A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-11-20 / 47. szám
Ipar és kereskedelem a középkorban A Kassai Múzeumegylet VII. Évkönyve szerint a következő céhek ládáit helyezték el megőrzésre: rézműves, szappanos, szíjgyártó, lakatos, órás, puskaműves, tímár, német szabó, aranyműves, takács, ács, kovács, kőműves, kőfaragó, kötéiVerő, borbély, kerékgyártó, gombkötő és kereskedő céhek ládáit. A mészárosok ládáját az utolsó céhmester, Davidkó István 1886-ban adta át a múzeumnak. A múzeum üveges szekrényében helyezték el a csizmadiák, fazekasok, gubások, asztalosok, könyvkötők, pékek, szűcsök, magyar szabók és mézeskalácsosok szabadalom okmányait és jegyzőkönyveit. A városi levéltár okmányai szerint Kassán mái 1307-ben működöt a szűcsök céhe. A céhlevélben a bíró, az esküdtek és a község tagjai elrendelték, hogy Kassán a szűcsmésterséget űző iparosok áruikat a polgárok és hozzátartozóik ruházata részére megfelelő munkábér fejében, nyerészkedés nélkül kötelesek elkészíteni és eladni. Külföldi vendégek a város területén szűcsmesterséget nem folytathattak. Olyan vendég aki más országból azért jött Kassára, hogy Itt letelepedjék, a szűcsök céhébe csak a tanács engedélyével volt felvehető. A történelem további során számos királyi kiváltságlevél bizonyítja, hogy Kassa már a régi Időben olyan helyzeti és gazdasági adottságokkal rendelkezett, amelyeknek kifejlesztésére a magyar királyok gazdaságpolitikája a legrégibb Időktől fogva nagy gondot fordított. Nagy Lajos 1347-ben királyi várossá emelte Kassát és vásártartó, későbben pedig árumegállító jogot biztosított számára. 1376-ban pedig szabályozta a céheket, s az iparosokat kötelezte arra, hogy céhekbe tömörüljenek. Zsigmond király 1411-ben monopóliumot adott a városnak barchend gyártására. Az összes magyarországi takácsokat Kassára rendelte és csak itt engedte meg nekik a barchendszövet készítését. Ez időben, s a 14. és 15. század folyamán, a dóm és a ferencrendiek templomának építésekor, Igen élénk ipari tevékenység és céhtársulati élet folyt Kassán. Kassa később vászonfehérítésre is monopóliumot kapott, amit számos más kiváltság követett. Az ipar fellendülésének következtében a kereskedelmi élet is virágzott Kassán, amit bizonyít az első magyar kereskedői céhlevél is. Oj lakónegyedek Az Anjou-királyok tudatos kereskedelmi politikájában Kassa nagy szerephez jutott. Kedvező fekvése kapuvárosi helyzetet biztosított számára és a Lengyelország felé irányuló kereskedelem legfontosabb gócpontja lett. Az Anjouk felismerték Kassának ezt a fontos kereskedelemföldrajzi helyzetét és azért adtak annyi kiváltságot a városnak. A magyar—lengyel kereskedelmi kapcsolatok idején Kassa nagyarányú fejlődésnek indult, és innen vezetett az út nemcsak Lengyelország felé, de Morvaországba, Sziléziába és Lembergen keresztül Oroszországba is. A város előnyös helyzetben volt a nyugati kereskedelmi csomópontokkal szemben azért is. mert nem állott Bécs ellenőrzése alatt és Magyarországnak a török hódoltság korában egyetlen szabad kijárója volt. Ahogy az ipar fellendülése hatott a kereskedelmi életre, úgy a fejlett kereskedelmi élet is nagy kihatással volt az ipar további fejlődésére és alakulására. Úgyszólván minden fontos iparág művelőre talált Kassán és a céhek száma a 15. században jóval meghaladta a félszázat. Az egyes céhek rangsort nyertek a vagyon és tekintély alapján. A legelőkelőbb céh az ötvösöké volt, mert a 14. század templomépítései sok munkát adtak, s mert a polgárok főleg az ötvösművészet remekeiben halmozták fel vagyonukat. Az ötvösök sorából került ki a legtöbb bíró és városi tisztséget viselő. A céhek belső életéről jellegzetes képet nyújt a kassai szabók céhládájában talált 1570-ből való pergament-okmány, amely a mesterlegényekre vonatkozó szabályzatot tartalmazza. Az okmány nemcsak várostörténeti szempontból jelentős, de hű képet ad a magyar nyelv 16. századbeli állapotáról is. A mesterinasok szegődtetésének és felszabadításának formáját a Kassai Ötvöscéh szabályzata 1639-ben foglalta írásba. Ebből megtudjuk, hogy a tanuló feltétlen engedelmességgel tartozott mesterének, a mester feleségének, és őrködnie kellett mestere vagyona felett is. Erről a szabályzat idevágó része így szól: „... hogy a mesterségedet megtanulhassad, uradnak, aszszonyodnak szavokat fogadjad minden tisztes dologban, mordulatlan szolgálj, és őrizzed az uradat minden kártól. Ha pedig uradnak legénye leszen, arra igen rejá vigyázz, ha az urad hue nélkül magának valamit csinálna, tartozol megmondani az uradnak ..." Tudjuk, hogy abban a korban a szabályzatban foglalt feltételeket nagyon komolyan vették és megszegését szigorúan büntették. A borbélycéh tagjai a múltban gyógyászattal Is foglalkozhattak, mert szakképzett orvosok alig voltak. A borbélymesternek a saját iparán kívül tudnia kellett pl. fogat húzni, eret vágni, sebeket, daganatokat gyógyítani, ficamokat helyreigazítani, csonttöréseket összeforrasztani, stb. A betegek minden testi bajukban az ő tudományukhoz fordultak segítségért s bizonyos gyógyszereket, kenőcsöket is a borbélymesterek készítettek el. Kassa város levéltára egy 24 oldalas írott könyvet őriz 1676-ból, amelyben Diószegi István borbélylegény kötelező vándorútja során összeírja a medicinákat, a kenőcsök receptjét, készítésük és használatuk módját, miként azt az akkori gyógyászati tudomány, a kuruzslás, a népi vagy borbély elképzelés megfelelőnek tartotta. A kassal Dóm gótikus kőcsipkéi Feljegyzései kor- és művelődéstörténeti szempontból egyaránt fontos adatokat tartalmaznak. A kassai iparoscéh készítményeivel országos hírnévre tett szert. A szűcsmesterek készítményei, a Zsigmond idejében Kassára rendelt öszszes magyar takácsok barchend szövetei, a pénzverők által készített kassai márka és Bethlen érmei, a kocsi- és szekérgyártók művei külföldön is ismertek voltak. A művészettörténelemben is előkelő helyet elfoglalt kassai ötvösök világhírű remekei pedig *ma is igen értékes díszei és féltve őrzött kincsei a múzeumoknak. Az ötvösmesterek közül külön meg kell említeni Antonius mestért, aki 1504-ben a város mintaszerű ezüst pecsételőjét metszette, de a rekeszes zománcokkal, ékkövekkel s gyöngyökkel díszített csúcsíves kelyheit és más műkincseit is felülmúlhatatlan ízléssel és bájjal alkotta meg. A sodronyzománcos műkincsek,amelyek a 15—16. századból maradtak ránk, szintén a kassai Iparművészet magas fokáról tanúskodnak. A másik ötvösmester, akiről névszerínt kell megemlékeznünk, Szilasy János, A kassai születésű, s később Lőcsén letelepedett mester „tűzben pikturált“ képekkel ékesített rokokó stílusú kelyhei, keresztjei és más alkotásai világviszonylatban ma is magasra értékelt művészi alkotások. E mester igen szép műve a kassai magisztrátus megrendelésére 1770-ben készült 1 m magas és 52 cm széles, 12 zománcképpel, angyalokkal, zománcos virágocskákkal, gyémánt, rubin, smaragd, zafír ékkövekkel gazdagon díszített szentségtartó, mely a kassai dóm kincstárának legértékesebb műkincse. A mesternek ezt az értékes remekművét és a középkori ötvösművészet s aranyhímzés más remekeit az év elején állandó kiállításra tették ki a Dóm oratóriumában. A városba látogató idegen ne mulassza eh ezeknek a történelmi értékű ereklyéknek a megtekintését. Kassa régi ipara és kereskedelme, amelyet hosszú évszázadok szorgalma és dolgos munkája teremtett meg, II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának leverése után — visszaesett és hoszszabb ideig megakadt a város fejlődése is. Acsády Ignác III. Károly koráról szóló művében levet ten nyilatkozik az iparosság akkori helyzetéről. Megjegyzi, hogy nagyon kevesen vannak azok, akik megélnek iparukból, sőt a legtöbben ráfizetnek foglalkozásukra. A 18. század végén Kassa kezdi visszaszerezni iparának régi jelentőségét, s a 19. század elején már több gyárról van tudomásunk. A gyáripar térhódításával a céhek már nem tudták betölteni hivatásukat, s szerepüket átvették az ipartársulat szervezetei. Európában legelőbb a francia forradalom szüntette meg a céheket 1789- ben. Magyarországon 1872-ben szüntették meg a céheket, de Kassán csak 1885-től kezdtek működni a helyükbe felállított ipartársulat szervezetet. Ezzel lezárult a céhek története és többszázados működése, hogy a megváltozott viszonyok között helyet adjon egy újabb intézménynek, amely a folyton fejlődő iparral kapcsolatos ügyek intézéséről a kor igényeinek megfelelőbb módon gondoskodott.
