A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-05-29 / 22. szám
Szemtől szemben a kisvárossal Attól az időtől, hogy először találkoztam Irénnel, gyakran gondolok rá. Mondják, hogy ha az ember elmondja azt, ami a szivét nyomja, megkönnyebbül és elfeledi bánatát. Ma már tudom, hogy ez nem igaz, hogy nem mindig van így. Sok minden, amivel az életben találkoztam, ismét eszembe juttatja Irén történetét és ez egyre nyomasztóbban nehezedik a lelkemre. Amikor megállítottam a ház előtt — az ősz végefelé törént — elolvastam a bejárat fölött díszelgő táblát: Gyermekotthon. Valószínűtlennek tűnt, hogy Itt találok egy 18 éves lányt, de azért bementem. Tetszeni fog magának — mondta az igazgatónő rövid beszélgetésünk végén, és nem tévedett. Valami kedves szelídség tükröződött a homlokán, a mosolyában és a szavaiban — de nem volt sok időm a töprengésre. Az újságírók gyakran állítják, hogy riportjuk sikerét az emberekkel való találkozás első másodpercei döntik el. Vagy megnyerik az illető bizaH mát és az elmond olyat is, amit más senkinek, vagy nem és akkor vége mindennek. Jóformán a nevét se tudtam és egyáltalán, nagyon kevéssé ismertem őt. Gondolkoztam, hogy mit is kérdezhetnék tőle. Föltettem néhány kérdést és ő válaszolt. Hallgattam csendes, izgatott hangját. Lassan elhomályosult körülöttem minden, a szekrény, az öreg heverő, az igazgatónő asztalán világító lámpa,... Csak az arca maradt ős érzetem, hogyan kerülök az újra átélt események kibírhatatlan lavinája alá. Szavai nyomán magam elé képzeltem a történteket. Szinte láttam redőkbe futó, elsötétülő homlokát. A kérdések megmerevítették halvány arcát. — Miért nem ment a többiekkel? — Velük voltam — felelte csepdesen. — Hol? Brigádon. — És aztán? — Az Európa szállóban. Az osztályfőnöknő feugrott, az Igazgatónő összevonta a szemöldökét. — És ott mit csinált? — Táncoltam, mint a többiek. — És miért nem jött haza, mint a többiek? — Ott volt a fiúm. — Ogyl És azt miért nem jelentette az osztályfőnöknőjének? — Féltem, hogy talál... — Félt? — csodálkozott az osztályfőnöknő és meglepett arccal, értetlenül nézett a kolleganőire. — No, csak csodálkozzatok, csodálkozzatok — gondolta Irén — komédiázzatok kedvetek szerint. Hisz tőletek senki sem félt soha. Nem jártatok az „iskola mellé“, kis hibák miatt nem követtetek el nagy bűnt. Ti hősök vagytok — már ahogy minket erre tanítotok. A tisztesség angyalai! Minden tettetekre a tanító áldását kértétek és azt mindig meg is kaptátok. Az élet valahová elszaladt messze “ s titeket itt hagyott érintetlenül — elképzelte az osztályfőnöknőt, amint világoskék palástban áll, glóriával a^ feje körül s ajka mosolyra kényszerült. — Mit nevet? — förmedt rá az igazgató. — Feleljen a kérdéseinkre. Hol volt azzal a fiúval. — A parkban ... Valamit meg kellett beszélnünk. — Sokáig tartott a beszélgetősük. Miért nem jött haza a következő vonattal? — Lekéstük. Péter mondta, hogy majd az éjfélivel jövünk. — És miért nem jöttek? &- Eljöttünk. — Arról az otthonban tudnának. — Nem vártak rám. — Ott vártam rád az otthonban — mondta az igazgatónő. Elegendő lett volna felkiáltanod. — Nem tudom. — Inkább azt mondd, hogy nem akaródzott hazajönni. Vagy talán más volt a dologban? Hallgatott. Ha ez osztályunk bármely „csibéjével“ történik, az anyja ott várta volna a vonatnál. Meglehet, hogy csak rámordultak volna, — majd otthon még számolunk! Lehet, hogy néhány pófonnal fogadták volna, de az már egyremegy. Azonban várták volna és törődtek volna vele. És ha a lány rossz fát tett volna a tűzre, otthon biztosan elsimították volna. Egyetlen anya sem futna az iskolába, vagy a nemzeti bizottságra, nem mondaná el a tanítónak, mint ahogy azt vele tette az igazgatónőjük. Elegendő lett volna felkiáltani. Ez Igaz, de nem jött ki egyetlen hang sem a torkán, s nem jött volna, ha reggelig is kellett volna ott állnia a kapuban. Nem kiáltott a múlt évben sem,' amikor ehhez hasonlóan ott állott a zárt kapu előtt, a barátnőjével. Az iskolaév a végéhez közeledett. Az osztályfőnöknő felháborodott a rövid nadrágjukon, melyet magukkal akartak vinni a brigádra. — Az uszodába még rövidebbe járunk s mégse bolondul meg tőle senki — mondták neki s ő lelke mélyén megsértődött, az igazgatónőhöz fordult panaszával. Az igazgatónő utánuk ment a szobájukba és rájuk parancsolt: azonnal vessétek le a melegítőt, hadd lám, miben jártok. Ellenkeztek. Arra még sincs joga, nogy levetkőztesse őket. Végül az igazgatónőnek mégis csak sikerült lehúznia róluk a melegítőt és csupaszon odacipelte őket a tükör elé. Nézzetek végig magatokon és szégyelljetek magatokat. Kiszakították magukat a kezéből ős elfutottak, ki ebből a gyűlölt Otthonból. A zárt kapuk mögött akkor Is várt rájuk az igazgatónő. Csak fel kellett volna kiáltaniok és megjelent volna a balkonon, mint rendesen: „Mi az, már nem tetszik odakint? Most ott kéne hagynom titeketl“ Aztán bizonyára nagykegyesen kitárta volna a kaput s ők, ahogy az már illik, bocsánatot kértek volna. Csakhogy, akkor sem alázták meg magukat. Az éjszakát a fészerben töltötték és az igazgatónő értetlenül gubbasztott Makarenko művel felett. A kérdés felriasztotta töprengéséből. — Mit csináltatok aztán? — Álltunk a kapuban. — És aztán? — Fáztunk és Péter pokrócot hozott hazulról. — Mi történt azután?- Jártunk le s föl a városban. — Ne hazudjon. Tudunk mindent. — Aztán megláttuk, hogy Péter barátjának az ablaka még világos. — Annak az elvált férfinak az ablakára gondol? j — Nem tudom. Felengedett bennüket magához. — És hogyan? Lesütötte a szemét az igazgató szúrós tekintete előtt. Hol is látott már ehhez hasonló szemet? Már emlékezett. Folyton leskelődött utána. Még meg sem mosakodhatott rendesen. Éjszakánként magára zárta az ajtót, amíg a kisszoba kulcsa el nem veszett. Pedig amikor az Otthonból kivették, mindenki mondta: szerencsés vagy. Oj apád és anyád lesz. Prágában fogsz élni. Szinte irigyelték a lányok. Hagyjon nekem békét — mondta az új apának egyszer. — A lányom vagy. — Fogadott lánya. — Éppen azért. — Megmondom a feleségének. — Te butus. Hiszen ő mindent tud. Legyen eszed, Irénkém. Nálunk Jó dolgod van. Kitanulsz, meglesz mindened. — Fütyülök a maguk gazdagságára, a maguk iskolájára! — kiabálta és összepakolta a holmiját. Másnap már ismét az Otthonban volt. f= Nagy liba vagy, mondták a barátnői, amikor mindent elmesélt ... A kemény kérdések riasztották fel visszaemlékezéséből: — Mit csinált abban a lakásban? — Semmit. — Ne tagadja. — Az istenért, mit akarnak tólem hallani? — Hogy mindent megbántál. — Én ... ^ Megvolt az Otthonban mindened ... Riadtan hajtotta le a fejét. Talán ki akarják dobni? Butaság volt amit tett. Már megbánta. Azoknak a lányoknak, akik azt mondták, hogy valahová a vonat elejére szállt, most kellemetlenségük támadt. Az osztályfőnöknőjének szintén. Szegény, nem volt a legrosszabb. Bement velük táncolni. Rábeszélték. És most bántja, de semmi több. Beszélnie kellett Péterrel. Másképp talán szét is mentek volna. Mindenki ellene fordult. Még Péter szülei is. Számukra csak árvaházi lány volt, és Péter az 6 egyetlenük. De mégis együtt jártak. Minden ellenkezés dacára, sőt éppen azért, mert tiltották neki. Megvolt az Otthonban mindene. Igen. Három nevelőnő, hét érdekkör és egy igazgatónő. Csakhogy az embernek nemcsak nevelésre van szüksége, hanem szeretetre is. Már rég élt szeretet nélkül, de tovább már nem akart. Gyerekkorától érezte a kegyes áldozatot, a szánalmat, mely mindig a szemébe hajtotta a könnyet. Némelyik nevelőnő csak úgy törődött vele, ahogy azt a munkaköre előírta. De most már elege van az egészből. Péterre godolt, szinte hallotta, amint azok hárman töprengve kérdik magukban: — Mpst mit fogsz csinálni? — Mi lesz, ha kidobnak az Iskolából? ut — Jövőre érettségizhettél volna. — Miért hallgatsz? — Szégyent hoztál az egész Otthonunkra. / 14
