A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1966-10-23 / 43. szám

— Itt most jobb, az ágy melegebb. — Reggelre harmat lesz. f- Csacsi. Nelli mosolyog. A sötétben Is érzem mosolyát. Ujjaim hegyével az arcát tapintom, megelége­dett. Pontosan nem értem nyugalmát: a szülői ház teszi ezt, vagy az én jelenlétem? Nem tu­dom. Kérdezni nem akarok, félek, elrontom ezt e pillanatot. A reggel méltóságos és tiszta, akár a vasár­napi ünneplő. Nelli sétálni készül, fehérbe öltö­zik, gondosan kontyba csavarja haját. Figyelem, követem minden mozdulatát. Szobáról szobára járok utána, nézem. Pillanatonként az az érzé­sem, hogy most látom először. Harangzúgás tör a csendre. Időnként külön hallom a kis és nagy harang kondulásáí, a ki­csi türelmetlenül, követelőzőn siet. Ünnepron­tó. Háromlábú 16 nyakába akasztott csengő, kiin, kiin, kiin... Még ez a méltóságos pillanat sem lehet zavartalan. Már indulnánk, de Gallainé megfogja a ke­zem, és pislogva hozzám hajol: — Gyerekkocsihoz nem illik a férfi. Vasárnap van. Mindenki magukat bámulná ... Maradjon. — Este elutazom — mondom meglepődve. — Elkísérjük. Egyedül maradok a lejáró alsó lépcsőjénél, t a kerítés vasrácsai között figyelem Nelli tá­volodó alakját. Egy pillanatra valami elszorítja a torkomat. Lehet, hogy értelmetlen kicsiny­ség az egész. Nekem fáj. A józan érzéklésen túl valami megmozdul bennem, kezemmel értelmet­len mozdulatokat teszek; ezek már a sejtek rándulásai, ösztönös védekezés. Valahányszor harangszót hallok, elérzékenyü­­lök. Klin* kiin, kiin. Még mindig harangoznak, szól a háromlábú lő nyakába akasztott csengő. Nemsokára a kőszentek lábához borulnak a fe­keteruhás asszonyok. Énekelnek és imádkoznak majd: „Mária, segíts ...“ Egyszer én is voltam Nellivel templomban. Egyszer. Beálltunk a körmenetbe is, háromszor körbejártuk a templomot. Ügy emlékszem, há­romszor. Az egész ceremóniából csak annyit értettem: „Mária, segíts ...“ Port vert köröttünk a vénasszonyok lába. Nelli a kezembe mart körmével. Fogott, tartott, nem engedett maga mellől. Nem törődött a megvető tekintetekkel; kettőnket néztek a szen­tek, az előéneiklő, a sekrestyés, a pap is. Nem érdekelt. Én csak a görcsös szorítást éreztem, kővé merevült akaratomat; s azt a gyámoltalan vágyat, ami öröknek kívánta ezt a pillanatot. Öröknek az éneklést, a lépések surlását, a megvetést, öröknek kettőnk egyedüli valósá­gát ... „Mária, segíts ...“ Sokáig harangoznak, kiin, kiin, kiin... Nem jó az emlékekre gondolni, nem akarok emlékezni. Zavar Gallaiék viselkedése. Szívélyesek, ked­vesek. Egyáltalán, minek örülnek? Nem ilyen­nek ismertem őket, eddig csak haragjukat lát­tam, gyűlölködő tombolásukat. Itt most minden szép. A zsalugáteres ház pa­lotává nő szememben. Anyám ilyennek álmod­hatta a mesebeli királyok várát. A rózsabokro­kat virágágyak övezik: tisztaság, rend, rejtett szabályok, amelyeket csupán a háziak Ismer­nek. A keskeny ösvényeken lábuk nyoma sem látszik, eltűntetik. Gallai kis gereblyét húz ma­ga után, ha a kertbe lép. Nevetséges, ahogy hajladozik a rózsákat szagolva: száműzött, öreg király, aki attól retteg, hogy megszólítja az aj­tónálló. Virágszirmokra görnyed, aztán zörög utána a gereblye. Volt, nincs. Van ennek valami jelentősége? Az ebédnél Gallainé folyton szólongatja a ki­sebbik lányát. Csendesen, alig hallhatóan pa­rancsol. Rászól Nellire is. Olykor, a vékony-mo­solyok után, rám is szigorúan néz. Lehet, hogy valami nem tetszik neki, de nem szól, még nem szól. Gallaí. haragvő, indulatos ember, a német asszony rideg, kimért a hangját is alig hallani, iia beszél. Ö volna itt az igazitő akarat? Ű fékezi vagy szorítja férje indulatait Is? Gallainé szokásokra hivatkozik, őseit idézd. Valahogy kicsinek érzem magam köztük. Tilta­koznék, lázadnék, csak azt nem tudom, hogy ki ellen tegyen ezt. Rám nehezedik egy akarat, csendesen, suttogva fösvény mozdulatokkal ejt­ve a szavakat. Ez már nem azonos Nelli fék­telen odaadásával. Szabályokat kényszerítenek Gallaiék egykori tehetetlensége most érthetet­lenül ráirn ragadt. rám. Sziklák repedéseibe tévedt hangya lettem. Mindegy. Nelll nem ilyen. Ö nem hasonlít egyikükre sem. Nelli szertelen, őt vágyai élte­tik, nem tűri mások akaratát. Áll, néz, és moso­lyog rajtuk. Nelli csupán magát látja, saját szépségével tetszeleg, örül a nyugalomnak, örül az őt körülvevő rajongásnak. A szülés után megszépült, szebb, mint valaha volt. Ki­rálylány, a fejét úgy tartja, büszkén, méltóság­gal. Ezt mondja róla a Gallai-rokon vénlány is: „királylány“, aki elvárja, hogy szeressék és tiszteljék őt. A mese igaz: a szépséget tisztelni kell, sze­retni. Nellit szeretni kell. Este elutazom. Egyedül érzem magam, nem VARGA LAJOS rajza találom a helyem. Unalmas, egyhangú napolt váltják egymást: reggel, este, este, reggel. Sor­ra járom a kávéházakat, egyiket a másik után. Untat. Néhány napi egyedüllét után remegés fog el, ha hazamenésre gondolok. Észrevétlen kialakul a napok szabálya: munka, utána ká­véház, s végül egy zajos kocsmában kötök ki. Ösztönösen elfoglaltságot keresek magamnak. Idegen lett a szobánk, ellenszenves. Érthetet­lenül elszürkülnek a Nelli készítette papírfüg­gönyök is. Vannak pillanatok, amikor úgy tű­nik, hogy sohasem laktunk itt együtt. Nem vol­tak éjszakák. Nelli hajnali követelözése is csu­pán képzelgés. Visszafelé elvesztem az idő fo­nalát. Kiesnek belőlem a hónapok, és a napok. Ostoba látomások gyötörnek, vadít az emléke­zés, nem akarok, nem akarok emlékezni sem­mire sem. Keresnék társaságot. Már másodszor Is egy fekete nő ült le az asztalomhoz. „Szép fiú," így szólít meg. „Unatkozik, szép fiú?“ Gúnyosan a szemembe nevet. Fölényesek a mozdulatai. Hí­zeleg nekem, de a másik szavával belém mar. Arcvonásai talán hasonlítanak is a Nelliéhez, ennek is vastag, érzéki szája van, csupán a hajszíne más, fekete. Az asztal lapjához dőlve, közelről nézi arcomat. — Egyedül van? — Hagyjon. — Hőscincér. Akaratlanul is elmosolyodom. Ö is rámnevet, kacérkodó, csalogató gonosz kis nevetéssel él­vezi zavaromat. — Nemcsak egy nő van a világon .. .Ilyen po­fával hódítani kell ... Felállók az asztaltól, és köszönés nélkül ott­hagyom. Barátaim nincsenek. Igaz, tisztelnek, becsül­nek. így mondtam Gallainak ts: „becsülnek“. Ez minden, köszönnek az emberek, és teljesítik utasításaimat. De a hivatalos elfoglaltságon túl még a kutya sem vakkant felém, kődoroghatok, ihatok, s ha úgy tetszik, akár fel is köthetem magam. Egyedül vagyok. Most érzem, hogy Nelli mennyire magához kötött. Ö jelenti számomra a világot, az embereket, a várost, a szépet és a jót. Helyettesíthett-e mindezt a szerelem? Eddig jó volt. Nelli jó, de talán egy kicsit gonosz fs. Ha nincs mellettem, úgy érzem, go­nosz. Szépségében van a rosszaság. Félek a vádló szavak kimondásától, mégis jönnek. Az életem olyan, mint egy mese. Én a füvek dere­kán mentem el a falumból. Nelll Is mese, hi­hetetlen mese. Hiszek benne, talán az is a ba­jom, hogy hiszek, túlságosan is hiszek benne. Lehet-e ennyire hinni egy emberben? Éjféltájt hanyatt fekszem az ágon, és a plafont bámulom, meg a falakat, a nedvesség verte foltokat. Alaktalan, fehér szélű ábrák vi­gyorognak rám: fekvő, hempergő állatfigurák, Ismeretlen emberfejek. Odarajzolták a kocsmai feketehajú nőt is. Lehet, hogy most ő is egyedül van. Nellí még sohasem panaszkodott a ma­gányra ... Aludni nem tudok, csak a szemem meresz­tem, tekintetemmel az átázott festés torz figu­ráit kaparom. Megyek, mászok fel a mennyeze­tig. aztán vissza. Kezdem elölről, szeretném egymástól elválasztani a nedvességfoltok szé­leit . .. Nem lehet, a vonalak értelmetlenül egy­másba torlódnak. Sziklák is vannak a falon. Zöld levelek is, finom erezetű páfránygerezdek. Ilyen volt Bé­réi Erzsi hálóinge is. Szófer Lébi arcát nagyon soványra rajzolták a festékszemcsék és kihagy­ták a szemét, ijedt arcüreg meredt rám. hang­ja messziről súg felém: „Tohu vabohu. puszta és kietlen a világ —“ Elindult egy porszem, hogy megkeresse nyu­galmát. A rabbi szeme hunyó csillag, arcsontjai is, mintha a szél csapta volna a plafon alakta­lan vonalaihoz. összerakom Nelll mosolyát is. Egymásba erő­szakolom a girbegurba ábrákat. Széket teszek az asztalra, ráállok, hogy közelebbről láthas­sam a szemét. Ujjamhegvével rajzol gatok is, vonalakat húzok, gömbölyűket, lágyakat... Nem tudni, mikor törik ketté egy pont. Elő­ször hajszálnyi repedés indul a szélén’ a sze­relmes nyugalomra ráhullik egy hideg sző, s a meghittség gonddá válik. Levelet kaptam Nellitől. „jól vagyunk, jól vagyunk...“ Újabban társaság 1ár hozzánk, a kedvemért teszik apámék. Hangulatos, kedves emberek. Folytatjuk

Next

/
Thumbnails
Contents