A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-05-29 / 22. szám
laszló Ketten beszélnek — fól viszonyul ön a bírálathoz? — Meghiszem azt. — Ahhoz amit ön mond másról, vagy ahhoz is, amit önről mond más? — Ahhoz is. Viszonyom a bírálathoz szóbeszéd tárgya. Csodálom, hogy még sohasem hallott róla. — Tudniillik, féltem, hogy túl érzékeny, afféle sértődő. Mert akkor inkább nem szólok egy szót sem. —E feltevés megaláz. Szándékában áll megbírálni engem? — Igen. — Parancsoljon. Hallgatom. — Az a véleményem, hogy ön egy víziló. — Bocsánat nem jól értettem. Hogy mi vagyok én? — Egy vízilói — Hallja-e! Hogy merészel ilyet mondani? — Na tessék! Ordít és kivörösödött. Előérzetem nem csalt. — Dehát mégicsak felháborítói — Na, tessék. Kész a sértődés. Es még maga dicsekszik, hogy jól viszonyul a bírálathoz? — A sértegetés nem bírálat! — Először is ne ordítson, ha az a véleménye, hogy ön nem víziló, támassza alá érvekkel. Engem meg lehet győzni. — Dehát hogyan nevezhet csak úgy egyszerűen vízilónak? — Ne kapaszkodjék a szavakba. Lehetséges, hogy egy kissé szenvedélyesen fejeztem ki magam, de ez formai kérdés. Az ön dolga az, hogy magába nézzen, és megvizsgálja: hátha van valami alapja annak, hogy vízilónak neveztem. S ha ön csak némileg is vízilónak érzi magát, akkor ne utasítsa viszsza a bírálatot. — Ilyen hangon nem bírálnak! — A hang, a hang! A lényeget nézze, az ég szerelmére! Ha indulatoskodunk, mire sem megyünk. En higgadtan, minden személyeskedéstől menten azt mondtam: ön egy víziló. Nem állítom, hogy feltétlenül nekem van igazam. Az ember mindig tévedhet. De ha ön nem a lényegre felel, sohasem fogjuk megérteni egymást. — Helyes. Nos, némileg sem tartom magam vízilónak. — Ezt már értem. Vagyis nem tartja magát vízilónak. A kidülledt szeme sem ejti gondolkodóba? — Hallja ... — Ne heveskedjék. Mire jó ez? Nem, hát nem. Es a lomha járása, elnehezült teste, egész tunya életmódja? — Nem kérem. A járásom nem lomha, kissé kövérkés vagyok ugyan, de korántsem túlzottan, ami pedig az életmódomat illeti... — Kérem rendben van. En nem akarom meggyőzni önt arról, hogy ön egy víziló, én csak hangot adtam ama véleményemnek, hogy ön egy víziló. Ez nagy különbség, nemde? Önnek jogában áll a véleményemet visszautasítani, de csak ugyanazon a korrekt és higgadt hangon, amelyen én beszélek. — Helyes. Nos, ön tévedett, mikor vízilónak tartott. Elhamarkova ítélt, vagy rosszul informálták, végre is mindegy. Nemt vagyok víziló, megnyugtatom. — Nyilván tévedtem. Megesik. De hogy úgy rám ordított az nagyon fájt nekem. — Sajnálom. Elnézéát kérek. — Nem történt semmi. — Es most arra kérem: mondja meg, miért, milyen okok alapján állította rólam, hogy víziló vagyok? — Isten tudja. Volt egy ilyen érzésem. Na, megyek. A viszontíátásra! Folyton a lelkész arca tűnt elém. Nagy, robosztus termete, öblös hangja, a szemel, a pohár, amit emelget. „Másnap biztos megbánja, amit mondott“, mentegettem magamban. Más helyzetben talán vak dühhel visszafeleselek. Most lassan szűrődött tudatomig a sértő megalázás. Kételkedtem a hallottak igazában. „Az Isten szolgájának nem lehet ilyen ördög lelke“. rA rendőr, vagy a finánc hatalom embere. Kötelességét teljesíti, ölhet, üthet, nem várok tőle mást. Szétáradt bennem a fájdalom, főkről fokra, akadozva, gyengülve és hirtelen fojtogatva. Megjött a hajnali személy. Kopott, rozoga szerelvény. Az ablakokat deszkával szögezték be s ha jutott, keskeny üvegszeletet illesztettek a deszka közé. Fény csak itt jut a kocsiba, A rabszállítőban sem eshet szomorúbb utazás. Bámulnám a tájat, fáraszt ez a görnyedt, kukucskálás, s ha erőlködöm is, keveset látok a Hernád szépséges völgyéből. Egy keskeny mezőszeletet, amelyen kicsinyek a rétek, törzsüktől tépettek a fakoronák. Emlékektől pezseg a húsvét utáni iskolánál Hirtelen lobbant szerelmek, fényképek, nevet tető anekdőták, torkos ivászatok. Mosolygok. Áz Iskolatársak nem hallották az én űtraborsájtómat. Nem tudják. Hazaival kínálnak, en■MUM nivalóval és büdös tengeri-pálinkával. Ez a hirtelen jókedv, a szeszmarta hangoskodás most nagylelkű. Holnap már mindent lakatra zár. Fösvénykedik. Ma még minden a nevetésbe olvad, a dicsekvésbe, a békéltető emlékezésbe. Egy éjszaka múltán másik oldalára fordul a jókedvű tükör. Csak a tárgyak zaja marad; ágyak, szekrények nyikorgása, kanalak csörgése. A tárgyak és az ember nyüzsgés közepén a magány. Az egyedüllét kínzása, amely az ünnepek óráiban kicsinyre zsugorodik, aztán nőni kezd, terjeszkedik, elfoglal minden gondolatot. Vasárnap féltízkor istentisztelet. Párosával megyünk a templomba. Másodmagammal a karzatra lopózunk az orgona mellé. Gyönyörű hangszer, alázatos kishangyák vagyunk a nagy sípok tövében. Ha búgni kezd, felemelkedik a templomhajó, a hívek padsoraira alaktalan fekete folt borul. Hazafelé egyedül megyek. Észrevétlen elszakadok a többiektől. Három templomból utcára zajlik a város. A napsütötte széles járdákon embercsoportok gyűlnek össze, egymáshoz hajolnak, szétválnak egy időre, hogy néhány lépéssel odébb ismét találkozzanak. A fal mellett megyek. Ujjaimmal a falak és kövek felületét cirógatom. Számolom a kapukat, a fényképész kirakatától a nyolcadik a nagy, zöld ajtó. A szolgálatos rendőr mindig ugyanazon a helyen ül. Váltják egymást, mégis, mintha ugyanaz a sapka, ugyanaz a vállpánt szúrná a szemet. Az arcuk is egyforma, merev és szigorú. Tizennyolcán járunk ide vasárnaponként, eddig nem találkoztam egyetlen iskolatársammal sem. Lehet, hogy véletlen, lehet, hogy egymást kerüljük. így folyik az élet. Sebesen peregnek a napok; hétfőn reggel áhitat, éneklünk, imádkozunk. Alázkodva kérjük az istent. Egymásba folyik hat nap. Szombaton csak a hangokra emlékezem, az álmos esti éneklésekre, szekrényajtők nyltogatására, kanálcsörgésre és az örökös éhségre. Ez állandó és kielégíthetetlen. Az éhség kísér, lappangva mindenütt jelen van, mozdulataimban, tekintetemben. Farkas és alázkodó jószág vagyok egyszerre. Aztán jön a vasárnap. Tejporos amerikai segélykávé, tisztálkodás, sorakozás, templom, orgona, gyülekezet, prédikáció és a rendőr. Ez a hét leghosszabb napja. Fekete-fehér tisztaruhás ördögábrázat. Beléptem a láthatatlan kezek húzta körbe. Topogok, megyek, hétközben a hangok feszítik idegeimet. A hat tanítási óra kivételével egész nap szól a zongora, a harmónium és az orgona. Egybehangzó zenebona, összevisszaság. Rend és mégis szörnyű rendszertelenség. C- dur, Esz-dur, nehézkés ujjgyakorlatok, zsoltárok, dicséretek, s a himnusz őrületig ismétlődő előjátéka. Öt évig gyakoroljuk az Isteni alázat kísérőzenéjét. Születés, halál, üdvözülés, örökélet és feltámadás hirdetői leszünk. A nagy Isteni mű statisztái, az egyház és a nemzet napszámosai, tanítók. Hat napon át a zene műveli lelkünket. Hetedik nap minden elcsitul, ez a pihenés napja. Most a színek kényszerítenek szelíd ünneplésre, a fekete kendők, kalapok. Felülről nézve alaktalan, sötét tenger, énekbe csap, felmorajlík .,. Csendes Imába csitul... Alig észreve-12
