A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-08-28 / 35. szám
Következő számunk tartalmából Az Ördög bújt beléd!... Megkezdjük táncdalsorozatunkat, az első szám szerzője Toperczer Károly (képünkön)..’. 4. oldal. VOrOskön mulat a nábob ... Keszell Ferenc filmforgatási riportja ... 6—7—8 oldal. Versenyzőink, figyelem! Befejezzük nagy képes Ipari versenyünket. Az utolsó versenyanyaggal együtt, űrlapot jelentetünk meg, melyre a kitöltött verseny szelvényeket fel kell ragasztani ős beküldeni. Már most felhívjuk olvasóink figyelmét, hogy a versennyel egybekötve, kisebb szociológiai kutatást is rendezünk, az ezzel kapcsolatos kérdések, ugyancsak az űrlapon lesznek feltüntetve. Kérjük olvasóinkat, hogy az űrlapokat pontosán töltsék k! és küldjék be, hogy részesülhessenek az üzemek meglepetésnek szánt ajándékaiban! A Csehszlovákiai ' Magyar Dolgozók Kullúregyesflletének hetilapja. Megjelenik minden vasárnap. Fászerkesztfi Major Ágoston Postafiók C 398, telefon 533-04 Terjesxtl a Posta Htrlapszolgálata, előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levélkézbesltO. Szerkesztőség: Bratislava, Jesenakého 9. Külföldre szélé előfizetéseket el- Inéz: PNS — Ostredná ezpedícla tlaCe. Bratislava, Gottwaldovo nám. 48-VII. Nyomja a PRAVDA nyomdavállalat, Bratislava, Stárova 4. Előfizetést dfj negyed évre 19,50 KEs, fél éne 39,- K£s, egész évre 78,— Kés. Kéziratokat nem érzünk meg és nem küldünk viasszá. K-22*61836 A babér a holtaké és az élőké Hihetetlen bár, de úgy igaz, ahogy mondom, tizenöt éves fejjel ismerkedtem meg a Szlovák Nemzeti Felkelés eseményeivel. Pedig nagy dolognak számit falusi gyermek esetében az ilyesmi, ugyanis a világbél öt még akkor csak az a kevés érdekelte, amivel közvetlen kapcsolatban állt, a történelemből is csak annyi, amennyit tanítója a fejébe gyömöszölt: egyszóval rendkívüli eseménynek kellett bekövetkeznie, illetve lejátszódnia, hogy a szlovák nép történelme legdicsőbb fejezetének a megértéséig eljusson. S ez akkor kezdődött, amikor falunkba beözönlöttek a „szövetséges" német katonák, benépesítették az udvarokat, csűröket, kerteket, a kocsmát és az istállót. Mintha a mi falunk ellen kerekedett volna fel az egész birodalom, mást sem lehetett látni, csak német katonát. Persze kifürkésztük hamar az okát, mi szél hozta őket hozzánk. S nem is kellett megerőltetnünk az eszünket. Eszek felé, nem is olyan messze, ahol ég a földdel összeölelkezik, egyre meredekebbek a hegyek, a vonulatok, egyre átfésülhetetlenebbek az erdők, veszélyesebbek az utak, s egyre bátortalanabbak a németek. Mert ott a hegyeket, völgyeket a partizánok uralják, akiknek nincs pontosan megjelölt tartózkodási helyük, hol itt, hol ott ütik fel sátrukat, állandóan változtatják helyüket, s az ellenségre pontosan akkor csapnak le, amikor azok a legkevésbé számítanak rá. Nem kell bizonygatnom, mennyire tetszett nekünk, gyerekeknek a partizánkodás, kabát alatt a fegyver, vagy a pisztoly, derékszíjon a sok töltény, szívben a bátorság, s ezek a kikent-kifent katonák félnek, reszketnek tőlünk, behúzzák a nyakukat, úgy mennek végig a falvakon, mert nem tudják, honnan zúdítanak rájuk egy sorozatot. . ! I; A kastélyban fegyverraktárt rendeztek be a németek, s mi a pinceablakon bújtunk be az épületbe és lélegzetvisszafojtva vártuk, mig az őr elhalad, csak aztán nyúltunk a fegyverekhez. Es nyilván a partizánok hatására tettük ezt, akikkel soha nem sikerült találkoznunk, sem a faluban, sem a mezőn, csak a tudatunkban éltek, gondolatban csodáltuk bátorságukat. Azt hallottuk róluk, hogy ők az éjszaka emberei, olyankor lopakodnak az ellenség közelébe és egy óvatlan pillanatban lecsapnak rá. Érthető tehát, hogy az éjszaka őrszemei féltek tőlük. A mi falunkban is történt valami, amin máig is mosolyognak az emberek. A háború utolsó éveiben az éjjeliőr mellé már minden éjszakára osztottak valakit, éjfélig egyet, éjfél után másikat. S apám szolgálata az éjszaka másik oldalára esett. Az éjjeliőr az Alvégről jött őt felköltenl. De ő már ébren volt, kiment az utcára, s mikor hallotta az éjjeliőr kopogását, beállt egy oszlop mögé és rászólt a gondolataiba merülő, nyilván a partizánokról gondolkozó éjjeliőrre: — Állj, ki vagy? Ogy megijedt, hogy sarkonfordult és szaladt vissza a faluba kiabálva: — Segítség, partizán! Apám alig érte utol... Számtalan ilyen és hasonló kis epizód tarkíthatná jelen esetben a visszaemlékezést, hiszen ott laktunk a szlovák-magyar határ mentén, néhány kilométerre az ország színeit viselő sorompótól, naponta kisérte szemünk a hegyekbe tartó német gépkocsi karavánt, naponta tanúi voltunk az eredménytelen hajtóvadászatnak, amely reggel kezdődött és este fejeződött be partlzánfoglyok nélkül. Persze akkor még nem tudtam összekapcsolni a partlzánmunkát a Szlovák Nemzeti Felkeléssel, pedig egyikből lett a másik, végeredményben partizánok voltak előkészítői a nagy szlovákiai felkelésnek. Másnak is kellett történnie, hogy a szlovák nemzet eme nagy megmozdulásáról tudjak, s Itt szeretnék most már rátérni, hogyan is ismerkedtem meg tizenöt éves fejjel a Szlovák Nemzeti Felkeléssel. A háború után apám megkérdezte tőlem: — Elmennél szlovák szóra? — Hová? — kérdeztem. — Meleghegyre — felelte. — Kihez? — Rákosi Samuékhoz. Jó emberem a gazda, szívesen fogad, legalább megtanulsz szlovákul! Nem nagyon lelkesedtem az ajánlatáért, mert ki szeret kamaszkorban nyelveket tanulni? Húzogattam a számat, nem volt Ínyemre a dolog, de apámnak tetszett a gondolat és az élet tekergős útján ő vezetett engem, nem pedig én őt. Biciklire ültetett és a jóemberének azt mondta a jelenlétemben, hogy no, akkor itthagyom a fiamat. S ottmaradtam a szlovák falu kellős közepén, még búsulni is elfelejtettem. Iskolába jártam, négy gimnázium után elemibe, ahová rajtam kívül még kél nagyobbacska leányzó is járt, Mara és Milenka. Milenkának nefelecskék szeme s gesztenyebarna haja volt. Ahogy először rápillantottam, azon nyomban megállapítottam, igaza van apámnak, jó, ha megtanulok szlovákul. Szép nyelv a szlovák nyelv, különösen, ha a Milenka szájából perdülnek ki a szavak. Reggeltől estig a szép kislány mellett voltam aztán, együtt jártunk szánkázni, vagy korcsolyázni, mindenüvé, gyakran az iskolába is, úgy megértettük egymást. S ahogy egyre jobban elmélyültünk a barátkozásban, úgy ismertem meg a családját is. Édesanyját, rokonságát, csak az apjával nem találkoztam soha, akármikor mentem hozzájuk, őt soha nem találtam otthon. Egyszer meg is kérdeztem: — Hol van a te édesapád? — Nincs édesapám — mondta lehajtott fejjel Mi lenka. — Miért nincs? — Megölték a németek. Ettől többet Milenka véletlenül sem tudott mondani. Az édesanyja segített neki, ő mesélte el, nem is tudom hányszor, hogy amikor a besztercebányai rádió fegyverbe szólította a népet a német megszállók és haza] kiszolgálók ellen, az ő ura is elment. S úgy ment el, hogy vissza sem jött többé. Es hány asszonynak ment el úgy az ura, hogy azután soha többé nem látták? Hány kis Milenkának mindennapi története a Szlovák Nemzeti Felkelés? Akkor még nem tudtam hozzászólni mindahhoz, amit Milenka vagy az édesanyja mesélt, gyermekfejjel csak osztoztam a fájdalmukban, de most már tudom, hogy napjaink eredményeiben a kis Milenkák szomorúsága válik örömmé, az egyre szaporodó házsorok, a lakótelepek, üzemek és gyárak mindig őt juttatják eszembe. Azóta is gyakran gondolok rá, ha a szocializmust építő ország eredményeiről szó esik. Mert jól van, jól, sokszor elmondjuk, a háború után több mint kétszázötven üzemet építettünk Szlovákiában, s a tizenharmadik kongresszuson hangzott el az is, hogy a valaha elmaradt országrész ipari termelése ötszörösére növekedett, hogy ma az egy főre eső ipari termelésben magasabb szinten állunk, mint Franciaország, Olaszország, Ausztria, Norvégia, Finnország, Hollandia, Írország és más tőkés országok, de az eredmények olvasásakor azt Is tudnunk kell, hogy a kis Mllenkák szomorúsága válik örömmé mindenárjainkban. S a babér egyformán a holtaké és az élőké, partizánoké és felkelőké, akikről minden évben megemlékezünk. MACS JÓZSEF
