A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1966-01-23 / 4. szám

Mire visszatért állomáshelyére, szívében nem volt semmiféle kétely. Vagy egy tucat jelentést írt sorfában a szép, verőfényes időről. Időnként dialektikus jelentéseket fogalmazott. Például: „helylyel-közzel futó záporok, melyek némi kis áradást okoznak. Am ennek ellenére semmi nem törheti meg utászaink és mentőosztagaink harci kézségét.“

Azután megint csak a napsütésről szóltak a jelentések. Némelyik még versbe is volt szedve. Csak két hónap múltán került ki megint olyan jelentés a tollából, mely megfontolásra késztette á hatóságokat. Így hangzott: „Beütött a mennydörgés ménkű." S alatta, már ceruzával, szemmel látható sietséggel, ez az utóírat: „Ve az a poronty, akit most szült egy falubeli özvegy, jól van, pedig már mindenki azt hitte, hogy kinyiffan.“

A vizsgálat kiderítette, hogy ezt a jelentést részegen irta: eladta az aerométert és a hidrográfot feketén, s az árából leitta magát a sárga földig. A jelentés második részét már a postán firkantotta az utolsó pillanatban.

S többé már soha semmi sem zavarta a szép verőfényes időt azon a környéken. A vezetőt végül a villám sújtotta agyon, egy vihar alkalmával, mikor körbe járta a földeket a lourdes i csodás csengővel, hogy a szétoszlassa a fellegeket. Mert alapjában véve mégiscsak becsületes ember volt.

G á!

Sándor:

Az éjszaka kézjegyei

Ügy ülök itt mozdulatlanul, mint a kövek árnyékom hossza, az életem és nem tudom

meddig tart még ez az ájulás.

De ízeid titkát őrzi az ínyem, s hajad bozótját ujjaim.

Hát nem akarok megszabadulni.

Tested ritmusával, mely maga a költészet, s nem a születéssel kezdődik élete, hanem a termékenyülés benső lobbanásóból támad

tel,

hogy önmagát folytassa

örök megújulásban az ámuló idő

mozdulatlansága előtt.

Mikor az esték hosszú fonalát elvágtad, Nap lettél, mely a felhők mögül is melegít.

Hogy hinni nem tudok már másban, csak a hangok tiszta törvényében, azért te csak higgy.

Meghalnak az éjszaka dalai küszöbtől-küszöbig érve; mozdulatlan kilincsek előtt térdel a vágy, kopogtatni nem mer, a csengetésre nyíló boldogság törvényeit pedig nem ismeri.

S ez a kinti világ olyan hűvösen józan, tárgyak

legelnek a csendben, még szólni sem szabad arról, hogyan szeretlek, ölelésünk titkát nem mondhatom el, mert megvet a világ, s erkölcstelennek bélyegez,

Érzed-e milyen csalás az, mikor hallgatni kényszerítenek, mint a szobák falát, hogy legnagyobb örömeinket is eltemessem?!

És mégis, nézd, kísért a kimondás vágya,

hogy legalább az éjszaka hűvös mezsgyéit

benépesítsem az örök zengő

ritmusaival.

Mert minden csak várakozás, hogy megérjen bennünk a holnap gyümölcse egyetlen éjszakára.

Lehunyt, fáradt szemem őrzi a virradat fényeit, oldódik a merevség zsibbadt gerincem húrján,

s halántékomról a fény lemossa az éjszaka nehéz kézjegyeit.

Szirotyák Dezső rajza

lyaikba, mint Grünfeld, a bérlő. Vagyonnak számon tartott képzőművészeti gyűjteménye volt, de Komjáthy Jenő, a nemesi származású magyar költő át sem lépte a Vagyon kastély parkjának bejáratát. Szenicetől macskaugrásnyira terül el egy Nyitra-megyében jóhlrű fürdő, a kénsavas gyógyforrásairól nevezetes Büdőskő, de nincs értesülésünk róla, járt-e ott Komjáthy, pihent e egyet a pöttöm, fehérre meszelt, oszlopos kúriához hasonló fürdőcskében? Komlós Aladár idézi az egyetlen Komjáthy-verset, mely a szenicel létformára konkréten is utal, bár nagyon sommásan:

Itt élek megvetetten.

Mint egy elátkozott:

Már szinte elfeledtem,

Hogu voltam és vagyok.

Ez a „Szenicén“ című versben található, melyben száműzetésnek, börtönnek és magánynak nevezi a szenicei létet. „Olykor csaknem szétveti a düh e lélek börtönét“ — panaszolja nyíltan, mit sem leplezve. „Ha tehettek értem valamit, kérlek az istenekre! Csak Pestre, Pestre, ha lehet!“ — esdekel Palágyi Menyhérthez írt levelében. Juhász Gyula zsémbelt így szakolcai leveleiben, de Komjáthy versben is folytatja, nem zsémbelve, hanem kitörve:

Hol vagyok, óh végzet írója?

Mi suttog a mélybe, mi mozdul? Hol van, ki lelkemet ója A vésziül, az éjtől, a rossztul? Vérem a hóban szerteomol, Bennem a léttüz ős heve forr,

S bennem az élő hit szava szól: Elek, óh. élek!

S föltör az élet A hó alól.

Ez az állapot, a vidéki csöndben, porban, fásultságban, szürkeségben, szívfullasztó havas magányban, értetlenségben, szegénységben és elhagyatottságban, amikor belülről megbizonyosodik a maga igazáról s fölpattan, segítség nélkül, egyedül felszáll önnön szárnyain, küldetése erejével, mintegy látomás után törve. Csontváry Tivadar ilyen kedélyállapotban hallotta az iglól

patikában az égi szózatot: „Fess, nagyobb leszel, mint Ráfael!“ Mednyánszky László emelkedik fel így a Kárpátok folyói, hegyei, párás hajnalai, szívfájdító erdei alkonyatai felől „egy spiritualizált világba“, ahogyan naplójában vallja. Ez a vidéki világ mozdulatlan, hisz Juhász Gyula két esztendővel az első világháború előtt Szakolcán — pár kilométernyire Szenícétől — még mindig e nyomasztó, tömény csend óhatatlanul feltörő képzettársításaiba ütközött. Csontváry s Mednyánszky színei és formái benső látomások, lírai finomságuk, szívünkig ható igézetességük, a magányos lélek nagy sóhajtása rokon Konjáthy verseivel. Komjáthy is égi szózatot hall Szenicén, monumentális himnuszainak és ódáinak lírai nyitját csak így értjük meg, s evvel együtt verskomponáló érzékét, szigorú és mesteri szerkezeteit, a legkényesebb hangnál is végig töretlen, el nem csukló, félre nem sikló melódiáját.

Az ember nem győzi csodálni ezt a roppant hevet és erőt. Mondják, Komjáthy nem volt nagytestű ember. Mednyánszky ismerte rokonleikét: szénrajz-portréja a búsan tündöklő,

rejtelmesen lángoló, a komisz valóság ellen daccal szembeszálló költőt mutatja. „Szemem a benső örvényekbe néz“ — ez a Komjáthy-sor lehetne a portré címszava. Szaval, mint a röntgen-sugarak, áthatoltak a testeken, felfedték a lélek titkait, vágyait, egy legyűrhetetlen szabadságvágy jelét. Ez a szabadságvágy — megszabadulni Istentől és emberektől, földi hatalomtól és gondoktól, sártól, nyomortól, bűntől, előítéletektől, egyesülni forró szerelemben és tiszta szeretetben az egyetlen méltó rokonlénnyel — felkavarta Komjáthy Jenő démoni igézetének mélységeit. Ott, a nyitramegyeí patakparton, egy földszintes kis szobában, ahová nepestig behallatszott a tehénbőgés, a libagágogás, a gyerekek csínytevése, a részeg parasztok átkoződása, a szüntelen szóló harang, a temetési ének, tehát a falu hangvegyüléke, a szobába, melyet körülvett az éhes gyerekek hangja, a tejet hozó parasztmenyecske pénzkérő szava, az iskolai füzetekkel érkező diákok kopogása, kutyavonítás és macskanyávogás, zörgő szél, hő és napfény, ahol padlásra vitte a mosást és pincébe lépkedett lefelé, hogy fölhozza a krumplit, ez a kiváló

tanár, aki németül, franciául, angolul és latinul tudott s eredetiben olvasta a klasszikusokat, költőket és bölcselőket vegyest, ez az elhatározóan individualista lélek minden akadályt elsöprő erővel és méltósággal szól a leW ki közösségről, a lélekben élők birodamáról. „Bennem lehelnek milliók. Én vagyok az emberiség“ — énekli a szenicei porban.

Ki fény vagyok, homályban éltem, VVág elől elrejtezém:

Hogy Ismeretlen messzeségben Magányosan lobogtam én.

Ez az ő Bevezető verse. A század végén a szegény magyar értelmiség mind ilyen fényérzékenységgel vigasztalta magát, kigyulladtak, csillagként égtek homályban, sötétségben, hőlepte házakban képletesen és a valóságban, lelkűk büszke várában sétáltak:

Csupán a boldog csillagokra Néztem föl a nagy éjszakán.

Velük keringve és lobogva Epedtem felsőbb lét után.

— folytatja vallomását a fény és harmónia rajongója, ez a fejedelmi lélek. Forradalmi erő és lángolás volt. Ady kapuját ő törte fel.

Az mér csak a szenicei krónikához tartozik, s emberi végzet, hogy ez a kiváló költő egy januári estén a pincébe menet megcsúszott, megsértette a hátgerincét, fájdalmára a szenicei körorvos csak azt a tanácsot tudta adni, menjen fel Pestre, egy kórházba. Komjáthy fogta nádfonalű kofferét, elbúcsúzott Eolától és a gyerekhadtól s felszállt a szenicei állomáson és elzakatolt Jókútra, onnan Pozsonyba, onnan Pestre. Egy januári délelőtt a szenicei polgári iskola igazgatója, Horcsin Antal, táviratot kapott tanára elhunytáról. Az iskolai értesítőben olvasható, hogy „az Intézet homlokáról gyászlobogó hirdeti a szomorú hírt“. Ez a gyászlobogó lengi körül most is Szenlce nevét irodalmunk történetében. De a régi elmúlás feketeségét a költői érvényesülés tűzként feltörő lángszíneire váltotta immár.

13