A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1966-10-30 / 44. szám

Néha Játszanak Is, nem gyerekek zálog ósdit, hanem a felnőttek számára való, komoly játékot. Kérdéseket tesznek fel, amire mindenkinek őszin*én kell válaszolnia. Egyre csak a gondolataimat firtatják, mosolygok rajtuk ..."

Ingerülten morzsolgattam magamban a le» vél szavait: „Jól vagyunk ...“ Aztán naivul ragozni kezdtem. „Én jól vagyok, te jól vagy, ő jól van ... mindenki jól van.“

Nem tudom, hogy mióta fekszem az ágyon. Nem nézem az órát, az idő múlása közömbös számomra. Mindegy, hogy este van-e vagy reggel. Csak azt érzem, hogy a sötét végtelen, s ha felkél a nap, a világosság is végtelen lesz, végtelen lesz az ég kéksége is. Éjszakái gyakorlat van, a barakk most siralomház, rajtam kívül nincs benne ember. A megszokott ajtónyitogatást, az emberi testek mocorgásának neszét, a motorok robajló zúgása tölti ki.

Reszket köröttem a csend. A fényszórók csápja kapkodva keresi a gépek útját. Sugaruk széle egyre ritkábban érinti a szoba sötétjét. Most az a fontos, ami fent történik; a föld apró pontjai az ég, a magasság felé nyúlnak. Be kell fogni az „ellenséget“, s ha ez sikerül, három fényOszlop egymásra dől az ezüstös géptesteken. Kegyetlen játék, előbb elbújtatják az „ellenséget“, aztán kutatják, s ha megtalálják, üldözik ...

Velem most senki se törődik. Tudom jól, ha leszállnak a gépek és elvakulnak a fényszórószemek, rám kerül a sor. Értem jönnek, és kihallgatásra rendelnek. Ingerült kérdésekre kell válaszolnom, katonásan, feszesen. Erre pedig képtelen leszek. Akármit is mondanék, kevés volna, parancsokba és jelentésekbe már nem fér bele az életem. Elölről kellene kezdenem, sorba mondani... Kinek kell ez? Megbüntetnek, eltiltanak a repüléstől. Akadnak majd sajnálkozók is. Nincs szükségem a megértésükre. Magamról már nem akarok számot adni senkinek. Valami megfoghatatlan erő egyszerűen elfogyott belőlem, elsorvadt az akaratom.

És az emlékek? Az önmagát halálra ítélő ember elhatározásán változtathatnak az emlékek?

Váratlanul meghalt Gallal. A kisebik lány sápadt arccal imádkozott, letérdelt a ravatal elé, és órák hosszat csak monoton suttogása hallatszott! Gallainé merev tekintettel bámult maga elé, nem sírt. Egyszerűen tudomásul vette azt, ami történt. A hirtelen gyász döbbenetét egyikükön se láttam. Minden folyt tovább úgy, mint azelőtt; pontos kelés, hosszantartó öltözködés,

templomban harangoztak később, három ha» rang hirdette az érzéketlen gyászt. Gallainé csak akkor mozdult el helyéről, amikor az előszoba üvegfalára tört a kántor és a pap alakja. Némán gyászolt, ima és jajongás nélkül. Mielőtt lezárták volna a koporsót, fenyőágat szúrt a halott ujjai közé. Ez volt a búcsú.

Kicsi volt a gyászló gyülekezet is. Öregaszszonyok és rokonok jobbára, akik kíváncsian lesték a hozzátartozók arcmozduiásait. Ez pedig nem árult el semmit, a három pár szem mintha alaktalan követ nézett volna a ravatalon.

Meleg volt. Nelli karja meztelenül világított a fekete ruhák sűrűjében. Nem restellte, így tartotta természetesnek. Nem gyászolta az apját, nem sajnálta. Karanfogva lépdeltünk a koporsó után. Nelli olykor teljesen rámnehezedett. Ujjainak szorítása most ellenszenvesnek tűnt, kedvem lett volna eltaszítani magamtól. Tudom, nem szerette az apját, mégis; a halottnak tisztelet jár. Nelli most Is csak magára gondol, nem gonoszságból, ösztönösen. Még Itt is éreztetni akarja jmenlétéf.

Anvám jutott eszembe. Ő mindig fekete ruhában jár, már harminc éve gyászolja apámat. Még sohasem gondoltam arra, hogy ő is meghalhat. Nem panaszkodik, fáradtságát, filléres gondjait nem rója fel senkinek. Van, él, cipeli az életét. Utoljára a bátyám temetésén láttam sírni. Ö másként gyászolt, mint ezek, képtelen volt rejteni a fájdalmát. Rázkódva sírt. A temetés előtti napon elgyalogolt a Duklai hágóig, és zsebkendőiébe földet kapart azon a helyen, ahol megsebesült a bátyám.

A temetésen gyengéden átkaroltam, eltolt magától.

Ha közel hajoltam hozzá, pálinkagőz csapott meg. Megborzongtam. Otthon kétszer rajta kaptam az iváson. Elvettem tőle az üveget. Nem ellenkezett, csak nézett rám érthetetlenül.

A gyászoló Gallai-ház kényelmetlen. A redőnyöket még nem húztak fel. Talán ezzel adóznak Gallai emlékének, a félhomállyal, a falak tompa fényével, s a szótlansággal. A kisebbik lány tanácstalan tekintete zavartan futkos arcról arcra. Számára új korszak kezdődik, a nagy bizonytalanságé. A ház íratlan háromszöge megszűnik. Ha Nelli is elmegy, ketten maradnak csak itthon. Gallainé érezhetően kedves hozzám. Nem tudom, min gondolkodik. Ebben a pillantban minden csak fontolgatás. Szó alig esik, de úgy érzem, sok minden most dől el, némán, latba vetve az összes esélyeket.

Nem érzek részvétet az özvegy iránt. Lehet, hogy jó szót vár tőlem, biztatót. Nem tudom vigasztalni.

— Most már maga a családfő — tagolja a szavakat.

Matild, a kisebbik lány, tágranyílt szemekmajd a kínosan szertartásos reggeli. Utána földdé tapadt a kisebbik lány, és suttogta érthetetlen imáját. Az övegy a halottas szoba ajtajával szemközt ült, és egyhangúan bámulta a félhomályt. Nem tudni, mit nézett, azt sem, mit gondol. Idegen nem jött a házhoz, napközben és este sem. Talán még a kapu is be volt csukva, mintha éreztetni akarnák, hogy ehhez a ravatalhoz csak nekik, hármuknak van közük.

Nelli mosolygott. Borzongás futott rajtam végig, valahányszor ránéztem, mosolygott. Nem értettem. Fájdalmát palástolja így? Restelltem tőle megkérdezni. Vagy talán nekem örült? Nem tudom. Aztán már a pillantását is kerültem. Engem zavart Nelli szomorkás, mégis hivalkodó mosolya. Szerettem volna megtörtén látni, magamban vigasztaló szavakat kerestem. Nem volt rá szükség.

Előbb a kis harang szólalt meg. Érzéketlenül, ridegen vert közénk; klín, kiin, kiin. Háromlábú ló nyakába akasztott ezüstcsengő. Mindkét

kel rámmered. Hirtelen nem tudja, mit kell tennie. Attól tartok, hogy térdre esik előttem és imába fog.

— Jöjjön vissza hozzánk, mein Kind. Férfi nélkül nem lehetünk.

Nelli meglepetten néz rám. Arcélei kipirulnak, lélegzetvételén érzem a feszülő' izgalmat.

— Nem. Azt nem — mondja határozottan és feláll.

A három női tekintet egymásba tapad. Gallainé a kisebbik lányra néz, aztán rámfüggeszkedik, rémülten kérdező szemmel. Matild sírva fakadt, előbb állatias nyüszítéssel, majd rázkódó zokogással sír.

Mégis egyedül utazom vissza. A búcsúzás szótlan és szomorú. Nelli is kedvetlen, nem mosolyog. Talán csak most ért tudatáig az, ami történt. A beszédet s a felgyülemlett sok-sok kérdést ismét magammal viszem, kettőnk dolgáról most sem eshetett szó.

Napokig kábult vagyok. Egy hét múltán Ismét

8 kocsmában kötök ki. Nagy pohárból öntögetem magamba a pálinkát. Előkerül az ismert arcú fekete nő és gúnyosan kérdi;

— Egyedül van?

— Hagyjon.

— Hőscincér.

Kacérkodó, csalogató gonosz nevetéssel élvezi zavarom.

— Ilyen pofával hódítani kell, a hűségével csak a klozetra járhat.

Eltaszítom magamtól. Rendelek mindenkinek, aki köröttem van. Barátkozni akarok, mindegy, hogy kivel, csak emberek legyenek mellettem. A nő szemtelenül törleszkedik. Másodszor már nem utasítom vissza. Hozzám ül a bárpult bakjára, és ő intézi a rendelést, vigyáz rám, anyáskodik felettem. Szódával itat, aztán kávét tart a számhoz.

— Bántottak?

A szavak vattába göngyölve gurulnak felém. Ügy rémlik, mintha vékony ujjak a hajamban túrnának, s ez távol tartja tőlem a kérdéseket. Most bármi történhet velem, mindegy, csak ne kérdezzenek tőlem semmit.

f— Máriának hívnak! S téged?

— Salamon király.

Hangosan felröhög, és megölel. Érzem a leheletét. Szája és homloka összefolyik előttem. Utálom és mégis megtűröm magam mellett. Fejét jó volna valami fegyver célgömbje elé fogni, és a célgömb vonalát meghosszabítani, megérdemelné a sorsát.

— Salamon király ... Salamon ...

Röhögnek a hátam mögött. Imbolyog előttem

a célgömb ... Anyámnak is ilyen pálinkabűzös volt a lehelete, de ő gyászolt... Nálunk a Fekete-völgyön pálinkával takarják a fájdalmat.

A félsötét utca imbolyog előttem. Szeretnék szabadulni a Gallai-ház nyomasztó hatása alól. Hessegetem magam elől a tolakodó képeket. Hiába, a három fekete ruhás nő alakja elém hajol, velem van, előttem, mellettem, vagy mögöttem árnyékol a gyászruhák ránca. Nelli, mint mindig, most is középütt van, emelt fővel, nézi a másik kettőt. Nem illik rá a gyászruha, túlságosan kirívó, a termete, a viselkedése is az. Szépségében van valami félelmetes, ami felmorzsolja a nyugalmamat.

A Gallai temetése óta bűntudatot éreztem anyám miatt. Voltak pillanatok, amikor egyenesen menekültem hozzá. Elhatároztam, hogy meglepem, váratlanul hazamegyek, s mintha messzi földről érkeznék, este kopogok be az ablakon.

Jó ideig ebből sem lett semmi. Politikai szemináriumra küldtek, s egy hónapig előadásokat hallgattam filozófiáról és forradalmak történetéről. Érdekel, amit mondtak az osztályok kibékíthetetlen ellentétéről: „az emberiség története, a forradalmak története“ ... Ezt magyarázta több előadó. Oj szókincs volt ez a számomra és vonzó. Figyelmesen jegyeztem minden szót. Társaimmal késő éjszakáig vitattuk az új fogalmakat, magyaráztuk és csodáltuk a nagy forradalmárok életét. A második hét végére jobban ismertem Lenin életrajzát, mint a saját magamét.

Hárman laktunk egy szobában. Szerdi, valamikor napszámos, és Vargas, egy tagbaszakadt hegyvidéki ember. Ö partizán volt A háború után üzletet nyitott, most járási funkcionárius. Vargas sohasem beszélt magáról. Mások mondták róla, hogy hős volt. A harcokban megsebesült, kínozták is. A fél szemét kiégették, bal szemgödrében mozdulatlan üveggolyó van. Vargas nagyot akar, sokat akar tenni, ha köré gyűlnek néhányan, a kommunizmus boldog koráról szónokol indulatosan.

Szerdi lelkes ember. Ágya felett Sztálin képe lóg, s ha váratlan kérdéssel lepik meg, a festett kép felé fordulva ennyit mond:

— Én bízok benne. Én csak neki hiszek.

Szájtátva hallgatja a partizán szavait. Nem

vitázik vele, neki is hisz. Készséges hozzá, kedvében jár, folyton cigarettával kínálja. Vargas a rokkant balkezét rendszerint hátulról a derekához szorítva tartja. Szerdi utánozza, Sztálint is utánozza, jobbját úgy tartja, mint a generálisszimusz, hüvelykujját zakójának középső gombjára függeszti. Ha Vargas leinti buzgolkodását, töredelmesen maga elé nézve ezt mondja:

— Én is forradalmár leszek, holnaptól kezdve forradalmár leszek.

Szabad óráimban félrevonulok a többiektől és Jegyzeteimben lapozgatok. Néha úgy érzem, hogy többiek vitájában alulmaradok. Egy-egy gondolattal vagy mozdulattal mindig lekések. Mire mondatokká formálnám a szavakat, félszeggé válók. Félek, hogy mások utánzásának