A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-06-19 / 25. szám
INDIA Ö51AKÓI A műit év végén az Indiai Köztársaság szövetségi államainak sora tizenhatodikként Naga Hills-szel bővült. Az új állam addig autonom területként a burmaí határ mentén fekvő Aszszam szövetségi állam része volt. Naga Hillst harcos törzsek lakják, s az új állam létrehozásával elismerték az önálló állami léthez való jogát egy összefüggő népcsoportnak, amely még ma is törzsi rendszerben él a soknemzetiségű Indiában. Az új állam politikai életének és közigazgatási rendszerének megszervezésében is részben alkalmazkodtak a lakosság eredeti törzsi beosztásához és a helyben kialakult szokásokhoz. A naga népcsoport mintegy 400 ezer tagján kívül a hatalmas indiai szubkontinens hegyeiben és őserdeiben többszáz, a társadalmi fejlődés legalacsonyabb fokán megállapodott kisebb-nagyobb törzs él. Jóllehet az összlakosságnak nem haladják meg a 6—7 %-át, számuk mégis (jelentékeny — mintegy 30 milliót tesz ki. Maguk az indek megkülönböztetésül ádivászíknak, dasziuknak nevezik őket. A sötétszínű dasziuk a mai dravidák ősei. Az i. e.. 2. évezred végén az Iráni-fennsíkról árja népek költöztek az Indus és mellékfolyóinak (Pandzsab) vidékére s százados harcokban elfoglalták a Gangesz völgyét is. A benszülött lakosság a félsziget belsejébe, a hegyekbe és trópusi őserdőkbe szorult, vagy szolgasorsra jutott (szudrák). A hegyekbe és dzsungelekbe szorult dasziuk a hindu s később a mohamedán kultúrától és az ország gazdasági fejlődésétől elszigetelve éltek. Elkülönülésük következtében évezredeken át megőrizték primitív életformájukat, a törzsi szervezet lényeges vonásait, vallásilag a démonok tiszteletét és ősi szokásaikat. A fehér hunok, majd az afgánok betörése (mogul birodalom) s végül az angol gyarmatosítás még jobban leszűkítette az indiai népcsoportok életterét. De ugyanakkor paradox helyzet alakult ki. Míg a mezőgazdasági körzetekben az angol uralom alatt a falusi lakosság általában nagy nyomorba jutott, a földművelést nem folytató dasziuknak nem ártott a gazdasági elnyomás. Az a brit gazdasági küldöttség, mely közvetlenül a függetlenség megadása előtt végigjárta India belföldi területeit, megállapította, hogy éppen a legprimitívebb törzsek tagjai, az átlagos falusi népességhez képest, fizikailag és mentalitásukat tekintve sokkal erőteljesebbek. Ott azonban, ahol a primitív törzsek tartősabb érintkezésbe kerültek a civilizációval, a dasziuk is nehéz munkakörülmények közé jutottak a bányaüzemekben és az ültetvényeken, vagy szolgai függőségbe kerültek a nagybirtokosokkal és a marhakapucekkel szemben, egyes törzsek férfitagjaí pedig a gyarmati hadseregben vagy rendőrségben vállaltak szolgálatot. A törzsek gyakran folytattak hősi, ám kilátástalan harcot a vadászterületekért és a megművelhető földekért, vagy emberfeletti küzdelmet a dzsungellel. A múlt és a jelen évszázad indiai története nem egy felkelést tart nyilván. 1857-ben nagy veszély fenyegette az angolok indiai uralmát. A benszülött katonák, a szipo-A szántál fiúk ezüst fülbevalót hordanak Falusi bazárokban vagy az erdei útkereszteződéseknél Fiatal szántál anya. A száraz évszakban jutafonatos létesült piacokon cserélik be vadászzsákmányukat bambuszágyon alszik a kunyhó előtt a szabadban. egyéb árucikkekre a primitív törzsek férfitagjaí FŰAZEGÉSZSÉG A gyermek étvágytalanságáról Gyakran hangzik el a szülők részéről a panasz: ,,Mőr nem is tudom, mit adjak a gyerekeknek, semmit sem akarnak ennil“ Rendszerint étvágygerjesztőt iratnak fel az étvágytalan gyermeknek, ettől várják a javulást. Ha a gyermek azért étvágytalan mert beteg, fölöslege, sőt esetleg káros is lehet az étvágygerjesztő használata. Csaknem minden fertőző vagy lázas betegséget étvágytalanság kisér, sőt gyakran megelőz. Helytelen, ha a szülőnek ilyenkor egyedüli gondja csupán: „Csak le ne fogyjon szegényke!“ és étvágytalan, rosszemésztésű beteg kicsinyét szüntelen evésre ösztökéli, valósággal tömi. A túletetett beteg gyermek hányhat, súlyos emésztési zavarok léphetnek fel és ráadásul még az étvágytalanság Is fokozódik. De mit tegyünk az olyan gyermekkel, akin a legalaposabb orvosi vizsgálat sem talál kóros elváltozást mégis rossz evő. Tartós étvágytalanság származhat a nevelés és étkezés hibáiból is. Gyakran már a csecsemő korban elkezdődik a kényeztetés, a rendszertelen táplálás: minduntalan adnak majszolni valamit a babának. Később, a kisgyermekkarban még nő e rendetlenség, az összevissza nyalakodás. Természetes azonban, hogy az ebédnél, illetve a vacsoránál csak unottan turkál az ételben. Bezzeg az étkezési idő után kéthárom órával már nyúzzák édesanyjukat egy kis zsíroskenyérért! S a rendszertelen vagy kényelmes szülő, nagyszülő, szive megesik a kis elkényeztetetetten, aki viszont nagyon is kihasználja környezete gyöngeségét. Nagyfokú étvágytalanságot az idegesség is előidézhet. Előfordulhat, hogy a kisded kissúlyú, kisnövésű, finom izmű és csontozatű. Az ilyen gyermekek rendszerint minden különösebb baj nélkül meglepően kisétkűek. S ez egyáltalán nem hiba! A baj ott kezdődik, amikor a kisétkü, egyébként szívesen evő gyerekbe több ételt erőszakolnak. A kicsi tiltakozik, hányni kezd és végezetül valóban étvágytalanná válik a túlzásba vitt jóakarattól. A rossz evés igen gyakran a csecsemő elválasztása után mutatkozik meg. Néhány érzékeny csecsemő makacsul ragaszkodik a kizárólag folyékony koszthoz, gyakran még a duális üvegről a kanéira való áttérést sem szíveli. Ekkor naponként csupán egy-egy kanálnyival adjunk többet az új ételből. Ha az ellenkezés nem szűnik, ideiglenesen hagyjuk abba egy időre a kísérletezést A sós főzelék helyett például adjunk átmenetileg édeset, cukrozzuk meg a főzeléket. Egy idő múltán próbáljunk lassan megint sósat adni. Az óvodáskori evési zavarok jó részének a gyermeki dac az oka. A gyerek észreveszi, hogy szülei milyen nagy súlyt helyeznek az étkezésre, s ezzel visszaél. Ekkor az egyedüli helyes teendő, ha igen csöndesen, sző nélkül elveszszük előle az ételt, még csak nem is csapkodunk! S a következő étkezésig a világ minden kincséért sem adjuk vissza. Sohasem szabad a gyermekben azt a hitet kelteni, hogy szüleinek vagy másoknak tesz szívességet azzal, ha egyáltalán eszik. Az iskoláskor! étvágyzavaroknak többnyire jót tesz a rendszeres időbeosztás és a szabad levegőn való tartózkodás. Mindnyájunk előtt jól ismert az a gyermek, aki otthon a legkedvesebb ételét sem eszi meg, finnyáskodik, a szomszédban meg elfogyaszt bármit. Az ilyen természetű, vagy az ideges gyermeken gyakran csak az alapos környezetváltozás segít. Vidám gyermektársaságban, előtte tekintélynek számító, de nem a közvetlen környezetéhez tartozó felnőttek mellett, nyugodt körülmények között rövid időn belül javulhat az étvágya. — Dr. C. E —
