A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1966-01-23 / 4. szám

Innét a füstölök labirintusába nyitunk be, ahol a helyiség hoszszanti oldalán egymás mellett feketéink a füstölő kémények ajtaja. Kellemes pácolthús-Illat tölti be a levegőt, ami még csak fokozódik, mikor kinyitjuk az egyik ajtót és a fűszeres forró füst és pára kicsapódik rajta. A sűrű, kavargó füstön át elő-előtűnik a rózsálló, izzadó húsok, sonkák tömege, melyeket éppen nyershúsból való átalakulásuk pillanatában lestünk meg, s csaknem úgy érezzük: valami misztikus szertartás tanúi voltunk.

A füstölési folyamat, bizonyos technológiai eljárások folytán, itt természetesen gyorsított ütemben halad. A kész áru aztán a hűtő teremben nagy kampókkal ellátott állványokon több sorosan aggatva hűl ki.

A füstölő teremnek is van már új, a felszabadulás után épült része. Szükség is volt rá, hiszen állandóan üzemben van, nem is szólva a decemberi és húsvéti hajráról, amikor a nem füstölt és füstölt készítmények arárya megváltozik, még pedig oly módon, hogy a nem füstölt áru a szokásosnak 80 °/o-ra csökken, a füstölt pedig 150 %-ra emelkedik.

Következő állomásunkon ügyes, gyakorlott női kezek ugyancsak ügyesen szerkesztett gépek segítségével nyomják a belekbe a sokfajta tölteléket. A katlanok szakadatlanul öntik magukból a tartalmat, s szemet vidámítő fürgeséggel gömbölyűdnek a kolbászok, hurkák, felvágottak. Hosszú sorban kígyóznak már az asztalon s a folyamatnak csak nem akar vége szakadni. Aztán mégis tovább szállítják a pattanósra feszült, frissen csillogó kolbász-halmazt, hogy mindjárt jöjjön az utánpótlás.

Takácsné az egyik brigád vezetője, az ő kezejárását csodálom. Amíg hibátlanul s csöppet se lassítva végzi a munkát, egy-két szót is tud velem váltani. Több mint tíz éve dolgozik mér itt, és ez arra enged következtetni, hogy a munkaadó és a munkás kölcsönösen elégedett egymással. Az asszonyok, lányok szavaiból azonban kitűnik, hogy nem egészen így van. Ogy érzik, a nehéz munkakörülményeket nem veszik tekintetbe a fizetésnél. Valóban, napi nyolc, de gyakran 10—12 órát főleg a kifőző és hűtő helyiségekben eltölteni kimerítő lehet. Kísérőm azt mondja, hogy ezt a teljesítmény bérben honorálják. Az asszonyok megrövidítve érzik magukat a túlórák kifizetésében is, de kísérőm azt állítja, hogy túlóra címén nem is kaphatnak pénzt, hiszen járandóságukat a teljesítmény szerint szabják meg, akár rendes munka időn belül, akár túlórában dolgoznak. A szombati szabadnapok, a szabadságok körül is vita van. Akad olyan, aki azt állítja, hogy a szombati napot, amely amúgyis szünnap, egyszerűen beszámítják a szabadságba.

Semmiképpen se lehet az én feladatom, hogy egy rövid látogatás alapján állást foglaljak, kinek

van igaza, de hiba lenne elsi'klanl a felvetett kérdések felett. Tanácsosnak tartanám, ha az üzem vezetősége és az alkalmazottak, akik úgy találják, hogy méltánytalanság éri őket, őszintén és elfogulatlanul, egymás megértésének komoly szándékával összeülnének és megbeszélnék a panaszokat. A vezetőségnek kötelessége, hogy meghallgassa őket, és nem szabad előfordulnia, hogy a dolgozóknak bármiféle hátránya származzék abból amiért panaszaikat, követeléseiket feltárják.

Egyik ilyen nagyon konkrét panasz a szuterénban lévő munkahely és női öltözők állapota. Ezek e legminimálisabb higiéniai követelményeknek is messze alatta maradnak. Nem tudom mennyi ideje áll fenn ez az állapot, amin most már csak az a gondolat enyhít, hogy megkezdődtek az emeleti építkezések, s ezeknek befejeztével majd elviselhetőbb, sőt remélhetőleg kellemes körülmények várják az üzem asszonyait.

Ezután a rövid, de nem elhanyagolható kitérő után, folytassuk utunkat a húsféleségek, jólzek birodalmában. Megcsodáltuk az öblös edényeket, melyek mind színültig teltek hússal, mégis mind más képet nyújt. Belsőségek, színhúsok, bőrös részek nagy darabokban apróra vágva vagy éppen megdarálva várták, hogy elnyerjék végleges formájukat. Még a színük is más-más volt.

Izmos, és az elképzeléseknek megfelelően kissé pocakosodó férfiak egy óriási asztal körül bonckés alá veszik a fél marhákat, sertéseket, borjúkat, olykor bárányokat. Kezükben a hosszú, éles kések villogva járnak táncot és a hús, a háj, a csont könnyedén válik el egymástól. Szemet gyönyörködtető látvány a vesepecsenyék, karajok, bélszín, rostélyos, felsál-húsok halmaza. (Ki tudja

mi az oka, hogy az üzletekben sokkal ritkábban választhatunk ilyen mintaszerűen szép húsokból?) Az azután szinte magától adódik, hogy a zsírtól csúszós kés itt-ott nem tesz különbséget az asztalon bontásra váró hús és gazdája keze között. Megtudom, hogy a munkából való kimaradás, betegség zömét az ilyen apróbb-nagyobb balesetek okozzák. Ez a bentesmesterek és asszonyok „foglalkozási ártalma“, ahogy hivatalos nyelven mondják.

Arról a helyiségről, ahol a húsok főnek az óriási katlanokban, nehéz képet rajzolni. Leginkább egy gőzfürdőhöz hasonlítható: alul víz, felülről is csöpögő víz, közbül pedig vastagon gomolygó gőz, amelyen csak néha tetszik át halványan egy mozgó alak, egy katlan vagy hússzállltó kocsi. Szinte különösnek hatott, hogy e gőzben nem pucérra vetkőzött, hanem fehér köpenyes alakok mozogtak.

Más kép fogadott az emeleten, ahol a mintegy 180 alkalmazott üzemi étkezője van. Csín, rend, tisztaság. És a főtt, sült ételek étvágygerjesztő illata. Föltételezem, hogy ebben az üzemi étkezdében legalább egy két milliméterrel vastagabb és 2—3 centivel nagyobb terjedelmű hússzelet kerül a dolgozók tányérjára, mint egyebütt.

Bevett szokása az üzemnek, hogy az itt megforduló vendégeket, idegeneket megvendégelik egy kis frissen készült felvágottal. Mielőtt elbúcsúztam volna, én is megkóstoltam kétféle szalámiból egy-egy szeletet. Mi tagadás, kitűnő volt az íze, hozzáértő szakemberek kifogástalan készítménye. Nem, a készítmények körül nincs semmi kifogásolni való. Ami körül pedig akad, hát a dolgozók és a vezetőség egymás iránti megértéssel és jóindulattal tegyenek róla!

ORDÖDY KATALIN