A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1966-06-12 / 24. szám

A vásári birkózók filléres erejét csodáltam, nehéz követ törettek mellükön, kéz izmos karjuk között meghajlott a vas: a nyers erőt dicsőítettem önfeledten, az ököl jogát: pusztuljon aki gyenge, s a harcos szemtől-szembe védje meg magát A sámsoni számárcsont volt a példa, Heraklész, kit nem rettentett kígyó, s két térde közé fogta a vad Kerberosz

(Részlet)

Örökké futkosó hangyák, álljatok meg egy percre, árva tücskök,

tegyétek félre a kopott hedegűt, könnyű lepkék, csukjátok össze himporos, cifra szárnyatokat, szürke pacsirták, kőként zuhanjatok a földre, gömbölyű pókok, vasdrótból fonjátok a hálót, lassú csigák,

mészházatokat hagyjátok üresen, éber baglyok,

lábatok vaskarmot növesszen, fekete csíkbogarak, ne szólhatok soha a mélybe, álmos halak,

pereljetek a némasággal, lomha kagylók,

szántsátok az iszapos földet, rákok,

mindig csak előre, kígyók,

nyelvetek igazat sziszegjen, dolgos méhek, mérget szívjatok a virágból, eleven Világ:

ments meg engem az árvaságtól!

Temetőben

Márványkövön merengek

egymagám,

hogy hazajöttem, ide vitt utam a temetőbe, alig ismerem, mindig elűzött gyáva félelem a közeléből; mesék, babonák fonták körül a holtak otthonát.

De furcsa most itt ülni egyedül, szivem hallgatom, dörömböl belül, bordák között a dolgos szerkezet, szépen, okosan, nem ijedt gyerek módjára, ki a nyűitől is riad, ha sajog néha, csak a bú miatt.

A bú miatt, mely most is elfogott a csend helyén, hol ősök, rokonok kő alá rejtett teteme pihen.

Belőlük fakadt az én szívem: fekete bodza, vadsóska virág. Gyászoló lányok: fehér orgonák.

Tudom: ma a nyers erő megvetésre méltó, magát védeni a gyenge törvényt alkotott.

A vásári birkózót cingár kikiáltó oktatja a rendre, széthullott pénzét felszedi. Omphale szép női ruhába öltöztette Heraklészt, Delila levágta Sámson haját.

Az ész, a csel, többet ér mint a puszta ököl, alattomos bosszú követi a haragot.

Szirotyók Dezső rajza

Visszhang nélkül

kiáltottam — de a rengeteg erdő hangom, aronykalitba zárta ott ring egy égigérő fa hegyén, hiába dobtam fel utána, a néma madarat űztem el közeléből.

Az

árvaság

kora

— Ez nem igazság — dadogom értetlenül.

— Örülj, hogy lyuk van a fenekeden •= röhög idétlenül Karai. Ügy véli, ezzel Forgácsnak hízeleghet. Az események egymásutánját már nem érzékelem pontosan: megmerevednek előttem az arcok, nőni kezd bennem a gonoszság visszhangja. Forgács szeme, a futballista törleszkedő röhögése, a zenész sírősszájú kétségbeesése.

Tizenhét éves vagyok, jő lenne megőrizni á gyermekkort. Visszaidézni, megfogőzkodni benne. Nem lehet. Napokra, percekre törik az Idő. A gyermekkor már csak legenda. A holnapi nap még nincs. Örák vannak, gondot és kilátástalanságot növelő pillanat. Nem látok tovább, csak a hatvan perc végéig.

Keserves kínnal felszöktünk az éjszakai gyorsra. Forgács a kijáraton ment. Elegánsan, nyugodtan, úgy, mint egy jól nevelt utazó. Mi a betonkerítésen át értünk a szerelvényhez. Minden szerzeményünk a ban da vezérnél van. „Én megőrzőm,“ mondta szigorúan.

Éjfélig a kalauz nyomában lopakodunk. Sikerül elkerülnünk a jegykezelést. Brünn előtt ledülünk egy üres padra, holtfáradtan elalszunk. Rázzák a vállamat, képtelen vagyok felemelni a fejem. Távoli beszéd zsongása éri a fülemet. Nem tudom eldönteni, valóban hallom-e, vagy álmodom. A tudat gyenge kis pontja őrködik még, pislákoló mécses figyeli a világot, összefolyik a nappal az éjszakával, az álom a valósággal. Idő, tér, helyzetek, arcok meleg puhasággá változnak, ringva rohan velem a vonat.

Furcsa alakú kilinccsel küszködöm, ami eltört és a kezemben maradt.

— Kilincs — motyogom. A vaksi mécsesláng nem tudja kideríteni: hol vagvok. Álmodom? Hány kapu van Prágában? Jó lett volna összeszámolni az ajtókat, amelyeken bekopogtattunk. Egy kilincs eltörött. Talán éppen, amelyiket a futballista fogott meg utoliára. Karai kezében maradt a kilincs fele.., Többet nem lehet benyitni azon az ajtón, —

Nyirkos hajnalban áll meg a vonatunk. Szlovákia fővárosa. Az állomás épületén túl a gyermeki legenda világa: Iskolás könyvek képei, a Duna, felette a négytornyú vár. Azon. belül sínek pókhálója, vagonok, füttyszók, mozdonyok füstje és a hatvan perc, aminek felét nem látom.

Jegy hiányában nem mehetünk ki a peronra. Tolatókat kérdezgetünk bátortalanul. Felszállunk a kassai gyorsra. Ismét kerekek dobolnak alattunk. Folytatódik a játszma. Egy kalauznak két kocsija van. Akaratán kívül is üldöz bennünket. Élőre, hátra. Folyosóról a klozetba, aztán ismét elölről kezdődik minden.

Nem bírtam tovább. Benyomakodtam egy hangos fülkébe. A csomagtartókon bútordarabok, edények, lepedőkbe, ágyterítőkbe göngyölt ruhanemű. A padokon széparcú cigányok, férfiak és asszonyok. Családi portyán voltak.

Maguk közé foeadtak. Hangosan osztozkodtak valamin. Nem értettem a szavukat. Eleinte reszkettem, ha összekapnak, engem Is maguk alá ölnek. Rendszertelenül, kisebb nagyobb megszakításokkal állandóan kenyeret ettek. Puhabélű. ié kenyeret.

Felszedtem utánuk a kenyérhéjat. Megkínáltak. Később eltakartak a kalauz szeme elől. Pártfogásukba vettek. Szüntelen gondoskodásukban erőtlenül keresi helyét a gondolat.

Számomra nincsen választás. Csak egy út van, azon kell végigmenni. Nincsen meggyőződésem. Nem dicsekedhetem hősiességgel. Fél évtizeddel elkésett az életem. A háború emberi viszonyai jelenbe és jövőbe szivárognak. Nem is az a tízezer cigaretta a fontos, "mi kéz alatt gazdát cserél. Megalázó, ami velejár: ácsorgás, ravjiszkodás. micsoda ösztönöket szabadít ez fel. A háború, a hősök vonulása képtelen volt elzárni az aljasság hajszálereit.

Hogy születik a szerelem? Müven meggyőződés kél életre ebből az összevisszaságból? Hogyan lesz emberi tisztaság Karaiból, a zenészből, Forgácsból, állatokká zsugorított csempész-tálkákból? Belőlem?

Engem Is falt a háború. A letisztulást neifi érzem. Pedig régen vége az utolsó temetésnek. Kalapos urak helyére kitüntetett nősök ülnek. Követelőzőek. hangosak, gazdagságra vágvók, Isznak, ünnepelnek, beszédeket mondanak. MI változott akkor?

Az utolsó száz kilométert hazáig tehervonati hoz csatolt, háború nyűtte, német személygépkocsiban tesszük meg. Itt már nincs kalauz?* utazhatunk kedvünkre. Magam alá gyömöszölöm a hátizsákot és ráheveredek.

— Megjártuk — dől hozzám a futballista hízelegve. „Felesleges beszéd,“ gondolom magamban.

— Rosszkor mentünk — kap a szón Forgács. = Elkéstünk... A zsidók elöntöttük az országot cigarettával. Milliós tételekben cserripészkednek Maevarországról és Ukrajnából, Ügy kellene nekünk is, vagy szövetkezni velük.

Nem válaszol egyikünk sem. Nincs kedvünk megismételni az Ilyen utakat.

— Hol vannak az ígéretek? =! kesereg a zenész.

Forgács Ingerülten folytatja:

f= Nem vagvok én Isten.

— Becsaptál — ellenkezik szemrehányóafi a muzsikus.

=■ Nem ismerjük a szakmát — igyekszik túllépni az előbbi szavakon. Kiábrándult, sértődött mentegetődzések ezek. Értelmetlenek. Egyszerűen nincs tovább. Zsákutca, összehozott bennünket a véletlen. Egy hétig közös volf a sorsunk. Egvüvé tartoztunk. Egymás mellett ülünk még de már a holnapi nap a eond.Kénvszerfl hamis szövetkezések sorsa: örülünk, ha megszabadulunk egymástól, közös szégyenünktől.

(Pofytatiiikl