A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-10-02 / 40. szám
zutt a tízezer évből..mert ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnap elmúlása ... ! Tömöri öregebb volt, mint XC, zsoltár. Közhírré tétetik! A feljebbvalóság elrendeli, hogy ki kell irtani az egereket, aztán a békákat, denevéreket, farkasokat, mindenféle bogarakat __ Csend legyen! Mert az éjszaka az éjszaka, a nappal az nappal. Minek tanult meg az ember beszélni? A tárgyak puhábbak, melegebbek, mint az emberi hang. A tárgyakat egymás mellé lehet tólni, négyszögben, párhuzamosan, egymásra merőlegesen. Kőből piramisokat lehet építeni, földbe sírgödröt vájni, fából keresztet és orgonát ácsolni: a tárgyaknak nincs külön hangjuk, a tárgyaknak nincs külön akaratuk. A rabbi, Szófer Lébi úgy került hozzánk, mint az árnyék. A víz túlsó partján ült, fáradtan, csónakra várva, belenyugodva abba, hogy hosszú utat kell megtennie, míg az ígéret földjére ér. Mögötte lánya állt, kezében táskát tartott és Idegesen figyelte az órák hasztalan múlását. Hiába átkozta el Pallai a folyót, hiába fogadkozott. Az éjszakák izgalmának, a nincstelenségnek képtelen volt ellenállni. A beidegződött utakon nehéz változtatni, csak kevesen, vagy talán senki sem képes arra, hogy hátat fordítson egy földnek és egy életnek. Az átkok, a mások tragédiája vajmi kevés ahhoz, hogy másfelé térítse az élők sorsát. Pallai már nem parancsolt, kért. Pénzt Ígért, biztos utakat, mintha magának is magyarázná, hogy amit tesz, arra szükség van. A gazda alázkodása bántóbb volt, mint utasításai. Nem hittem neki, az unszolás nem lehetett őszinte, hosszú évek űzöttsége farkassá teszi a legjámborabb lelket is. Pallai már farkas volt, de takarta magát, mások előtt és maga előtt is. Számító farkas volt, aki már félt az emberektől, de magától legjobban. Mielőtt útrakélf, osztott, szorzott, elosztotta a viteldíj összegét, ha keveset ígértek, alkudott. Elmentem vele. Most egy félbenyírt fénykép volt a jel, ha estére átkerült a másik fele is, azt jelentette, mehetünk. Zsidók várakoztak a túlsó parton: kettesével és olykor csoportosan is. Pallai kötelessége csak annyi volt, hogy áthozza őket a vízen és szekérről gondoskodjon számukra. Még hajnalban tovább mentek a kisvárosba, ahol igazolványt kaptak, amivel Prágába utazhattak. Magyarországon pénzzé tették megmaradt vagyonukat és jöttek, végeláthatatlan sorban. Menekültek az emlékek a hiányzó arcok elől. -Tiltott dolog volt ez, a törvény mégis szemet r húnyt felette. Itt, a folyó partján Pallai volt a rend, ő szabta meg az előírásokat, ő az éjszakához, hozzá az emberek igazodtak. A viteldíjat Prágáig még Pesten fizették meg. Ebben benne volt az embercsempészek bére is. Pallai előre tudta, kik és hányán jönnek. Minden átkelés előtt ellenőrizte a létszámot, és csak akkor engedte őket csónakba szállni, ha kísérőjük markába számolta a pénzt. A zsidók arca a sötétben is iszonyú volt. Rettegésük leírhatatlan görcsbe rándulf; félelmük ősibb volt Tömöri lőfejénél. Lekuporodtak a ladik fenekére, szemük megmeredt, imát suttogtak. Hallottam körmeik kaparását a deszkák szélein, lehet, hogy a Vörös tengerre emlékeznek. a menekülések végeláthatatlan sorára. Nem s'zólnak, egyetlen szavuk sincs, suttogni tudnak csak, fohászkodni és Iszonyú félelemmel nézni a sötétet. Nyitott bőrtáskában gyermek nyöszörög. Pallai vigasztalja esetlenül, cüccög neki, nótába kezd, suttogva, rekedten, ahogy az imát mondják a menekülők, de elfúl a hangja, mert eveznie kell. Az éjszakák ismétlődnek. Pallai kezébe hull a pénz és ő herdálja, szórja, fizet boldog, boldogtalannak, Iszik, hangoskodik, „könnyen jött, könnyen megy“, mondja a pultra hajolva. „Haszontalan pénz, az asszony kezébe sem akarja fogni, fél tőle, fél a zsidók pénzétől, azt mondja. megátkoztak minden fillért, amit nekem adnak“. Kesereg az emberek felé. Félkörbe fogják a gazdát, koccintanak vele. Potyára éhes korhelyek hozzá barátkoznak, Izetlenkednek hetvenkedésén. — Mit visznek? — kérdik. — Aranyat. Összeharácsolták a temérdek pénzt és most elviszik magukkal. A zsidókocsmáros alacsony, szélesarcú ember. A poharakat rakosgatja s ahogy meghallja Pallait, egyszerre vörös lesz, a poháraljak reszketve verődnek a pult bádoglapjához. Folytatjuk ' • . \v barát—atomok fognak össze Mintha pirosló toll hullana már lombját veti az almafa így köszönt majd rám is az ősz s tán velem hosszan el is időz leperegnek az év-levelek és én mindig csak reményt vetek' barát-atomok fognak össze őszbe hajolva is örökre. jegenyék alatt Gyermekkoromat idézik mindig a karcsú jegenyék, mint fiaim oly pöttömnyik voltak harmincöt éve még. Árnyékukban hangolgattam először, mint apró gyerek gondolataim húrjait, hogy mindig szépről zengjenek. Düböghet a föld bár messze árnyékuktól léptem alatt: Égre-lobbanó egyenes, szép növésük példa marad. 1966. Abara TÖRÖK ELEMÉR mintha már a tavasz nyílna Hideg-kék az ég a levegő még deres az udvaron a tyúk enyhelyet keres ködöt terelnek az esték de titokban már termékeny vágyak' gyötrik a föld testét csupa sejtelem minden finom mozdulattal ébred a földben az élet mintha már a tavasz nyílna gyermek-ártatlansággal és fényt hozna magával üdvözlégy, tavasz-testvérem fekete szemű lányok csintalan nevetése ki tövises gallyakra virágot aggatva lépdelsz megtermékenyítő kedvvel s bizonyítod az örök-létezést mit már annyiszor vont kétségbe az ember.
