A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1966-05-01 / 18. szám

K*rem az olvasó szíves elnézését: személyes ügy. Es személyes hegy. A Hegy. Gyermekkori testvér, hiszen hegycsúcs, erdő, fenyőliget és málna-cserjés is lehet családtag: anya mellett is anya, apa mellett is apa; dajkánk, nevelőnk, tanítónk és sze­relmesünk. Első eszméléseink idején átlényegülhetünk benne; egy életre szólón egybeforrhatunk. Titkaink tudója, el nem múló emlék, álomban is álom. Pedig nem is különösen magas, ahogy széles mellével a Rima völgye fölé tolul s maga mögé sorakoztatja az Osztrát, Tresztyét. Fabovát, ezer méter magas sincs. Hegyországunk dús családjában afféle középnövésű, zömök hegy. Körüljárásához azonban két turistanap kell s büszkeségét nyilván ez növeli nagyra. Amikor elégülten lába elé pillant, csillogni látja a három Rima-ágat; ott fut egybe a három, a keskeny, smaragd­zöld rétek szegélyén, mert eleddig a három külön folyócska egyenként vetett magának ágat s bukdácsolt keskeny völgyekben, görgeteg kö­vek között, le a Murányi fennsík, a Fabova, a Vepor felől, hogy Nyústya és RáhÓ között elszelídüLjön, szél simogatásával együtt. Ha erdős te­tejéről valami módon körülpillanthat a vándor, szinte kézzel markolhatja meg a Kakashegy taraját, simogatja a Vashegy hátát; a tekintet felfut az Alacsony Tátra kéklö hullámáig s délnek fordulva a Bükköt, Mátrát illatja föl a szem. Dong lábad alatt a mohával takart gránit s gnájsz, foszlik kezedben a finom pala, és ha a szertegurult sötétszürke kövek között bukdácsolsz, régmúlt tűzhányók emlékét idézed. Hatalmas test a környező hegyvidékben, a hegyek félkaréjában szinte elenyészik. Magyarországon tekintélyes hegytömb lenne, ezernyi kirán­duló úticélja, itt, a Szlovákiát Gömörben csak egy pötty. Ez alatt nőttem föl; az első forrásvíz, amelyből gyermeki szomjjal szürcscltem, a Szinyec áldott Fehér-vize volt; az első villámló vihar egy forró júniusi napon a Szinyec ormán gyűlt felhőszakadássá, hogy soha ne felejtsem; életem óráinak első kakkukja a zöldellő domboldal szürketörzsű bükkjet felől üzent nekem: .csirkéinket a kánya a likéri hoilafok felől üldözte halálra; őznek nedves, fekete orrát itt pillantot­tam meg először; szabadon csúszkáló medve itt ijesztett halvány fehérre a Zvarin málnásában; mátyásmadár itt hullatta kék szárnytollacskáját kalapom mellé; első tábortüzemet itt raktam s még most sem feledhet­tem különös fenyőiaillatát az erdőigazgatóság ihlettel épített magyaros vadászházának. Ide szólt életem első kirándulása, ötéves zsenge korom anyakéz­­vezérelte, apaszem kormányozta kirándulásáért. Ma ezt komoly túrának mondanák, akkor csak hétvégi, kis kirándulás’ volt. Itt vívtam kétségbe­esett harcomat dühös tanyai kutyákkal, és kísértem kíváncsian a termé­szettudóst; amikor roppant hangyaboly méreteit írta le a svájci egye­temnek. Itt tanultam hegyet szeretni. Illata réti virágoknak, málnának, szedernek, kökénynek, mogyorónak! Illata szalasí juhsajtnak, savanyú zsendicének, illata illáitalan, neszező hónak téli szánkózáskor és illata zöld karácsonyfáknak, hiszen ezeket is a Szinyec küldte le nekem. Gyermeki tekintetem első pillantása reggelenként a szinyeci kúp volt, az alkony pedig a klenóci végek felől fektette végig lágy rózsaszín Ujját utcánk porára, éjjelenkint szarvasok merészkedtek le kertünk aljáig és a krumpliföldeket éhes vaddisznó túrta föl. Erdő, madár, bükk, fenyő, gyertyán, éger, szajkó, harkály, sas és gébics, nyúl és vadmalac, hegyi pásztor és ugra-bugra kecske, vadász és vadőr, muzsikus cigány, gyári fuvaros és harangozó, pipacs a massat domb oldalában és fehértörzsü nyír a Szerelemvölgy A Szinyec tömbje észak felöl (A szerző felvétele) SZOMBATHY VIKTOR Szerelmetes szép Szinyec hegy sörízű majálisán, felhő és zivatar, gyári duda mély Dé-je, méla vasár­napi zongoraszó, nedves pázsit a Rima füzesei között, kattogó malom s vékony csöngetyűszó: ember, erdő, ég és kerek világ, mind egyben élt itt, összeforrva, elválaszthatatlanul; emberek, ez mind az enyém Ballagok a tetőn, a hullámzó gerincen, gyermeki szőke hajam havasra őszült, megnőttek a fák, eltűnt a málnás, felhőkarcoló tornyát más fenyők alatt építette föl a haragos fekete hangya és a Vastábla ma már csak név, tájokozódást pont, a Rimamurányi. Társulat erdejét jelző határtáblát régen benőtte a sűrűség. A forráskút még megvan, a disznó éppoly röffenve ugrik föl mellőle, mint mikor gyermeki lábunkat ker­gette meg s a zúgó bükkök fölött éppoly meleg-kék az ég, mint mikor tábortüzünk füstje kanyargóit feléje. De a palöcház-formán épített vadászkastély már a múlté, vigyázatlan erdőőrök gyújtották föl egy didergős májuson és a kicsi tisztás faháza stncs már meg, helyét magas laboda verte föl. Hlavaj Lajos sincsen, az erdőőr, aki csendes mosollyal adta kezembe a töltetlen puskát, lőném meg vele a szuszogó medvét. Lépdelek Szinyecnek útjain, ismergetem a klenóci tornyokat Kokava kanyargós utcáit s lenézek a nyustyai házra, a régi kertre. Átölelte, elnyelte azt is az évek meg-megújuló sodra. A gyermeki kert néhány almafa csupán, anyám virágai helyén fénylő ablakok virulnak. Oj erdőőr közelít s miközben langyos tejre hívogat, megpróbáljuk a szinte lehe­tetlent: magyarra fordítani a gyermeki hegytestvér nevét. A Szinyecét. Talán így: Kékellő. Igen. Kékellő. /cfSizIo: Fáradság zsibbasztotta végtagjaimat. Tudatom mégsem ezt érzékelte. Érzéseim görcsösen egy helyre csomósodtak, vad elhatározás forróso­dott idegszálaimban. Nem hátrálok, egy por­szemnyit sem lépek vissza. Tudtam, hogy a környező házak ablakaiból is figyelnek már. Nem érdekelt. Magamnak ácsoltam szégyen-kalodát. Kíván­csiskodhattak. Le is köphettek. Tehetett volna velem bárki, amit akar. Csak Gallaiék nem. Most már nem. Szemükben én voltam a szóra sem érdemesített koldús. A Gallai-ház féltve őrzött rendje ezer darab­ra tört. Nelli viselkedése ellenkezett minden elképzeléssel, felborította egy negyedszázad tü­relemmel szövögetett terveit. Ekkora kilengésre csak megtorlással válaszolhattak. Gallai meztelenre vetkőztette a lányát és ütötte. — Szereted? — kérdezte tájtékozva. *= Szeretem. A vékony szíjkorbács lecsapott. — Szereted? — Szeretem. Földre tiporta a lányt. — Kiverem belőled — ordította, — Sohal Az asszony ídegsokkot kapott, füle nem hall­hatott mást, mint a sikongató fogadkozást és a korbács csattogását; — Szereted? — Szeretni fogom! így kezdődött a nap. Néhány órára megnyu­godtak, aztán folytatódott a vad ordítozás. Gal­lai tájtékzott tehetetlenségében. — Nem ezért éltem ... — Rendes ember — védett Nelli. — Bekerült gazember, idegen, Ki ismeri? — Jó ember. — Becstelenné tett. «=* Szeretem. A korbács vörös csíkokat hasított Nelli mez­telen hátán. A kisebbik lány térdepelve imád­kozott. Apjától félt, de kegyetlenségét nem ér­tette. Nővérét egyszerre irigyelte és sajnálta. Mindnyájukért imádkozott; az elmúlt napok csendjéért, nyugalmukért; „Miatyánk, ki vagy a mennyekben ...“ — Elvette a tisztaságod — reccsent a dühös ordítás. Az imádkozó lány megremegett: „Őrizz meg bennünket Miatyánk“, kapdosta rendszer­telenül egybe az ájtatos szavakat. — Magam adtam... az én jogom — ellenkezett fájdal­mas 'sírással. — Szajha lettél. * — Szeretem. — A kapcájává tesz — hangzott az artiku­­látlan kiáltás. — Szeretem. Csapdosott, csípett a korbács. Hasogatta a szép lány meztelenségét. — Elpusztítlák, engedelmeskedni fogsz — rikácsolt Gallai. Nyüszítő sírás szivárgott a ház minden helyiségébe. Beleragadt az idegek­be, visszaverődött a falak, a tárgyak felületé­ről. Gallainé fuldokolva sziszegte; — Állatok ... érzéketlenek ... az állatok te­szik ezt... Összeállnak, párzanak ... Szellemük nincs, csak az indulataikat érzik ... Mind egy­formák, állatok. Vasárnap következett. Ünneplésre keményíti ve hárman indultak a nagymisére; Gallai, a fe­lesége és a kisebbik lány. Cipői kopogása után az utcára terült a templom csendje. Nelli egy szál ruhában megszökött hazulról. Három napig a századiroda kamrájában rejte­gettem. Gallai kiábálva berontott a századparancs­nokunkhoz és a büntetésemet követelte. Én egy ajtó mögül hallgattam párbeszédüket; — Ez rablás ... így csak a középkorban sze­reztek asszonyt — hangoskodott. — Ez nem hadsereg, ez banda. Most már mindent szabad? A főhadnagyunk fiatal, alig huszonöt éves gyerekember volt, aki a háborúnak már csak a végét, a zűrzavart, az összeomlást nézhette végig. Másodéves főiskolás volt, mikor behív­ták katonának. így, komiszban is egy kicsit diáknak érezte magát. Parancsnokolni pa­rancsnokolt ugyan, de a szigor, a katonai vasi fegyelem nem volt sajátja. Ha megengedte a

Next

/
Thumbnails
Contents