A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-06-26 / 26. szám
Mai számunk tartalmából: Laki lányok klubja. Zs. Nagy Lajos érdekes riportja a 6-7. öldalon Jánosík Montrealban. Képes beszámoló a 8. oldalion A Hét képes ipari versenye. Az Agrostroj-Prostéjov n. v. ról a 19. oldalion. A Csehszlovákiai Magyar Dolgozók KnltúregyesDleténok hetilapja. Megjelenik minden vasárnap. Ffiizerkessttf Major Ágoston Postafiók C 398, telefon 533 04. Terjeszti a Posta Hfrlapszolgálata, előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levélkézbesltd. SzerkesztOség: Bratislava, Jesenského 9. KdlfSldre szóié előfizetéseket elintéz: PNS — Cstredné expedfcla tlaOe. Bratislava, Gottwaidovo nám. 49-VII. Nyomja a PRAVDA nyomdavállalat, Bratislava, Stdrova 4. Előfizetési díj negyed évre 18,S0 Kés, fél évre 38.- Kés, egész évre 78.— Kés. Kéziratokat neai érzünk meg és nem küldünk visz-A sarki fény szerelmese „Várj és én visszatérek De nagyon, nagyon várj. Ha borús ősz idő lesz, Vagy ha ködbe vész a táj Várj sűrű hóesésben, ahogy idegen ölelésben egyetlen nő sem vár .. Konsztantln Szimonov A nyitott ablaknál állunk. Messzebb, az ú] városnegyed mögött a fák lombja sötétlik, az esti szellő eső és földszagot hoz a szobába. — Emlékszel? Amikor búcsúztunk, esett az eső. Bizakodtam, de az eső rettenetesen rossz hatással volt rám. — Igen, de most május van, újra itthon vagyok, sok a zöld, sok a nap, a fény... — Persze, persze. És ne gondold, hogy nem örülök neki. Csak úgy az eszembe Jutott. Akkor azt gondoltam, hogy hátha ... — Hagy hátha nem Jössz vissza? — Igen. De csak az eső tette. Tudod, én valahogy Jobban szeretem a csapadékot, szilárd csillogó formában. Az eső nyugtalanít, borzongat. A hó, a Jég megnyugtat, trissé, rugalmasabbá, erősebbé tesz. — Különösen, ha Jelen van második számú szerelmed is, a sarki fény. — Igen, de most már menjünk vissza, mert megharagszik az első számú, a menyasszonyom. A lány a másik szobában ül. Nyugodt, kiegyensúlyozott, fegyelmezett. Ránkmosolyog, megfogja Pityu kezét: — Már vártalak. — Látod, ez Jó, nagyon Jó. Tudod mit, öntsél még abból a sztolicsnajából. Újra koccintunk. Pityu oroszul kíván egészséget azoknak, akik most az Antanktlszon vannak. A szeme csillog, mosolyog, de látom, most valóiban valünk van. Éppen olyan közvetlen, őszinte, mimt tizenkilenc hónappal ezelőtt, de mégis más, megváltozott. Valami tisztaság bujkál benne. Kényelembe helyezkedünk, rágyújtunk. Ahogy tűzzel kinél, feltűnik a karján az Antarktisz térképével ellátott óra, lenimgrádí barátai ajándéka. Mig menyasszonya kávét főz, faggatni kezdem: — Nem csalódtál benne? Azonnal tudja, mire gondolok. — Sőt csodálatosabb, mintsem gondoltam. Kár, hogy még költők, zeneszerzők nem Jártak ezen a gyönyörű tájon. Azt hiszem, inkább zenével lehetne ezt a tündöklő jelenséget kifejezni. A naplemente után kezdődik. A horizonton egy fényes sáv húzódik végig, megy egyre feljebb, kúszik az égem, egészen a zenitig emelkedik, közben állandóan, mint sokszínű tarka tűzijáték, változtatja színét... — És most képzeld csak el: Lenn, ahol mi állunk, szikrázó, csillogó jég, hó;-- amely százszorosán vert vissza ezt a fantasztikus tűziparádét. Aztán hirtelen elsötétedik az ég. Rádzjíhan a sötétség. Az állomás vakító reflektorai most csak pislákoló gyertyalánghoz hasonlítanak. Még fel sem ocsúdsz az ámulattól, hirtelen újra kettéhasad >az ég, s a sarki fény a szélrózsa minden Irányában lövelli hideg, gyönyörű színes lángjait... *' Bocsánatkérően néz menyasszonyára, aki a párolgó, illatos kévét hozza. — Tudod, hogy én már féltékeny vagyok a sarki fényre? — Igazán nincs miért. Tudod, hogy ő csak a második számú. — Igen, de én már láttam olyan férfit, aki a munkáját, a hivatását Jobban szerette az asszonyánál. — Nekem, hogy a munkámat nagyon szeressem, társra, barátra van szükségem, akinek mesélhetek róla. Társra, aki addig vár rám. Meghatóan egyszerű kát ember megértése, boldogsága. — Nevetve a kávé után nyúl, aztán folytatja: — Úristen, már megint filozofálok! Tudjátok, hogy megszokja ott az ember? Rengeteg Ideje van rá. A munkában teljes erőbevetés, este, vagy a pihenés perceiben, a könyv és a filozofálgatások. Különben is az oroszok mind filozófusok. Mind egy kis Tolsztoj a maga nemében. — Kedvesek, barátkozóak? — Nagyon. De magányosak is, befelé forduló emberek. Legalább is azok, akiket én ismerek. Mégis -gon^ doskodó, hűségés barátok. — Mondj még valamit róluk ... — Dimitríj Kuzmicsról mesélek el nektek egy érdekes esetet. A szobatársam volt szeizmológus és manetológus. Egy este összevesztünk. Mit tudom én, valami csekélység volt az egész. Idegeink már pattanásig feszültek, ilyenkor valamit okvetlen tenni kell... Ja igen, tudom már. Úgy történt, hogy én késő estig dolgoztam, az este már az éjszakába nyúlt, s én még mindig az asztalomnál ültem, jegyezgettem. Dmitríj aludt. Ahogy felálltam a székről, hogy én Is levetkőzzem, a székem felborult, s a hirtelen zajra társam felébredt. Tudjátok, egyszerűen kiborult. Egyszerű, hihetetlenül higgadt ember volt, ilyennek sohasem láttam. De tudtam, hogy nem én vagyok a kiborulás oka. — Csak annyit mondtam neki, hogy majd reggel beszélgetünk. Persze, másnap minden rendbejött. Ittunk rá egyet, nevettünk, jól hátbavágtam, elintéztük az incidenst. Másnap éjjel tizenkettőkor ki kellett mennünk a pavilonba, ahol a műszereink voltak. A szél, amely napközben elcsitult, most újra feltámadt, s még borzasztóbban üvöltött, ítéletidő volt. Tombolt minden. De nekünk mennünk kellett: a kötelesség, az kötelesség. Ahogy kiléptünk a házból, mintha a pokol minden ereje szabadult volna ránk. Egymásba kellett kapaszkodnunk, hogy fel ne döntse valamelyikünket a tomboló szél. A hideg a vastag ruhámon is áthatolt, metsző fájdalommal égette arcomat, kezemet. A pavilon mindössze kétszázötven níéternyire volt tőlünk, de nekem örökkévalóságnak tűnt, míg odaértünk. Megvizsgáltunk mindent, s vissza akartunk menni. De akkorra még nagyobb lett a vihar. Görcsösen egymásba kapaszkodtunk, lehasaltunk s megpróbáltunk négykézláb visszamenni. Olyat még nem láttatok. Úgy hívják ezt, hogy a „fehér sötétség“, nem látsz egy méternyire sem, a szél havat, jeget kavar. Kapaszkodtunk egymásba, löktük, ráncigáltuk egymást, csak el nem maradjon valaki. Fulladozni kezdtem. Jobb kezemmel Dmitri jbe , kapaszkodva, balommal megpróbáltam lehűznl-arcomről a meleg védőt, hogy egy kis levegőhöz jussak. Sikerült, kinyitottam a számat, de abban a pillanatban jégdarabot vágott a számba a szél. Most aztán igazán majdnem megfulladtam. Dmitri] érezte, hogy szorításom enged a karján, megijedt, hogy rosszul vagyok. Magához rántott, és cipelt, vonszolt, tovább, míg kicsit magamhoz tértem ... A kétszázötven métert két óra alatt tettük meg víszszafelé. Közben ugyanis teljesen elvesztettük az irányt. Csak képzeljétek el, rengeteg ott a szakadék, kát-három, meg nyolcroéteres repedések vannak a Jégen. Ha egybe beleesünk, csak isten tudja, mikor akadnak ránk. Szerencsére nem vesztettük el a fejünket, fantasztikusan működik az ember életösztüne. Csak arra emlékszem, hogy megláttuk a Geofizikusok Házát, szállásunkat hatalmas reflektorával. De akkor már csak nyolc, tíz méterre voltunk a háztól. Társaink akkor már éppen keresésünkre akartaik indulni. Tudjátok hogy keresik az eltűnteket éjszaka? Kötelet húznak ki, s kifeszítve viszik, hátra valahol beleakadsz ... Hát így történt. Egész nap aludtunk utána. Soha többé nem említettük összekoccanásunkat. Megrendültén hallgattuk elbeszélését. — Nem Is értem, hogy lehet Ilyen helyet szeretni, szólal meg a lány. — Hiszen ez borzasztó, kegyetlen szerető! — Talán éppen azért, válaszol elgondolkodva a fiú majd hozzáteszi: — De ne félj, nemcsak ilyen élményeim vannak, majd meglátod a TV filmet, milyen kedves, nyugalmas hely az! És milyen kedvesek a pingvinek. Látod, inkább róluk kellett volna mesélnem! Tudod, milyen remekül elszőrakoztunk velük?! — Pityukám, nem vagyok újságíró, de most egy olyan ú]sá;gízű dologra vagyok kíváncsi. — Ugye, a terveim érdekelnek? — Igen, Csak annyi módosítással, hogy nekem ne mint újságírónak, hanem mint barátnak válaszolj. — Kérlek. Először is: Megnősülök Pihenek, közben feldolgoztam az anyagot, amit magammal hoztam. Azután, ha minden Jól megy, Irány az Arktis?! Az oroszok újabb útra hívtak meg... ''' — S én meg megint várjak, míg a másik szerelmedtől visszatérsz? — kérdezi félénken a menyasszonya. — Vársz, s én megint, megjövök. Az utca már teljesen kihalt, csendes, amikor kikísérem őket. Az égen, magasan felettünk, szikrázva ragyog a nyári ég minden csillaga. Köztük vibrálva, fényesen ott tündőklik az északi csillag... IVANICS ISTVÁN
