A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-10-16 / 42. szám
Csak Buddha szobra maradt épen egy ameriltai bombatámadás után, a pagoda romokban bever. T hanh-Hoa a VDK legtöbbet bombázott körzete. Mindössze 180 kilométerre fekszik Hanoitól délre. Kevéssel szürkület előtt indultunk el Hanoiból, hogy meglátogassuk a körzet hasonló nevű fővárosát. Alig szállt le a nap a dombok mögött, megélénkült az élet a 1. számú műúton. Nappal szünetel a forgalom ezen az úton, ment az amerikaiak állandóan bombázzák és ágyúval lövik. Csak lépésben haladhattunk. Az autó lámpáinak gyenge fényében óriási nyüzsgés kötötte le a figyelmünket. A lőszernek, fegyvereknek és élelmiszereknek el kell jutniuk a városokba és a falvakba, a katonákhoz. Emberi testek valóságos tengere hullámzik: a vállaikon ott a jellegzetes, mérlegszerű teherhordó eszköz, a bambuszrúd, két végén a serpenyőbe rakott teherrel. Katonai szállítőoszlopök mellett hajtunk él, légvédelmi rakétaalakulatokkal Is gyakran találkozunk. Az állások, melyeket az amerikai légi felderítés napközben meghatároz, az éjszaka folyamán eltűnnek, másnap aztán újra kezdhetik az amerikaiak a felderítést, a térképezést. Néhány hidat, melyeken áthaladtunk, csak ideiglenesen állítottak helyre a legutolsó bombázások után; a Tiu folyón keresztül csak pontonhíd vezet. Ezt reggel szétszedik, szürkület után pedig újra összeállítják a hidászok, s a szállítmányok áramlanak tovább dél felé;' a bombatölcséreket is gondosan betemetik reggelre. Aztán egyszerre meg kellett állnunk. Katonai" célpontok Észak-Vietnamban Néhány kilométerrel előttünk villanásokat láttunk, s hallatszottak a hatalmas detonációk. 9-től 12-ig bombáztak az amerikaiak. Néhányszor le kellett ugranunk a gépkocsiról, s a rizsföldekre menekültünk. Reggel felé értünk be Thanh-Hoába. Itt meggyőződhettünk róla, mik azok a „katonai célpontok“, melyeket az amerikaiak bombáznak. Lakóházak, pagodák, kórházak, egy katolikus szeminárium .— minden romokban hever. Az Iskolában láttam egy irizsszalma-tarisznyét, amilyenben a vietnami gyerekek az iskolakönyveket hordják. Egy halom téglatörmeiléken feküdt. Mi történhetett kicsi gazdájával? A kórház, úgy látszik, különösen fontos célpont lehetett, mert teljesen romokban hevert, s körülötte ennyi volt a bombatölcsér, hogy össze ssm tudtam számolni. Nem messze Ide fekszik Tia-Dzsa falucska. Az ottani rizsföldek is alighanem fontos „katonai célpontok“. A talaj minden négyzetméterére legalább egy bomba csapódott be. A városba vezető út egy hídon halad keresztül, ezt is már harmincnyolcszor bombázták. Minden egyes légitámadáskor mintegy negyven bomba hullott a hídra. A thamh-hoai kórházat egy sűrű erdők közt megbúvó k’s falucskába telepítették ki. Itt feküsznek az amerikai bombatámadások áldozatai: jobbára öregek, nők 'és gyerekek. Bombákkal, fedélzeti ágyúkkal és rakétákkal támadják őket otthonaikban, az utcán vagy a rizsföldeken. A repülőgépek a hangnál sebesebben jelennek meg, s a sík vidéken nincs előlük búvóhely. Az amerikai légi kalózok tüzelnek a földeken dolgozó parasztokra. Hanoiba visszafelé az úton nem nagy kedvünk volt beszélgetni. Mindnyájan meg voltunk illetődve, s egyre nőtt csodálatunk a vietnami nép iránt. Még sohasem láttam Ilyen rombolást, ennyi szenvedést. De a vietnami nép ilyen körülmények között Is dolgozik, küzd szabadságáért, tudatában van annak, hogy harca igazságos, és hisz végső győzelmében. V. LAMMER SVET V OBRAZECH Két légitámadás között az egész falu népe erő siti a gátakat, hogy a folyó vize el ne öntse a termést. Tchi már nem egy fel nem robbant bombát tett ártalmatlanná. Ez a vietnami kislányka a Haiphong elleni egyik legutolsó légitámadásnál sebesült meg. Kao Van amerikai ZS. NAGY LAJOS: Balra nézz! Bizonyos idő óta egyrg több fehérsapkás rendőr ügyel a forgalomra. Alinak az útkereszteződéseken, átfárőhelyeken, főbb kezükben apró forgalmista-tábla, balfukban síp, olyasféle mint a futballbíróké. Es sípolnak: percenként, néha még gyakrabban ... íme hát, ez ts kiderült: felnőtt létünkre, nem tudunk fárni-kelnl az utcákon, gondolom reggelenként, munkába menet. Bár, lehet, hogy csak szórakozottak vagyunk, gondbamerültek, tűnődök. Álmodozók és álmatagok ... Csakhogy, barátaim, ez a huszadik század második fele, áramvonalas luxuskocsik, fényes limuzinok s gépesített, száguldó hivatalnokok kora, nem tanácsos az úttesteken ábrándozni .. .1 De lehet, hogy nem Is álmodozni akarunk mi az utcák forgatagában, ugrándozva, mint a szöcskék a gépkocsi ütközői előtt, csak rohannak kell, mert haft a kötelesség s amúgy is késünk már néhány percet. Utol akarjuk érni az időt, az atomkort, mely mögött mindig lemaradunk legalább egy fefhosszal... Lehetséges. Am harson a síp s mi rémülten megtorpanunk az utca kellős közepén, távol mindenféle átjárőhelytől s a gyalogjáróról integet a rendőr. Sunyin, de szolgálatkészen oldalgunk vissza: ja persze, perszel Mi azért fegyelmezettek vagyunk, Ismerjük a szabályokat, dehát, sietünk, rendőr elvtárs, sietünk .. .1 Ö türelmesen végighallgat bennünket, arca csupa érdeklődés, de félszemmel továbbra is az úttestet figyeli. Értem én, kedves polgártárs, hogyne érteném, dehát ha ennyire siet, hová ér el, nézze ezeket a pokoli sebességgel rohanó gépkocsikat, ha ezeknek csak a sárhányója elkapfa magát... mit magyarázzam, felnőtt és családos ember a polgártárs. . .1 Megadjam a legközelebbi árvaház címét? Mit gondol, miért csináltuk az átfúr óhelyeket? De egyébként is, ha megy át az utcán, először nézzen balra, hiszen várost embernek látszik, miért jár úgy, mint valami ausztráliai benszülött? Es így tovább .. ■ Lassan már megtanultuk, mire valók az átfáröhelyek. E sorok írúja hetek óta csakis a „zebrán“ közlekedik, figyelmesen és fegyelmezetten. S hadd tegye hozzá: egyre szomorúbban. Nem az elvesztegetett Időt sajnálja, hanem azt a biztonságot, amit akkor érzett, amidőn szabálytalanul igyekezett a túlsó ódáira, állandóan magán tudva a gondviselés aggó dó tekintetét s tudat alatt várva a sípszó felharsanását. Mert barátaim, most egyre inkább az az
