A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-10-23 / 43. szám
Metamorfózis Látod, mint árad szét a test a föld nyálkás csövein át, feltolul a füvek hegyébe áttetszőn, mint a délibáb. Sziporkázik a szélfúvásban, amíg a fény el nem nyeli, könnyű ezüst golyócskaként koráll-szín felhő pergeti, aztán meg jégkristállyá fagyva erdők pihés ölébe hull, átüt a fák gyökér-közén, nyirkos kövek alá szorul, s ha a bokrokon tavasz zöldell, újra harmat lesz, újra fény. Egy asszony várja fiát Tavasz. Rügyeket bont az ág. Egy asszony várja a fiát. Csendeskén ül a kispadon, az élete már csupa rom. Szeme kiapadt. Fogy a fény, egyre halványabb a remény. Tavaszra nyár, az ősz közel s a messzeségből semmi jel. Se egy levél, se üzenet, csak a falon a feszület Havas szél zúg a fákon át. Egy asszony várja a fiát. Megölted tündéreidet Megölted tündéreidet. Vagy ők öltek meg tégedet? Nem érted, milyen fenevad bőrébe bujtattad magad. A szemed véres. Pusztaság bozótja hömpölyög. Hazád. Meglapulsz ordas éj felen fagyba vert szívvel. Éberen. Nincs, aki jó szót mondana, varázs, ami feloldana. Kegyetlen isten fonja rád az irgalmasság ostorát. DÉNES GYÖRGY Május Tolt, ■ hold mint egy aranyszínű tányér virág, úgy mosolygott a tájra. Meg. támaszkodott a nádszálakon, s kacéran a vízre nézett. A tő apró fodrai játékD- san incselkedjek a holddal. Meg-megtörve annak fényeit, szédítően hintáztatták tükörképét. Valahol messze evező csobbant, egy halászladik siklott könnyedén, simán a víz hátán. Ä legény, aki a csónakban ölt, nézte a vizet. A csónak zavarta apró gyűrűcskék milliónyi darabra törték a fényeket, s úgy szórták szerteszét, oly gazdagon, mint magvető a búzát. A legény húzta az evezőt, arcán mosoly, szemében tréfacsinálő jókedv bújkált. Ajkai dúdolásra nyíltak. Tán maga sem tudta, hogy honnan ez a jókedv. A szép idő nagy varázsló, simogató, csiklandós érintésével megrezzenti az emberi szív húrjait. Dúdolt hát a hang, mely ajkán fakadt, sohasem hallott ismeretlen dal volt. A csónak siklott. A hold fénye hosszú, pajkos árnyékot rajzolt a legény mögé. Ahogy így dúdolva siklott a víz tükrén, egyszercsak mintha nehezebb lenne a csónak orra, úgy érezte, hogy az enyhe futás is meglassult. Odapillantott, hirtelen visszakapta tekintetét, aztán újra odanézett, majd megdörzsölte szemét, hogy jól lát-e, vagy csak káprázat? — Nem. Élő valóság. Egy szépséges szép tündérlány ült a csónak orrában. Szőke haja kibontva végigomiik vállán, mellén. A legény felocsúdott kábulásából, de nem szólt, csak nézte a szépséges lányt. ELTÉKOZOLT SZERENCSE — Hát, te legény, nincs egy szavad sem? — szólalt meg a lány csengő hangján. — A halász még erre sem válaszolt, csak széles mosolyra nyílt ajka. De most már a tündérlány is elmosolyodott, majd kacagni kezdett, csakúgy bugyborékolt belőle édes nevetése. — Hallod, legény? — Szólj már! — Mit szóljak? \ s— Kérdezz valamit! A legény egy pillanatra elkomolyodott. — Kérdezzek? — Dehát mit kérdezzek? Azt, hogy kicsoda? ... Hiszen úgy is látja, hogy tündérlány, mégpedig a szebbek közül. Dehát erre őfeléjük már csak ilyenek vannak. A lány még mindig kérdően nézett, de mintha látta volna a halász gondolatait, kacéran meg is szólalt: *— Tetszem neked, te halász? — Ami igaz, az igaz — felelte a legény és ismét megmutatta mind a harminckét fogát. — Te is helyre legény vagy — mondta a tündér és még kacsintott is hozzá. A legény elpirult, még az evezőt is jobban meghúzta, de azért, mi tagadás, jól esett a dicséret. Egyet halkan füttyentett is. No csak úgy, a foga között, mint amikor csodálkozik az ember. — Látod, legény, ez mind az én birodalmam — mutatott körbe a sík vízre a tündér. — De ez még mind semmi, gyere, nézd meg a palotámat — mondta, közben a halász arcát kémlelte, hogy vajon mit gondolhat. Az első pillanatban egy kicsit csodálkozott, mert ahogy körbenézett, házat nem látott sehol, megkérdezte hát: — Aztán hol van az, messzi? — Nem, dehogy, itt van alig két méterre a víz tükre alatt. Gyere — szólt a tündér, és mutatott valahová lefelé. A legény ajkáról a mosoly újra eltűnt. A víz tükre alatt, jobb itt — gondolta —, nappal a Nap, éjjel a Hold tiszta fénye ragyogja be a tájat, hát nem lehet szebb a tündérek palotája sem. Megvonta hát a vállát, és amikor a lány újra megszólalt: ■— Gyere, na — akkor már a fejével is nemet intett, meg ki is mondta: — Már ne haragudj, kedves tündér, hiszen a neved sem tudom, hát hogy mennék éa oda? — A tündér egy pillanatra elkomorodott, aztán elnevette magát: — Huncút vagy, te halász! De ha nem akarsz, ne gyere! Akkor sem haragszom. — Majd kicsit gondolkozva, hozzátette: — De csak egy feltétellel. — A legény kérdőn nézett rá, az pedig folytatta: — Ha holnap is eljössz. — Hát már miért ne jönnék? — Én édes, szép angyalom, eljövök én, akár százszor is. A legény minden holdas, vagy csillagos éjjel elcsónakázott a tündérlány birodalmába. A tündérlány alig várta az ilyen estét, de a legény se különben, ha egyszer beborult az ég, olyan szomorú lett, mint aki egész nap üres hálót húzott. Szép, hosszú nyár volt, de a szerelmeseknek a leghosszabb idő is rövid. Mert hát a tündérlány a nyár végére megajándékozta szerelmével a legényt, cserébe a fiú megígérte: — Soha, míg élek, földi embernek el nem mondom, hogy a tündérek legszebbjét szerettem, mindig titokban tartom, hogy e széles, nagy vízibirodalom királynője a kedvesem. t— Akarom is, halász, hogy így legyen, mert ha nem, szörnyű bosszúm utolér — mondotta a szép lány, s szemében egy pillanatra meglobbant a kegyetlen bosszú tüze. — Ettől az időtől kezdve a geszternyei halász gazdagodni kezdett. Hálója mindig teli volt, de nem is csoda, szép tündérkedvesének apró kis szolgái, mint kicsi pásztorok, úgy terelgették a sok-sok halat a halász hálójába. Többet fogott egy óra alatt, mint a falu összes halásza egy nap alatt. Mondták is: „Az ördögökkel cimborái.“ Mások meg faggatták; „Honnan ez a nagy szerencséd?“, de ő csak nevetett, és hallgatott. Házat vett. Sőt már a földet is kinézte, ahová tanyát épít majd. A faluban meg büszkén fitymálgatta a lányokat. Gőgös lett. S talán gúnyos is, a pénz megrontotta a szívét és mindenkin csak nevetett. Két év múlva télen a kocsmában ültök. Együtt volt a falu minden legénye, és hát ilyenkor télen valamivel agyon kell ütni az időt. Ok azon versenyeztek, hogy ki tud nagyobbat mondani. A halász hallgatott, csak hallgatott. Már mindenki elmondta a mondókáját, csak ő nevette valamennyit, míg rá került a sor. t— Beszélj te, ha mindent jobban tudsz — mondta egy legény. S a halász beszélni kezdett. Nagy gőgjében, gazdagságában elfelejtette adott szavát, és elmondta a nagy titkot. Odakint ekkor hatalmas hóvihar kerekedett. A kocsmából alig tudtak hazamenni a legények. Ettől az időtől kezdve a halásznak nem volt maradása. A háza leégett, a hálója kiszakadt, földönfutó lett, úgy mint annak előtte, vagy még jobban. Nagy búbánatában el is bújdosott. És azóta is, ha messzi tájakról vihart hoz a szél, és fütyülve végigrohan a nádason, mindenki tudja, hogy az önérzetében megbántott tündérlány szelleme nyargal a táj felett, . H. SZABÚ JÖZSEF
