripáját. Észrevette, hogy nem messze, a kis lapály közepén, furcsa, tenné szetellenes domb emelkedik. Leszállt a lóról közelebb ment. megértette, Egy döglött sár kánv. Nem várt meg, megdölött, még mielőtt megöltem volna, hogy kiszabadítsam a királylányt A sárkánydögöt óriási legyek összefüggő fátyla takarta. A királyfi még közelebb lépetf különös megkönnyebbülést és csalódást érzett. Beledöfte kardját az útálatos, meztelen tetembe, a kard úgy siklott bele, mint a vajba. Az ezerszínben játszó, zümmögő fátyol erre szétröppent s belolvadt a forró csendbe. A királyfi megtörölgette kardját a pázsit füvében. Ezután irattant lovára s a kastély kapujához ügetett. A kastélyban időtlen idők óta várt szabadítőjára a csodálatos királykisasszony és szolgaszemélyzete. Nehéz lenne leírni a kastélyban kitörő örömet. A legfényesebb teremben pompás lakodalmat készítettek. Az asztalfőn. ült a királyfi és a királylány. Az asztalon zsíros fényben és nyugtalan ritmusban váltakoztak a jobbnál jobb falatok. A királyfi komor volt és nyugtalan. Harc dúlt lelke mélyén: arassa-e tovább a dicsőséget és a királykisasszony csodálatát, vagy legyen őszinte, becsületes és valljon be neki mindent? A jó győzedelmeskedett a királyfi lelkében. A rózsaszín, arannyal és briliánsokkal terhes fülecskéhez hajolt és belésuttogta az igazságot. A királykisasszony gyöngéden megsímogatta a királyfit kezét és megértőén súgta vissza: „Herceg, ez önt egyáltalán ne bántsa, ilyen csekélységgel ne rontsuk el nagy és dicső ünnepünket. Boldogan fogunk élni, míg meg nem halunk, mint a mesében.“ A leány és a király Egy országba idegen katonaság tört be. A katonákat ifjú király vezette. Habár még Igen fiatal volt, hatalmas dicsőség övezte s ezt a dicsőséget katonái egyre növelték. Ám a király dicsőségével .együtt nőtt és terjedt a zűrzavar és a romlás, a tűzvész és a halál. S jöttüket a királyról szóló legenda terjesztette, láthatatlan és utólérhetetlen futárként. Mindenfelé a királyról beszéltek. A tudósok körében bölcsességét és tudományok iránti vonzódását dicsérték, a katonák között azt beszélték róla, hogy legyőzhetetlen, a nők között, hogy gyönyörű, férfias és ellenállhatatlan, a koldusok és nyomorultak jóságát és önzetlenségét énekeljék. Az egyik városban, amely türelmesen és megadóan várta a zűrzavart és a romlást, a lángokat és a halált, élt egy fiatal leány, — a krónikák elhallgatják, hogy vajon okos volt-e vagy buta, csúnya, volt-e, vagy szép, tisztességes, vagy könnyelmű. A leány sok mendemondát hallott a királyról, a város polgárai e mendemondák terjesztésével igyekeztek eltompítani saját félelmüket a várható események miatt — s minél többet hallott róla, annál inkább erősödött elhatározása, fel kell keresnie a királyt s a következőket mondania neki: „Ismerem országunkat. Aki zűrzavart és halált hoz bele, elpusztul. Távozz innen és megmenekülsz!“ Amikor a várost elérték a lángok és a zűrzavar. a leány konok elszántsággal átverekedte magát a testőrség sűrű sorain és a királyi sátorba lépett. Megállt a küszöbön és az elbűvölő legendák, mendemondák hősére emelte tekintetét. Éppen olyan volt. amilyennek képzelte őt. Meghajolt, majd félénken, szégyenkezve imigyen szólt: „Ismerem országunkat. Aki zűrzavart és halált hoz bele, elpusztul. Elpusztulsz, de maradj!“ Bár hideg nap volt, a sátorban kellemes meleg uralkodott, mivel a közelben égett, a város — félelmével és reményeivel együtt. Antilegenda A néhány személy között, akik ama megtiszteltetésben részesültek, hogy az emlékezetes Galilea-beli kánai menyegzőn megpillanthatták az Ö orcáját (részletesebben lásd a bibliában) volt egy Gorgion nevű vándorbűvész is. Ez. a Gorgion járta a világot, ügyességével szórakoztatta az embereket s a menyegző rendezői meghívták őt, hogy evés és Ivás között felderítse a vendégek kedélvét s szívükbe vidámságot gyújtson. Gorgion evett és Ivott, amennyi belefért (a hagyományok szerint a rendes honorárium mellett ez Is benne volt a megegyezésben) s készült, hogy alkalmas pillantban majd fellép. Ám az alkalmas pillanat nem érkezett meg, megakadályozta ezt az ismert csoda a borral. Gorgion ugyan bemutathatta volna ügyességét, ám művészete akkor is elhomályosult vol-
