A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1966-08-28 / 35. szám

nám, hogy hol van Ilyen sokáig, szombat van, már rég Itthon kéne lennie, biztos megint beült valahová sörözni, az ivásban tipikus magyar ember. No, de mit állnak, miért nem ülnek le, ne nagyon nézzenek körül, nem vártam én ma vendégeket, azt sem tudom, hol a fejem, annyi dolgom van ezzel a kis rajkóval. Hát akkor mondják már, mi Járatban vannak errefelé? Ojságirók? No még csak ez hiányzottl Csak nem akarnak rólunk is írni valamit?

— Ha már itt járunk, legalább azt szeretnénk tudni, hogyan kerültek ide, hogy érzik magukat Csehországban?

— Megmondhatom őszintén, udvardi vagyok. Hat évvel ezelőtt, az iskola elvégzése után, egyenest ide jöttem. Megtanultam a szövőgéppel bánni s megy a munka. Igaz, most nem dolgozom, mert itt ez a kis csemete, és a „Jaszlí“ az messze van. De biztos, hogy munka nélkül nem sokáig bírom ki. Jó itt dolgozni, mert megbecsülik érte az embert. Nem dicsekvésből mondom, de engem itt mindig jó munkásnak ismertek. Két év után megválasztottak brigádvezetőnek. Most is az lehetnék még, de lemondtam, mert semmi kedvem veszekedni állandóan olyanokkal, akik csak a napot lopják. Én a férjemet is úgy lököm ki az ajtón, ha már öt percet késik a munkából, hogy miatta se veszítsem el a becsületem, amit egyszer megszereztem.

— A férje hová való?

— ö Í3 Érsekújvár mellől. Itt ismerkedtünk össze Náchodban. ű a katonaságtól jött ide Ostraváről. A nővére már régebben itt dolgozik, ő volt a barátnőm, s Így ismerkedtem meg az öccsével. Csak már jönne, hogy valamivel megkínálhatnám önöket. De biztoA két sógornő. Háttérben a Náchod-i szövőgyár.

MAJOR ÁGOSTON:

MATYUSF0LD ÉS A NACHODI FENYVESEK

Nincs Járás, város vagy vidék az országban, ahol nem találkoznánk vellik. Százakra, ezrekre nőtt azoknak a száma, akik a déli, melegvidéki szülőföldtől távol, a nyugati országrészben élnek, dolgoznak, keresik a kenyeret. Ceské Tfebovón vasutat építenek, Sokolovon, a bánya mélyén szenet fejtenek, Borban, Tachovban traktort vezetnek, kenyeret termelnek a földeken, a náchodl szövőgyárban fonalat fonnak, vagy vasat formálnak a prágai üzemben, fát termelnek a sumaval hegyekben. Ha találkozol velük, az a kérdés foglalkoztat, hogyan kerültek szülőfalujuktól Ilyen messzire. Miért cserélte fel az ember a bodrogközi rónát az ostraval vasművekkel, a tardoskeddi paraszt Mátyásföldet a sumaval hegyekkel, az udvardl fiatal a szövetkezet földjét, a náchodl szövőgyár ezerarcú gépeivel. A válasz sokféle lehetne. Ezeket az embereket is a kenyérgond, a jobb kereseti lehetőség vonzotta Csehországba. Van, aki ott maradt a kitelepítés óta. Van, aki azért hagyta ott szülőföldjét, mert odahaza a munkáját nem becsülték meg. Egyesek szerelmi bánatból menekültek, a fiatalokat talán a kalandvágy, a haza megismerése vonzotta. A legősibb magyar jellemvonás a munkaszeretet, a munka becsületes végzése. S a magyar ember szereti Is, és a munkájáért megbecsülik. Ahol csak jártunk, azt tapasztaltuk, hogy munkájukért megbecsülik a dolgozókat S ez nagy erő, lelkesítés a munkához, nem egy esetben a letelepüléshez.

san megint valakinek autót Javít. Annyira szereti a gépeket, hogy agy pohár sörért egy hétig képes babrálni a motorral. No, de mondjanak már maguk is valamit. Mit szólnak a kis Zsolthoz? Nézzék meg, még csak másfél hónapos, de már a foga nő. Az orvos is csodálkozik rajta, szépen fejlődik, nemhiába fogytam le tizenhárom kilót ezzel a kis görccsel.

— Mik a terveik, itt maradnak, hazamennek?

— Mennénk is, meg nem is. A mama otthon van, ő hazahív. De itt meg Jobb az élet, mert Jobban keresünk, mint odahaza. Szeretnénk először összespórolni egy kis pénzt, hogy majd házat építhessünk odahaza. De az még messze van, addigra a kis Zsolt is megnő, s lehet, hogy majd ő dönt a sorsunkról.

Még mi a szobában így beszélgetünk, addig az udvaron egy fiatalember szorgoskodik, malteros ruhájáról arra következtetünk, hogy épít valamit. Zelman János Szénéről költözött ide feleségével, ök is fiatal házasok, náluk is újszülött van a családban. Zelman János kőműves, tavaly szerelt le. Míg ő katona volt, felesége Itt dolgozott a náchodl szövőgyárban. Jól érzik magukat, Jól keresnek mind a ketten, s azt mondják, nem sok értelmét látják a hazatérésnek.

— Dolgoztam én odahaza is sokfelé, de azt sosem tudtam megkeresni nehezebb és több munkával sem, amit itt — mondja a férj — miért legyek hát önmagam és családom ellensége?

A fenyvesektől övezett város túlsó részén lakik Kanozsai László nővére. Modern bútorral berendezett, ízléses szobában fogad.

— Godorné vagyok — mutatkozik be szerényen.

— S maga hogy került ide? — kíváncsiskodunk.

— Ah, kár erről beszélni. Házasságtörés, és kész! Inkább másról kérdezzenek, ha egyáltalán érdemesnek tartanak arra, s ügy gondolják, hogy még én is számítok valamit ezen a földön.

Szép a kiejtése s ebből arra következetetünk, hogy nem régen élhet Csehországban. Üde és bájos teremtés, lényéből kedvesség sugárzik. Később megérezzük mosolya mögött a mindig jelen lévő szomorúságot. Azt nem hagyhatja maga mögött, mint a faluját, Besenyőt, durva és részeges férjét s az egész összeomlott házasságot. Követi őt ide a lengyel határra is. Két éve nem él együtt a férjével, a bíróság a napokban mondta ki a házasság érvénytelenségét.

A házasság menekültje ő. A sző vőgyárban dolgozik, 1200 koronát

Néhány magyar családot Náchodban, Észak-Csehország határmenti városában kerestünk fel. Nem tudjuk, hányán lehetnek ott, de az utcán és az üzem kapujában elég gyakran keveredik bele az „adjY Isten, Pista bácsi“, „Jó reggelt, sógor“, „szevasz, öcsi“ a cseh szóba, a „dobre Jltro“-ba, a „nazdar Pep!k“-be, vagy „ahoJ“-ba.

Salgó Máriát (Kanozsai Lászlóné) a város szélén, egy kétemeletes ház árnyékos szobájában találjuk. Gyerekét elhelyezi a kis kocsiba, odatolja az ablak elé, melyen át a fenyves erdők illatos levegője árad a szobába. S máris bátran szegezi nekünk a kérdést:

— Hát maguk hogy kerülnek idé? — kezdi, mintha rég nem látott ismerőseivel találkozott volna. — De még ílyetl Majd megörül az ember, ha hazajönl Csak tud-Zelman Jánosáé. A feleségnek ezt a munkát is el kell végeznie.

Séta a gyerekkel