A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-11-27 / 48. szám
ben omolyan mondom, nem az én hibám, hanem azoké, akik ilyen kicsire tervezték a tömblakásokat. Csak ezzel tudom megnyugtatni magamat, amiért könyveim egy részét a pincében kell tartanom. Pedig Jó lenne néha-néha valamelyikbe belelapozni. De hát azt sem tudom, melyik dobozban mi van ... Régi, gyerekkorban öröklött, kedvenc szórakozásomnak sem hódolhatok. Igaz, időm is alig van, de azért szorítanék olykor egy fél órácskát, hogy régi képeslapokat nézegethessek. Hiszen van belőlük éppen elég. Tíz évfolyamnyi Hét, szépen összerakva. Nem akarok ünneprontó lenni, de az utolsó évfolyamot kivéve, ezek is lent vannak a pincében. Ez azonban mit sem változtathat azon, hogy a Hét legkedvesebb megőrzött lapom. Nagy kedvem lenne mindet felhordani és átlapozni. Mert az eltelt tíz év, ami egy lap működésében már tekintélyes idő, életemnek az a szakasza, amely meggyőződésem és irodalmi indulásom szálaival, a Héttel köt össze. Es szinte megdöbbenek, mert a tízéves évfordulón nem csak a szerkesztőségnek kell számot adni a végzett munkáról, hanem sa/át magamnak is. ■ '-.r, a Hétre indulásától kezdve úgy tekintek, mint a Csemadok fórumára, amelynek szerepét, feladatát és küldetését nemzett kultúránk ápolásában látom. Es mivel ebből a munkából szerény lehetőségeim és képességeim szerint igyekszem részt vállalni, a Hetet erényeivel és fogyatékosságaival együtt a sajátomnak tekintem. Talán ezzel függ össze, hogy irodalmi indulásomnál is bizalommal fordultam a szer' kesztöséghez. Első versemet tizennyolc éves koromban 1956-ban a Fáklya októberi számában Babos László közölte. Ezt követően az akkor induló Hét hasábjain az elmúlt tíz évben, egy kötetnyi versem látott napvilágot. Fejlődésem útját sehol sem tudnám jobban lemérni. (Igaz, kiadásra váró verseskötetem átfogóbb képet adna, de ennek megjelentetése a könyvkiadó dolgai) kapcsolatom a szerkesztőséggel egyre jobb lett s az utóbbi időben szívesen vállalom megbízatásait. A Beszélő múlt című sorozat elindítását olyan vállalkozásnak tartom, amely megérte a fáradságot. Megtisztelésnek veszem, hogy szeptembertől a Hét igazolvánnyal ellátott külső szerkesztője lettem. Gondjaink, problémáink, örömünk és bajaink sokrétűségéből talán majd sikerül egy-egy riporttal olyan képet kiragadnom, amely életünk színes mozaikjának része. A lap második évtizedébe lépve, azzal a szerény kívánsággal és várakozással tekintek előre, hogy lecjyen a Hét továbbra is olvasótáborának olyan kedvelt lapja, mint eddig volt. Ne riadjon vissza rámutatni életünk fájó pontjaira is. Híven tükrözze mindenkor a valóságot. Adjon számot eredményeinkről örömeinkről, azok szolgálatába állva, akik falvóinkon, és a városokban egyaránt, szocialista hazánkat építve, anyanyelvűnk és kultúránk szilárd pillérei, fenntartói és megőrzői. Mint tollforgató, továbbra is tartom a kapcsolatot a szerkesztőséggel és meggyőződésem, hogy az elkövetkező időben jelentkező fiatal tehetségek is támogatásban részesülnek. A Héttel ihdultam, vele haladok tovább, abból a munkából vállalva részt, ami nem öncélú fáradozás, hanem küldetésünk betöltése. SÁNDOR KAROLY Jubilál a Hét s a napokban döbbentein rá, tíz évvel ezelőtt kezdtem én is, ha sza bad egyáltalán egy kezdő toliforgatónak ilyen merész kijelentést tenni. Ám így volt, bár első kinyomtatott versemet nem a Hét közölte, egy másik lap szerkesztője méltányolta költői lángolásomat. Akkortájt — 18—19 éves gimnazista fejjel — verseket írtam, s olykor — álmaimban — megjelent köteteimet is lapozgattam. (Az vesse rám az első követ, aki...) Szerencsére elég korán rájöttem: a költészet nem az én legerősebb oldalam, s hogy a prózaírás terén nagyobb adottságokkal rendelkezem. (Állítólag egyes szerkesztők hisznek benne, hogy eljön az idő, amikor ráüivHk ebbeii tévedésemre is.) Az Oj Ifjúságban cikkben sürgettem én is egy irodalmi újság megjelenését, később mégsem volt bátorságom publikálni a Hétben. Egy szimpla, 4—6 oldalas lapról álmodoztam én, s egyszerre ... A kisméretű Fáklya után kezemben tartottam a terjedelmes Hét első számát. Szóval, valahogy elment a bátorságom, megrettentem, jólesően megilietődtem, s csak olvasója lettem az új hetilapnak. Közben olyan érzések töltöttek el, akár azt a férfiút, aki reménytelenül szerelmes: féltékeny voltam, türelmetlen és ... és félénk. Pár évvel később a csehszlovák rádió ma gyár szerkesztősége volt közöttünk a közvetítő. Levélben értesítettek, hogy hozzájuk kül dött elbeszélésemet továbbították a „Hét“ hez, s írásom sorsa felől érdeklődjem a lap szerkesztőségében. Ha jól emlékszem, a hirtelen, s váratlan hírre némi változás állt be a vérnyomásom körül. Izgalom fogott el, s a gombjaimon, lépéseimen találgattam: közük? nem közük . .. ? A szerkesztőségbe kisdiákos félénkséggel, s a készületlenség bizonytalanságával léptem be. Iskolai tanulmányaim, benyomások mogorva szerkesztőkről, rideg szerkesztőségi szobák nyomott és feszélyezett hangulatairól szóló írások emlékei keveredtek bennem. Felébresztett a pár szavas, bátortalan félénkséggel ejtett kérdezösködésre kapott válasz? Nem tudom . .. Arra emlékszem csak, hogy az egyik szerkesztő (jó ismerősöm, s tisztelem azóta is) kezembe nyomta a Hét egyik oldalát, amely a>z elbeszélésemmel volt tele. Friss volt, szinte még kenődött rajta a nyomdafesték, de így lett igazán eredeti, s őrzöm azóta is, hátha szüksége lesz rá az utókornak!?). Leültettek aztán, s komoly szóval kioktattak és bátorítottak is, mint annak idején Móricz Zsigmondról olvastam. Mit mondhatnék még el a jubileum ürügyén? Én is jubilálok . .. Azóta közel kéttucatnyi elbeszélésem, novellám, cikkem és riportom jelent meg a lapban ... Az országot ismertem meg, s nemcsak a lap hasábjairól, magam is jártam hazánkat a Hét szerkesztőjeként, s találkoztam emberekkel, akik a nap gondjaiban, egyéni problémáik között teljesítik, s oldják meg az országos gondokat. Emberekkel találkoztam, akik saját családi fészkük romjain mentették haragosaik, ellenfeleik vagyonát, emberekkel, akik érdekeiket a országépítés érdekeivel hozták távlati összhangba. S ma első elbeszélésem nyomtatásban megjelent példádánya mellé odateszem hároméves szerkesztői igazolványomat, amely kellemes, hangulatos, közvetlen emlékeket őriz a Hét szerkesztőségi munkájáról, gondjairól és örömeiről. Lejegyezhettem volna azokat az anekdotákat, tréfás szólamokat, hétköznapjaink* munkájában született vicceket, amelyeket ismerősök hoztak be a szerkesztőségbe. írók, költők, kritikusok meséltek el egymásnak csendes kuncogással, avagy gondüző, kitörő, hangos nevetéssel. Lejegyezhettem volna pedig... ki figyelt volna rám__?! Ám tiszteletlenségnek találtam oda nem figyelni a humorizálóra, s különben is. Minden új pezsdülésnek a hírét, minden születő mainak a történetét örömmel vittem haza Csallóközbe, s adtam tovább, adtam oda másoknak, ismerősöktől ismerőseimnek ... S most az eltelt tíz év határán illene kívánni egymásnak (mint jubilálóknak) némi jót, némi újat, némi közérdekűt .. . Gimnazista koromban megjelent köteteimről álmodoztam, s ennek kapcsán hadd írjam ide: a Hét közölje majd a következő tízes jubileumán a tizedik kötetemet (ugye, írótársaim, eléggé szerény vagyok?!), s a mai szerkesztőkkel, s a lap mai olvasóival ismételjük meg ugyanezt néhányszor, s újra olvashassák majd későbbi nyilatkozatomat. KOVÁCS MIKLÓS