A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1966-12-04 / 49. szám

zoróndoklós egy kortórshoz

„Zola barátai“, ez a laza, de mégis szervezett közösség évente elzarándokol Médanba, az irú házához, hogy lerója kegyeletét Zola olvasóinak nevében is, akiknek száma a múló évtizedek és a változó divatok ellenére szakadatlanul gyarapodik. Ott, ahol a naturalista iskola „kiáltványa", a Soirees de Médan című novella-ciklus ötlete született s megvalósult. Ahol Zola haláláig élt és dolgozott.

Az idén a hagyományos emlékbeszédet Ilja Ehrenburg tartotta. Hármas minőség ben: mint az „URSS-France" társaság elnöke, mint orosz és szovjet olvasók s írók küldöttje, és mint regényíró. Beszéde három „Leitmotivon" alapul. Az egyik Zolát, a közéleti harcost, a Dreyfus-ügy hősét, tehát az állampolgárt, nem a művészt, hanem az elkötelezett írót idézi. A másik az orosz kultúrával és közönséggel való kapcsolatainak érdekes történetét eleveníti (el, gyermekkori élményekre, Csehov emlékezéseire és későbbi olvasmányokra támaszkodva. A harmadik pedig egy mai regényíró vallomása a nagy és példás élűdről. Arról, hogy mit tanultak és tanulhatnak Zolától e kor regényírói. Szinte függetlenül attól, hogy folytatói, tanítványai vagy éppenséggel ellenlábasai az írás művészetében.

Közöljük Ehrenburg beszédének a regényíró Zaláról szóló részletét:

Az irodalomtörténészek gyakran említik Zola megfigyelőerejét, kutatásait, igényes szándékát: a Második Császárság körképét akarta megfesteni. Ehhez hozzátehetjük azt, amit Zola az élet tudományos értelmezéséről mondott Írói minőségében. Mindez kétségtelenül igaz, de nem magyarázhatja azt, hogy miért vonzódik az olvasó Zola müveihez, miért olvassák Ogyesszában és Bratszkban, Rigában és Vlagyivosztokban. Egy alkalommal egy francia ismerősöm azt mondta, hogy ennek az érdeklődésnek a magyarázata az emberek mohó tudásvágya. Akármilyen tudásszomj tölti el az orosz olvasókat, nyilvánvalóan nem az késztet százmillió embert arra, hogy szabad óráiban valósággal falja Zola regényeit, mivel meg akarja érteni a száz év előtti Franciaországot. Ez éppen olyan abszurditás lenne, mint azt állítani, hogy a szovjet munkásnők azért sírnak az Anna Kareninát olvasva, mert érdekli őket a férjezett asszonyok helyzete a múlt századi társadalom felső köreiben. Minden szovjet iskolásgyermek tudja, hogy napjaink francia munkása nem hasonlít a Patkányfogó vagy a Germinal hőseihez, és hogy Franciaország 1940-es vereségét nem magyarázhatjuk Sédán bukásával. Nanát még Simenon regényeinek legfinomabb szimatú vizslái sem találhatnák meg. A Rougon—Macquart-ok életének leírásával Zola be akarta mutatni a Második Császárság francia társadalmának különböző rétegeit. Azonban a korhoz kötött jelenségekben Zola képes volt arra, hogy az emberi szenvedélyek szövedékét fesse meg, olyan életteljesen, hogy a Germinal vagy Párizs gyomra mindig érdekli a fiatal orosz olvasót.

Zola újító volt, és a XX. századi regény sokat köszönhet neki. A korabeli szerzők (nemcsak az oroszok, hanem a franciák is, mint Mé-Bella Ahmadulina:

Kis repülők

Nékem kevés olyan gondom van, mely árnyként homlokomra hull, álmomban — nem tudom, hogy honnan — kis repülők raja vonul.

Mindegy nekik, milyen formában: mint kézbe szálló madarak esznek, vagy mint tücskök, a házam falaiból kirajzanak.

Vagy orrukkal érintenek, akár az oktondt halacskák, mik csiklandják, lépni se hagyják a vízben álló gyermeket.

Olykor meg épp tűzhelyemen vakítón és tolongva szállnak, olvasni sem hagynak, s a szárnyak zúgása érint szüntelen.

Lezáruló pillám előtt sorakozik sok repülőgép, kis Salamonként mind előlép, és körülül, mint ismerőst,

Kigondolták, mint gyermekek, hogy elhozzák nékem a könyvet, a térdemről épp hogy leszöknek,

ríméé, vagy Sainte-Beuve) Zoláról ítélkezve nem tudták megkülönböztetni azt, hogy mi voll új nála, és mi tette annyira elütővé attól, amit jómaguk szerettek. Gyorsan és sokat írt, és nem nehéz a műveiben felfedezni az abszurd helyzeteket, a banális hasonlatokat, a stiláris pongyoláság példáit. A „Rougon-Macquart“-ok sorozatának kötetei el sem férnének egy könyvtári polcon. Szerkezetében és nyelvezetében azokra a gomba-városokra emlékeztet, amelyek Kalifornia északi mocsaraiban, vagy a szibériai tajgában burjánoznak. A leírás egyes részletei ugyan rendkívül találóak, megragadnak lehetnek, de nem ez a kérdés. Gyakran látjuk azt, hogy a lift, vagy a hűtőszekrény előbb van ezekben a városokban, mint lépcső, sőt még a járdákat is megelőzik. De élő városok ezek, emberek élnek, örvendeznek, szomorkodnak, szeretnek és féltékenykednek bennük, követnek el bűnöket is ... Igen, Zola minden regénye, a jók is, a rosszak is, élő, mint ezek a városok.

Zola újító volt könyveinek architektúrájában is. Amikor meghalt, a mozi még csak divatos látványosság volt. Kis termekben a „Meglocsolt locsolót“ vetítették. De Zola előre megérezte, hogy mit hoz majd a film: a montázst, a premierplanok és a tömegjelenetek váltakozását, a ritmus lassítását és gyorsítását. Zola újító volt, s ezért elsőnek vezette be regényeibe az ember fiziológiájának jelenségeit, amelyek ma kicsordulnak Nyugat-Európa és Amerika regényeiből. Zola abban is újító volt, hogy felismerte: az egyetlen élet regénye mindinkább át kell hogy engedje helyét a társadalmi regényeknek. Ha manapság előfordul, hogy előbb lapozzuk át az újságot, mintsem felvágnánk a barátunktól kapott levelet, ez azért van, mert tudjuk, hogy milyen szorosan kapcsolódik életünk a króni„Végy öledbe!“ — így. esdenek. Elűztem — és mind visszatért.

S mily szégyent — épp a cipőkrémem fényén forog szemük fehéren, s törzsük úszik nyúlt taxiként.

Hát örök birtokomba lép a panaszok, jelenek álma, és ugyanolyan mélybe szállva egy aránytalan szárnyú gép?

Mégis mihelyt felébredek, a repülőtérre loholnék, hol légcsavar döreje szól még, melytől a korok zengenek.

A működő légcsavarok az ég csarnokában keringnek. Gondolkozom: hiszed-e mindezt, kicsikém? — Nem lettél nagyobb. Mindenkit rászedtél te itt gőgös ezüstöddel. S a nagy kék térben parányi gyermek vagy még, kit alig vesznek észre is.

Fényeink együtt szállónak két ellenpólusán e térnek, biztos a válásomtól félhetsz, te, aki épp akkora vagy!

De bármily messze vittek el hívó dallamok árnyékába, kicsiny repülőn, kedvesem, megvéd a dalok furcsa álma.

Tóth István fordítása

kához, a diplomáciai jegyzékekhez, és a száraz, emészthetetlen nyelven fogalmazott táviratokhoz.

Antikor Zolának a XX. század irodalmára gyakorolt hatásáról esik szó, túl gyakran megragadnak a felületi jelenségeknél, Roger Martin du Gard-t, Glasworthyt, Heinrich Mannt emlegetik. Pedig Zola hatása sokkal általánosabb; kimutatható olyan íróknál is, akik legfeljebb ifjúkorukban olvasták egyik-másik regényét, majd elfelejtették, sőt meg is tagadták. Hát nem virágzott nálunk a húszas években és később Nyugaton a „tények irodalma“? Nem fordultak nálunk, majd Franciaországban szenvedélyesen a részletek művészete felé a leírásban, és a legparányibb részletek felé a hősök ábrázolásában? A két világháború közötti évek amerikai irodalmának témái nem rokonok Zola társadalmi tématikájával? Nem is szólva a szovjet irodalomról.

Harminc évvel- ezelőtt, amikor az autóról szóló könyvemen dolgoztam, régi lapokat forgatva rábukkantam annak az utazásnak a leírásáa Hát irodalmi melléklete 49.

ra, amelyet Zola tett Párizsból Versaillesba „16 nélküli hintón“. Es azt jegyeztem fel: „Zola haja ősz, de százszor fiatalabb századánál. Noha lélegzete asztmatikus, mégis megkísérel kitörni az új évszázadba. Kortársai konstantinápolyi háremeket írnak meg, és szerelmeket Toscana antik tájain, meg lelkiállapotokat a legfinomabb árnyalatokig. Zola mással foglalkozik, ébren figyeli a Tőzsde bögését, a bányászcsákányok beletörődő kaparását, a gépek dübörgését. Az autózás Párizs és Versailles között szántára nem veszélyes piknik volt, hanem felderítő út a XX. századba.“

Befejezésül visszatérek Csehov szavaira. Nem tudom, egyáltalán lehetséges-e demarkációs vonalat húzni az ember és az író között. Az irodalom túlságosan szorosan kapcsolódik a tudathoz. Az, akinek nincs erkölcsi tudata, sőt általános eszméi sem, lehet tehetséges cizelláló, vagy híres ötvösmester, de nem lehet igazi író. Nincs olyan Zola által leírt szörnyűség, amely eltakarhatná mély jóságát.

Magam is, sok millió honfitársam nevében meghajtok ennek a nagy újító írónak, Emile Zolának az emléke előtt.