A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-06-19 / 25. szám
Mai számunk tartalmából A CsehMlovákla! Magyar Dolgozók IKoltaregyeitlletönok betilapla. Megjelenik minden raiárnap. FAszerkesitfi Major Agozton Pottallók C 388, teletón 833-04. Tarjezztl a Pozta Hlrlapazolgáiata, elóflzetézeket elfogad minden pottahlratal óa leeólkózbeaftó. Szerkezztózóg: Bratitlara, Jezenakého 8. Külföldre zzóló elóflzetézeket elintéz: PN8 — Oztredné ezpedlcla tlaöe. Bratitlara, Gottwaldovo ném. 48-VII. Nyomja a PRAVDA nyomdavóllalat, Bratitlara, Stdrora 4. Elófizetéal dl] negyed Ina 18,80 Kőé, fél érre 39.— K8a, egéas évre 78.— Kőa. Kéziratokat nem OrzBnk meg éa nem kflldOnk vlazaza. K-21'61498 A Hét képe* Ipari verienye a 19. oldalon Beszélő múlt. A lévai Járás Irodalmi, történelmi, kulturális és politikai hagyományai, az 5—14. oldalon Halak a kosárban. Érdekes képes beszámolónk a 18. oldalon ORDÓDY L* w "I C I Katalin Magányos nők falun Lüktető korunk kevés ldót enged a magányos elmélkedésre, mikor a gyógyító csend, az egyedüllét közömbösíti a gyors élettempóval együttjáró fárasztó hatásokat, s újabb erőtartalékkal látja el a szervezetet. Sokan „pihenni“ Is már csak zajos szórakozó helyeken tudnak. És csodálkoznának, ha valaki azt mondanák nekik: te szegény, magányos ember. Igen, mert az ellentmondás csupán látszólagos, a nagy tömeg, a víg társaság nem mindig űzi el a lélek hideg magányát. Viszont nem magányosság az érzelmekkel, gondolatokkal telített megnyugtató, hosszabb egyedüllét. Erről a magányról beszélt Ciceró, amikor azt mondta: Non quan minus solum esse, quam cum solus esse. (Sohasem vagyok kevésbé egyedül, mint amikor egyedül vagyok.) De akármilyen szép ős tartalmas Is az egyedüllét, huzamosabb Idő után minden ember társ után vágyik. A magány kérdése két nő kapcsán kezdett foglalkoztatni, akivel egyik utam folyamán találkoztam s alkalom adódqtt az őszinte beszélgetésre. A beszélgetés Intim Jellege nem engedi őket megneveznem, de szólnom kell róluk, mert mind a ketten derekas munkát végeznek azon a poszton, amelyen állanak, s mert azt hiszem, még sok hozzájuk hasonló lány, asszony akad az országban. * * * B. M. harminckét év körüli, rokonszenves megjelenésű, ápolt asszony. Családi állapota: elvált: — Városi lány voltam, de szívesen Jöttem falura. A férjemnek elég jó állása volt, Itt ebben a kis konyhában kezdtük, amit lát. Én akkor végeztem az egészségügyit, Itt kapva-kaptak rajtam. Voltak barátaink, jól éreztük magunkat, úgy gondolom, ha tőlem függ, sohasem változtatok ezen az állapoton. Gyuszl, a férjem azonban a második év végén egyre gyakrabban használta azt a klejezést, hogy „itt csak tespedünk“ és „nem ragadhatunk Itt örökre“ stb. Nem volt ellene kifogásom, hogy a városba akar menni, bár nekem mindegy volt, hol vagyok, ha vele vagyok. Néhány hónap múlva talált is állást, de lakásunk nem volt, hiába futkosott fühöz-fához. Egy ideig vártak rá, aztán a helyet elfoglalta más. A lázas tervezgetést, a feszült Idegállapotot felváltotta a kedvetlenség, az elégedetlenség korszaka, s bármint igyekeztem, nem tudtam megvigasztalni. Rossz néven vette, hogy nem voltam vele együtt boldogtalan, amiért Itt maradtunk. Akkor kezdett csak Jobb kedvre derülni, mikor újabb állásra volt kilátása a városban. Ezt mér semmiképpen sem akarta elszalasztani. Anyám akkoriban feladta pozsonyi kis lakását és a nővéremékhez költözött, ahol éppen a második unokát várták. Gyuszl nem tehetett mást, „ideglenesen“ visszament szüleihez, a két öcscsével közös szobába. De nem érdekes egy házasság felbomlása. Hasonló eset száz meg száz akad. Itt maradtam egyedül, a válást kihevertem, a munkából még Inkább kivettem a részem, hiszen az elfoglaltság segített át legeredményesbbem az érzelmi válságon. Nem tudom Így van-e más faluban Is, de nálunk egy önálló, dolgozó elvéit asszony körül megváltozik a levegő. Cselekedeteit, szavalt nem ugyanolyan mértékkel mérik, mint másokét. Viszonyom nem. lett rosszabb senkihez sem, mint azelőtt, mégis a meghívások, látogatások valahogy megritkultak, háttérbe szorultam. Hiába végzem ugyanazt a munkát, mint azelőtt, társadalmi helyzetem megingott. Mint magányos nő nem számítok ... Mondja, miért van ez? Miért nem a munka számít, amit végzek, miért az, hogy van-e fér] mellettem, vagy nincs. Annyit változott a világ, annyi mindent átértékeltünk, és én mégis mindenütt valami láthatatlan falba ütközöm, ha ki szeretnék tömi magányomból. Mert a munkám körül nincs hiba, tizennégy év alatt kétszer kaptam kitüntetést. Nem tudom, máshol Is így van ez? Vagy én vagyok az oka azzal, hogy többre vágyom, hogy légüres tért érzek magam körül? Próbáltam magamon segíteni, azt hittem, hogy talán csak a szerelem hiányzik s ha lesz, aki csókol, megoldódik a probléma. Fél évig reménykedtem, aztán céltalannak tűnt az egész. Az Is megfordult a fejemben, hogy elmegyek innét, de rájöttem, hogy butaság egészen Idegen emberektől többet várni, mint ezektől, akik mégiscsak ismernek, akikhez mégiscsak fűznek bizonyos szálak, akikkel megszoktuk egymást, s talán kedvelnek is a maguk módján. Néha arra gondolok, hogy a gyerekünk lett volna, nem érezném ezt a néha annyira nyomasztó magányt. Most biztosan arra gondol, hogy még fiatal vagyok... Nem tudom. Talán ... Van itt egy technikus, csöndes ember, ha férfiakra Is illik ez a Jelző olyan értelemben, mint mondjuk rám, azt is mondhatnám, hogy szintén magányos. Szerény, tisztességes, már két éve Ismerem. Nem határoztam még, de szabadulni szeretnék ebből a láthatatlan üvegkalitkából. M. I. negyvennégy éves tanítónő. ízléssel öltözik, kitűnő figurája van, ahogy a kekszes tálat kiveszi a kredencből, húszévesnek nézném. Mikor szembefordult, látom arcán a negyvennégy évet. Ez az arc nem szabályos, húszéves korában sem lehett szép, de a mosolya olyan kellemes, megnyerő, hogy vonzóbb, mintha semmitmondó csinos vonásai lennének. És csaknem mindig mosolyog. Ha a szájával nem, a szemével. Sokat hallottam már róla, mielőtt megismerkedtünk. Kollégák, szülők, sőt gyerekek Is csak dicsérőlsg emlegették. Boldog ember lehet, akit így szeretnek — gondoltam. A szoba barátságos, jól felszerelt otthon. Lakója az ország másik részéből került ide, s tizenhat éve működik ezen a helyen. Beszélgetésünk először csak általánosságok körül forog. A mosoly akkor tűnik el arcáról először, amikor a társadalmi munkákra terelődik a szó. — Igen, tudom, a kollégák Jó havernak tartanak, mert sokat vállalok magamra azokból a feladatokból Is, amelyek rájuk hárulnának. Talán túlságosan Is a hivatásomnak éltem kezdettől fogva, nem éreztem hiányát az úgynevezett magánéletnek. A bennem feszülő energiákat a tevékenységben éltem ki. Nem mintha negyvennégy éves koromra elfáradtam volna, de egyre Inkább ügy érzem, hogy ez menekülés. Menekvés a magánytól, ami körülvesz. Furcsa érzés, mikor az ember váratlanul rádöbben, hogy egyedül van. Nem mentem férjhez, ez más nőkkel is megesik, de a magány ennek nem szükségszerű következménye. Mondja, nem azt tartaná logikusnak, hogy mindenütt otthon érezzem magalm, a kollégák családjainál csak úgy, mint tanítványaim szüleinél? Hiszen munkánk, együttműködésünk oly szoros kapcsolatokat kellene, hogy teremtsen! De hiába van meg a rokonszenv, az elismerés, a megbecsülés, mégiscsak egy felületen érintkezünk: a kisfiam tanítónője, vagy: a munkatársam, a feleségem, a férjem kollégája, esetleg: a beosztot tanerőm. Lehetséges, hogy bennem van a hiba? Sokat gondolkoztam ezen. Pedig mindent megteszek, hogy más értelemben is szeressenek, hogy fontos legyek valakinek, én, személy szerint. Minden szívességre kapható vagyok, én vagyok a Jópofa vénlány, aki egy csöppet sem vénlányos, akivel mindenről lehet beszélni, aki érti a tréfát és nem sértődik meg, és akinek létezéséről, amint más dolgom van, tökéletesen el lehet felejtkezni. Arra is gondoltam, hogy ez talán természetes, s csak vénlányos rigolya olyasmi után vágyakozni, ami nincs. A fáradó Idegek okozta túlzott érzékenység. De hiába, mégis szenvedek miatta s ezzel orvoshoz sem lehet menni. Ne higgye, hogy gyakran töprengek ezen, de nem tudom magam előtt letagadni. A munka kicsit olyan, mint a morfium. Azt hiszem senki sem sejti, hogy Ilyen problémám van és ha elmondanám, nagyon csodálkoznának rajta, hiszen általában kedvel, nek. És sokat vagyok emberek között. Magány? Ugyan kérem! Az ember ma örül, hogy négy fal között egy kicsit egyedül lehet, megpihenhet. így gondolkodnak és ezt megértem. Azért ne gondolja, hogy valami világfájdalmat hordozó boldogtalan teremtéssel van dolga, csakhát erről beszélgettünk, kérdezett, elmondtam. Talán mindenkinek fáj vagy hiányzik valami elismerés, nagyobb lehetőségek, vagy más. Az én bajom csak annyi, hogy néha, ha kinézek a muskátlis ablakon — ugye milyen szép virágaim vannak? — és látom a gyerekeket, felnőtteket, hogy mindenki megy, siet valahová, ahol Jó lennie, ahol várják, ahol nincs egyedül. Aztán az ember néha elsírja magát, mert az én Idegeim sem a régiek már. És mit mondhatnék még? Csak Ismételném önmagam. Tudja mit, Inkább főzök egy Jó presszó kávét és lehajtunk egy pohár konyakot. Megint úgy mosolygott, mint látogatásom elején. Mikor kiléptem a kapuján és utamat az állomás felé vettem, olyan furcsa érzés kerített hatalmába, mintha a muskátlis ablakok mögül egy szempár szegeződne rám. * * * Nemcsak két Ilyen nőt találnánk az országban, akinek munkája vitathatatlan értéket Jelent a társadalom részére, akinek vállát komoly kötelességek, gondok nyomják és akinek nemcsak feladataival kell megbirkóznia, hanem a magánnyal Is, amely osztályrészéül Jutott, s amelynek terhét olykor nagyon nehéz elviselni. Problémájukat semmiféle Intézkedés sem oldja meg, azzal egyedül nekik kell megküzdenlök, én csak egy külön meleg kézszorítást küldök nekik mindazok nevében, akik Javéért egész életükön keresztül fáradhatatlanul munkálkodnak.
