A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-11-06 / 45. szám
A párizsi békekonferencia elismerte Csehszlovákia jogát arra, hogy mint c csehek és szlovákok egységes nemzeti állama létezzék. Egyetértett a lakosságcserével is, de nem fogadta el azoknak a magyar lakosoknak számszerű meghatározását, akiknek át kellett volna telepüfniök Csehszlovákiából a csehszlovák kormány követelése szerint. Meghagyták Magyarországnak, hogy kétoldalú tárgyalást folytasson Csehszlovákiával a lakosságcseréről annak érdekében, hogy a két állam kölcsönösen egyezzék meg a kicserélendő lakosok számában. Ezzel tulajdonképpen csak megerősítették a Csehszlovákia és Magyarország között 1946. február 27-én létrejött megállapodást. Az 1946. október 13-án Magyarországgal kötött békeszerződés V. cikkelye ugyan feltételezte a magyar nemzetiségű lakosok további kitelepítését Csehszlovákiából, de erről a két kormánynak kellett volna megállapodnia a békeszerződés hatálybalépésétől, vagyis 1947. szeptember 15-től számított hat hónapon belül. Ez persze túlságosan elodázta az ügyet. Ezért Jan Masaryk, Csehszlovákia külügyminisztere már Párizsban kifejezte csalódását a konferencia eredménye felett és kijelentette: „A Csehszlovák Köztársaság elutasít mindennemű kisebbségi szabályzatot, és ezért a Csehszlovákiában maradó magyarok gyermekei szlovák iskolát kötelesek látogatni. Ján Masaryk nemcsak saját nézetét fejezte ki ezzel, hanem az egész kormány, s a kormány kommunista tagjai álláspontját is. Kijelentésével főleg azt a célt követte, hogy rávegye a magyar kormányt: járuljon hozzá az egész szlovákiai magyar nemzetiségű lakosság áttelepítéséhez. Hogy ezt a kérdést az egész csehszlovákiai Nemzeti Front ilyen módon értelmezte, arról az a tény is tanús-JURAJ ZVARA: £1 magyar N emzetiségi K érdés MEGOLDÁSA _ kodik, hogy a párizsi békekonferencia után — amikor már nyilvánvaló volt, hogy nem sikerül keresztülvinni az egész magyar lakosság kitelepítését — az iskolaügyi megbízott, L. Novomesky javaslatot tett az SZLKP KB elnökségnek, hogy legalább magyar párhuzamos osztályokat nyissanak a szlovák iskolákban és magyar nyelvű hivatalos lapot adjanak ki. Ezt a kérdést a Nemzeti Front egyáltalán nem tárgyalta. A Csehszlovákia és Magyarország közötti lakosságcsere az 1947—1948-as években nagyon lassan ment végbe. A Csehszlovák Áttelepítési Bizottság 1946-ban (a vegyes bizottság július 6-án kelt 8. számú megállapodása szerint) egyoldalúan 8612, majd 1947-ben további 7337 vagyontalan szlovák nemzetiségű lakost költöztetett át Magyarországról. 1947 elején pedig egyoldalúan 1407 kisvagyonú személyt költöztetett át (a 40. számú megállapodás szerint). A cserereakció folyamán főképp a kicserélt személyek anyagi és társadalmi helyzetének kérdése adott okot vitára. Csehszlovák részről az a tendencia érvényesült, hogy lehetőleg a magyar lakosság vagyonosabb rétegeit vonják be a lakosságcserébe, emiatt azután állandó viták folytak. A Magyar Népköztársaság képviselői 1948. április 12-e óta ragaszkodtak a paritáshoz a kicserélt személyek anyagi viszonyait illetően, és egy-egy katasztrális hold földet követeltek személyenként. Ez — a Csehszovák Áttelepítési Bizottság képviselőinek állítása szerint — „sértette a Magyarországról átköltözők vagyoni igényeit", mert közülük egyesek azzal az Ígérettel nyertek meg, hogy Szlovákiában több földet, nagyobb vagyont kapnak, mint amenynyit a Magyar Népköztársaságban hagytak. Az egész cserereakció fokozatosan anakronizmussá vált a két országban bekövetkezett politikai fejlődés miatt, mely szocialista forradalomba ment át és előmozdította a Csehszlovákia és a Magyar Népköztársaság közötti új, szocialista kapcsolatok kialakulását. A cserereakció gyakorlatilag 1948. április 10-én szűnt meg, noha még azután is távozott néhány csoport Csehszlovákiából Magyarországra, és befejezték a háborús bűnösök áttelepítését is. Az eredetileg jelentkezett 95 421 személyből 73 373 személy költözködött át Magyarországról, a kölcsönös cserén belül azonban csupán 59 774 személy, a többit egyoldalúan, csere nélkül telepítették át. Közöttük 44 500 paraszt volt, ezek 31 308 katasztrális hold földet hagytak a Magyar Népköztársaságban. A Csehszlovákiából kitelepítésre kijelölt 105 047 személy közül csupán 68 407 személyt telepítettek ki, azonfelül körülbelül 6000 személy önként távozott, összesen 109 295 katasztrális hold földet hagytak Csehszlovákiában. Ily módon a cserereakció gyakorlatilag a szlovákiai magyarságnak mintegy 12%-át érintette. Az áttelepítési akció nemcsak a vagyonos magyar rétegek ellenkezését váltotta ki, hanem természetszerűlen a magyar dolgozókét is, később a magyarországi szlovákoknál sem talált megértésre. A Csehszlovák Áttelepítési Bizottság azt a körülményt, hogy az áttelepülésre jelentkezett szlovákok egy része nem volt hajlandó elhagyni Magyarországot, azzal indokolta meg, hogy: a) sokáig elhúzódott a csere; b) Magyarországon megváltoztak és konszolidálódtak a viszonyok, az új rendszer tisztességes megélhetést biztosít nekik, s földet is kaptak a földreform útján; c) a „magyar propaganda" hatása alá kerültek; d) elégedetlenek voltak a felajánlott szlovákiai településsel; e) sok más „érthetetlen" indítóok játszott közre. Pedig ezek az indítóokok nem is voltak olyan érthetetlenek. A csereakciókor túlbecsülték a magyarországi szlovákok nemzeti öntudatát, nem látták, hogy a sokévi magyarországi tartózkodás folyamán összenőttek az ottani néppel, hogy a magyarországi szlovákság elsősorban szociális érdekeit tartotta szem előtt, nem pedig a nemzeti érdekeket. Márpedig a lakosságcsere nemzeti jelszavakból indult ki. A csereakció több okból sem érhette el a kitűzött célt, vagyis az egész csehszlovákiai magyarság, illetve számottevő részének kicserélését. Például a magyarországi szlovákok számát helytelenül becsülték fel, és úgyanúgy a csehszlovákiai magyarok számát is. A Külügyminisztérium és a szlovák megbízotti hivatalok ún. szakértői a magyarországi szlovákok számát 540 000 főre becsülték, a szlovákiai magyarokat pedig - számuk mintegy 600 000 volt - nagyrészt elmagyarosodott szlovákoknak minősítették. Ezeket az állításokat később maga az élet cáfolta meg. Egy ideig azonban úgy látszott, hogy az említett szakértőknek van igazuk (főleg az ún. reszlovakizálási akcióra gondolunk, de erről még külön megemlékezünk). Dél-Szlovákiában 1945 után a magyar lakosokat érintő ún. belső intézkedéseket léptettek életbe, melyek nagyrészt összefüggtek az egész magyar lakosságnak, vagy számottevő részének tervezett áttelepítésével, de ettől függetlenül is történtek ilyen intézkedések. Az 1945—1948-as évek nemzetiségi vonatkozású intézkedései között különbséget kell tennünk. Elsősorban a csereakciót kell elkülöníteni a többi intézkedéstől, mert ha nem is volt kellően megfontolt, mégis nemzetközi egyezmény alapján valósult meg. Mihelyt nyilvánvaló lett, hogy a csereakciónak nem lesz teljes sikere, hozzá kellett volna látni a magyar lakosság egyenjogúsításához. Ehelyett azonban újabb intézkedésekkel próbálkoztak. Ha ezek az intézkedések csak az egykori uralkodó, reakciós magyar rétegeket, a fasisztákat és a kollaborónsokat érintették volna, vagyis osztályalapon történnek (ez (részben így is volt, mert a hasonló cseh és szlovák rétegek ellen is foganatosítottak bizonyos intézkedéseket), nem lehetne hibáztatni azokat. Tény azonban, hogy ezek az intézkedések az egyszerű magyar embereket is sújtották. Ebben az értelemben később - Szlovákia Kommunista Pártja elnökségének 1950. január 6-i ülésén - a vita folyamán helyesen megállapították, hogy e hibák elemzésekor helytelen volna előhozakodni a Szovjetunió álláspontjával, melyet a párizsi békekonferencián elfoglalt. Ugyanis „más a Csehországba való áttelepítés vagy a reszlovakizáció és más a lakosságcsere") amely lehetővé akarta tenni az államok közötti ellentétek kiküszöbölését). A Csehországba való áttelepítést és a reszlovakizációt senki sem tanácsolta nekünk. „Itt tehát kételkedni lehet az irányvonal helyessége felől". Már a Szlovák Nemzeti Felkelés alatt a Szovák Nemzeti Tanács 1944. szeptember 6-án rendeletet adott ki, mely szerint valamennyi kategóriájú és fokú magyar iskolát - az 1938. november 6-ig megalakult népiskolákat kivéve - meg kell szüntetni. 1938 novemberéig Szlovákiában 754 magyar nyelvű népiskola volt 85 507 tanulóval.) A valóságban azonban 1945 után nem hagyták meg a magyar népiskolákat sem. A Szlovák Nemzeti Tanács Iskolaügyi és Kulturális Megbizotti Hivatala (L. Novomesky megbízott) 1945 decemberi munkaprogramjában még számolt magyar iskolák létesítésével (Iskolaköteles korhatárig), de a program megvalósitását elhalasztotta addigra, amíg tisztázódik, hogy hol marad magyar lakosság és milyen számban. 1948-ig azonban nem került sor a magyar iskolák felújítására. A köztársasági elnök 1945. november 19-én kelt 88. számú dekrétuma munkakötelezettséget rótt azokra a magyarokra, akik elvesztették csehszlovák állampolgárságukat. A dekrétum 1. cikkelye így szólt: „Mindazon személyek számára, akik a köztársasági elnöknek a csehszlovák állampolgárság rendezéséről szóló 1945. augusztus 2-án kelt 33. számú dekrétuma alapján elvesztették állampolgárságukat, bevezetik a munkakötelezettséget a háború és a légi bombázás okozta károk helyrehozására és a háború által szétzilált gazdasági élet felújítására." A cseh országrészekben mutatkozó állandó munkaerőhiány miatt, valamint Dél-Szlovákia politikai megtisztítása címén az 1945. szeptember 19-től 1947. február 20-ig terjedő időszakban magyar lakosok úgynevezett „toborzása" folyt csehországi munkákra, főleg a határvidékre. A Szlovák Áttelepítési Hivatal elnökségének 1945. november 4-ről keltezett utasítása szerint át kellett telepíteni „azokat a személyeket, okik a mezőgazdaságban tevékenykedtek, elveszítették állampolgárságukat, s többé nem szerezhetik meg." Elsősorban a magyar fasiszta pártok exponensei, a szabotálok és a munkakerülők jöttek volna számba. A toborzás alól mentesültek, akik hűek maradtak a köztársasághoz, akiknek igényük volt az állampolgárság megtartása, vagy vegyes házasságban éltek; stb. A kiválasztást e célra létesült járási bizottságok végezték; tartós áttelepítéssel számoltak, ezért a családtagokat is átköltöztették. j. összesen 9610 családot, illetve 41 640 személyt telepítettek át a cseh országrészekbe. önként 2154 magyar csalód távozott, tehát összesen 44 129 személy költözött át 17 dél-szlovákiai járás 393 községből, főképp a galántai; párkányi (ma Stúrovo), lévai, érsekújvári és a zselízi járásból. Közülük 5128 kisparaszti család volt, ez is mutatja, hogy a „toborzás" részben elvesztette tulajdonképpeni értelmét, mert ezeknek a rétegeknek a legkevesebb közük volt a németbarát fasiszta politikához. Bár ezt az akciót „toborzásnak" nevezték és az általa sújtottakat „toborzottaknak", voltaképpen - kevés kivétellel - nem toborzásról volt szó, hanem kényszerkítelepítésről. A kitelepítettekkel lényegében úgy bántak, mint a háborús bűnösökkel. Minden ingó és ingatlan vagyonukat elkobozták. Jelentős befolyást gyakorolt ebben az irányban a demokrata párt által képviselt reakciós burzsoázia. Ahelyett, hogy a járási bizottságok kiválasztották volna a kitelepítendő magyarokat, karhatalmi segédlettel valósággal kiűzték őket otthonukból. Szlovákia Kommunista Pártjának járási bizottságai (pl. a zselízi) jelentették, hogy a cseh országrészekbe antifasisztákat és kommunistákat is áttelepítettek, de ugyanakkor a magyar reakciósok a szlovák reakció védelme alatt gyakran elkerülték az áttelepítést. Csehszlovákia Kommunista Pártja később az egész akciót elítélte (a cseh határvidéken is igyekezett gondoskodni a „toborzottakról", például „Jó barát" címen kis lapot adott ki számukra", de ez nem változtat a dolgon, mert az okciót mindjárt kezdetben el kellett volna ítélni. Hangsúlyozzuk: az ilyen „toborzást" kellett volna elítélni (idővel el is ítélték). A cseh határvidéken végzett munka, ha önként történik, egymagában nem jelentett volna a magyar dolgozókkal szembeni megkülönböztetést. Hiszen a cseh határvidéken cseh és szovák dolgozók tízezrei dolgoztak. A cseh határvidékre érkeztek magyarországi áttelepültek is, csupán 1947-ben 889 család, illetve 4288 személy helyezkedett el ott. Azonfelül a Romániából és-á más országokból visszatelepülőket is a határvidéken helyezték el. (Folytatjuk)
