A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-07-31 / 31. szám
DUBA GYULA; cA luuuiqV zik Sokáig vártuk a házkezelóség festőjét, de végre megérkezett. Vidámság költözött vele az udvarba. A ezer gyerekrajzzal és kritikus felírásokkal ékes lépcsőbáz egyszerre kivirult. Házunk lakóinak szívében édes remény vert fészke'. a festő munkához látott serényen. Naphosszat fordított vé alakú létrájával járta a lépcsőházat. Fütyülve rakta fel a falakra a varázslatos színeket. Néha énekelt is munka közben, erős hangon és öblösen. Csalogány nem énekel különbül, mint a ml festőnk Az udvar közepén benzineshordó áll, a festő segédje ingujjra vetkőzve keveri benne a festéket. Akárcsak valamikor jó anyánk szilvaérés idején a ciberét. A lépcsők alatt, fénylő pléhdobozokban illatos olajfestékek állnak. Aromájuk megtölti a lépcsöházat és beszivárog a lakásokba. Néha köhögünk tőle. de köhögésünkbe az őszinte öröm borkantása és sípolása vegyül. A nap tüzes korongként tündökölt az égen és a természet gyönyörű, jó élni és hallgatni a festő fütyülését, bár néha hamis. Ö. bár ne lennének érzéketlen bestiák, bár ne élnének közöttünk durvalelkű, gonosz teremtések, akikre a természet legmegejtőbb csodája sem hat. mint Pörgéné. az első emeletről. Sainos. vannak. Pörgéné. szokása szerint fejetlenül és dúlvafúlva rohant le reggel a lépcsőkön és bele'épett a festő nyitott olaffestékes dobozába. Tejesüvegeit elejtette és összetörte. Először nem bírta kiszabadítani a lábát, vonaglott. mint. egy csajidába esett ragadozó, aztán végre lerúgta lábfejével a pléhdobozt. cipője az edénybe maradt. Harísnvás lábáról vérpatakok folytak, a piros festék ruhájára fröccsent és kttisztítbaitatfan foltokat okozott. Pörgéné. aki életében még nem alkudott meg önmagával, képtelen volt erre. akár egy magasabb eszmény, vagy közösségi szempont érdekében is. habozás nélkül rávisított a gyanútlanul fütyürésző festőre. — Mit rakod a vackaidat a lábam elé. te kutyafülű . . ! Kérdése, amellett hogy módfelett durván fogalmazta meg, jogos sem volt. mert a festő nyilván nem azért tette oda a festéket, hogy bárki Is belelépjen. De Pörgéné nem széplélek és a logika sem erős oldala. Festéktől csöpögő lábára nézett és még egyszer ráordított a kővé meredt festőre. — Most húzd le a harisnyámat és mosd ki, te csibész! A festő döbbeneté nemes indydattá érett, kapkodva szóhoz iutott. — Én húzzam le. a hirisnyáját arról a gacsos lábáról, én .. ? S az eset hihetetlensége és Pörgéné féktelen szemtelensége láttán csak hápogni tudott. Arca szederjessé vált. Reszkető kezéből kiesett a meszelő. — Cinege — kiáltotta a segédjének az udvarra-, öntsd ki a festéket a csatornába! Fajront ... A váratlan lelki megrázkódtatástól egyszerre megöregedett, hetykesége eltűnt, füttyös szála megnémült. bemászott 3 létráról. Ezeket mondta még Pörgénének. — lön még maga kezet csókolni, boszorka .. I Kiöntötték a festéket, öklüket rázva átkozódtak és elvonultak Szorongó szívvel figyeltük őket az ablakok mögül. Pörgéné piros harisnyájában felbotorkált az emeletre vérvörös nyomokat hagyva maga után a lépcsőkön. Menet közben rubincsöppeket rázott a falakra, ahogy az ázott kutva rázza ki bundájából a vízcseppeket. Házunkra csend nehezült. S a csend egyre sűlyosabb. A rádió már delet lelez, de a festő és segédje sehol... Áz udvaron kaeskaringós festékpatakok. A létra ferdén áll a lépcsőkön és sandán vigyorog. A piros festék befolyt a szemetesvödrök alá. a vértengernek tűnő tócsa szörnyű gyilkosság színhelyét sejteti. Pörgéné vegyszerekben mossa a hisnváját és szitkozódik. Déli egy órakor a lakók szálról szájra adták h hírt. hogy a festő a sarki csemegésné! iszik. Részeg, rummal orvosolja a rajta esett sérelmet. Fennen hangoztatja, hogy nem festi k! a házunkat. Eddig mindenütt tisztelték. Dédelgették. meghívták ebédre. Lesték a kívánságait Ha akart, ebéd után ledőlhetett egy kicsit szundítani, mindig akadt üres ágy. Megtiszteltetés volt a háziaknak, ha elfogadta az ágyukat. Még a cipőjét is kitisztították. S most egyszerre kutyafülü .. ? — Ez az indulatos Pörgéné egy miniszternek Is nekimenne — mondották a lakók —, ennek senki sem szent... Fikarcnyi emberség nincs benne... így megbántani egy szobafestőt... — Ilyenek követik el a felségsértéseket is *=» mondta egy öreg ember, aki még a királyok korára emlékezeti. Ki kell engesztelnünk a festőt, kerüljön bármibe. Első követünket, Pörgéné férjét, aki felesége nehéz természetének elpanaszolásával Igyekezett kiengesztelni öt, az ittas mester kikerget'e a csemegebolböl. Sörrel is leöntötte és sánta ördögnek nevezte. Három napig nem nézett felénk. Ez alatt a kiöntözött festék a cipőnkre ragadt és behordtuk a lakásba. A gyerekek maszatosak voltak, olajfesték csöpögött a fülükből. A fordított vé alakú létra eldőlt, lezuhant a lépcsőkön és ráesett a földszinten lakó. nyugdíjas lakótársunk fejére. Agyrázkódással kórházba szállítottuk. A félig festett falak rondán és vedletten bámultak a semmibe. Csatatér a házunk, polgártársak, mindenfelé a romlás nyomai. A házkezelóség szkeptikus és Bölcsek t Mezei séta Strassburgi diákkorában Goethe gyakran telt nagy sétákat a város halárain kívül ts. Egyszer keskeny mezei úton ballagott, amikor egy vele rossz viszonyban álló egyetemi hallgató jött szemben, s az egyik sétálónak feltétlenül ki kellett kerülnie a másikat. A pökhendiségéröl híres, kötekedő diák megállt az út közepén, és gőgösen kiálltott oda Goethének": Bolondnak nem térek ki! Goethe erre udvariasan lelépett az útról a mezőre, és így felelt meg: — „De én Igent" önismeret Goethe egy udvari tanácsossal beszélgetett, akt meglegyezte: — Nem hihetem, hogy csak egy becsületes ember is legyen a világon. — Minden egyes halandót ismerni lehetetlen — felelte a költő —, de önmagát mindenki ismerheti. A butaságról Goethe mondta: — Ahogy a víz, melyet egy hajó kiszorít, s mögötte nyomban újra összecsap, ügy zárul össze természetesen a butaság. Valahányszor kiváló szellemek lélretölták az útból. Az igazságról Goethe mondta: — áz igazságokat ismételni kell, mert a tévedések is ismétlődnek. A dicsőség-osztó Schiller elölt egy kritikus azzal dicsekedett, hogy ö az, akt a dicsőséget osztja. — Ah, igen — felelte rá a költő —, éspedig olyan bőven osztogatta, hogy sajátmagának semmi sem marad. Jő tanács Kanthoz így szólt panaszosan egyik ismerőse: — Mondja, tanár úr, miképpen szabadulhatnék meg látogatóimtól? Már dolgozni Is alig tudok tőlük mert a leglehetetlenebb időben keresnek fel. Kant néhány pillanatig gondolkozott, maid így szólt: — Nézze ennek Igazán egyszerű a módja. Gazdag vendégeitől kérjen pénzt kölcsön, a szegényeknek pedig ne adjon. Rövid idő múlva a gazdagok Is, a szegények is kerülni fogják társaságát. tehetetlen ügyünkben. Ott volt a festő, hallgattuk serény füttyét, miért üldöztük őt el. Érthető, hogy megsértődött. Érzékenységét megtapostuk, öntudatát semmibe vettük. Hálátlanok és esztelenek vagyunk. Hogy mondhattunk neki olyat, hogy kutyafülű .. ? Nem, ebben az ügyben az égvilágon semmit nem tehetnek, itt csak a festő dönthet. Küldjünk utána delegációt! Kövessük meg őszintén és töredelmesen. A mély megbánás néha még a gyilkosokon is segít. A békéltető bizottságot én vezettem, mint közügyekben járatos személy. Velem jött még egy nagyon csinos, elvált fiatalasszony és egy államdíjas egyetemi tanár. Meg négy pionír gyerek, piros nyakkendővel és virágokkal. Egyikük apró zászlót lengetett. A festő már más háznál dolgozott, létrája tetején trónolt, úgy fogadott. Szóba sem akart állni velünk. Meszelőjét indulatosan rázta, bőven fecskendezett róla a festék fejünkre. Mégis elmondtam rövid, de megható beszédemet. Az egyetemi tanár szipogva könnyezett, a fiatalasszony a festő zöld kezét simogatta. A pionírok énekeltek és adott jelre harsány rivalgással éltették a mestert. Éljen a modern festészet nagymestere ... Ilyeneket kiabáltak. Az egyik pionír felmászott hozzá a létrára és saját kendőjét kötötte ajándékul a nyakába. — Én sem vagyok kőszívű — mondta végül Is a festő —, én is csak ember vagyok... Másnap kenyérrel és sóval vártuk őt a kapuban. Pörgénét közkívánatra, preventatív intézkedésként egy hétre bezártuk a mosókonyhába, táplálásáról a férje gondoskodott. Kiengedni éjszakánként sem mertük, csendes estéken messze szálltak a szuterén ablakból szörnyű átkai és szidalmai. De a házunk mégis új ruhába öltözött. mosolya Goethe, Schiller és Wieland Franz Ripenhauser egykorú tollrajza A hóz ura Kant vendégségben volt. A háziasszony tréfásan kérdezte meg tőle: ~ ön oly nagy emberismerő hírében áll, mint senki más; nos, hát mondta meg, itt minálunk ki az úr a háználf Én p vagy az uram? — Látom — szólt a filozófus — hogy ebben a házban nagy csönd uralkodik nincs semmi ellentmondás: itt tehát az úr csakis asszony lehet. Kritikus kérdés Egyszer megkérdezték Kanttól: — Hogy lehet az, hogy rossz íróból is sokszor fó kritikus lesz? — Az úgy történik — válaszolta a filozófus —, mint a bor átváltozása. A qyenge borból is sokszor a legfőbb ecet lesz. Asszony-kérdés Kant nem szerette az okoskodó nőket. — Ön minket csak szakácsnőknek tekint — panaszkodott a filozófusnak egy hölgy. — Milyen asszony lehet az aki elnyeri az Ön elismerését? A tudós így válaszolt: — Az asszonyok legyenek mint a toronyóra pontosak de ne legyenek mint a toronyóra hangosak; tegyenek mint a csigák háziasak de ne hordják, mint a csigák, mindenüket magukon. U
