A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1966-04-24 / 17. szám

CSONTOS VILMOS:

TÖRÖK ELEMÉR:

Szirotyák Dezső rajza

Irigység

Irigylem azt, alci fiatal,

Kedve szárnyán röpíti a dal.

S nem szúrja durva, anyja szőtte ing, Csillogó szemmel messzire tekint.

Irigylem, akit nem szorít szokás, Nőveszti hajnali harmatozás.

S ha ajtó tárul szívén a vágynak: A legszebb lányok hozzá találnak.

— De nel — Miért is irigyeljelek?

Hisz vágyaimmal benned én megyek. Szemeidben az én tüzem ragyog: örök élő is benned maradok!

GÁL SÁNDOR:

Veretlenül

Hátulról lecsap a fény, árnyékom a földön hever, ez vagyok — s az voltam én. A fény elkever.

Testem osztódó világ, rend, mely kettős önmaga: kivet magából és visszaránt, eltávozik, s megtér haza. Tiszta képlet is titok egy valóságon belül: már legyőzve is állhatok előttetek — veretlenül.

Csukott ököllel

Nem minden arany ami fénylik így hittem én is régen s volt idő mikor másképpen véltem

hányszor mart azóta a kétely sebesre a bizonytalanban bizonyost keresve

s csukott ököllel hallgatva ébredtem én is e tudatra

ki tovább lát mindig ellenáll csak a gyáva félhet kiben nem parázslik igaz ember-érzet.

GÁL SÁNDOR:

Szeretet

Ellobbant kályhámban a tűz. Lassan hűlnek a percek.

A világ magába menekült, hát én is eleresztlek.

Marad a csend ismerős ize. Benne támadó életem dereng: ami volt, mind megtér ide.

Nő, s tisztul belül a rend, s annak törvénye, mely te vagy: fénylő, akár a téli egek, s bölcs, akár a hajnali fogy, vagy mint e szó: szeretet.

Set. Dermedten feltápászkodtunk, a lány egész testében reszketett. Hideg rázta. Máskor almapiros arca, ijesztően sápadt volt.

Kitörtük egy kertvég góré kerítését és fellopóztunk az udvarra. Az ablakok még sötétek voltak, vakon várták a téli pirkadást.

Tanácstalanul álltunk egy ideig, aztán benyitottunk a csűrbe. Az űzött állat félelmével búvóhely után tapogattam. Nyílást tágítottam a lazán rakott szénában és belefeküdtünk.

Kabátomba takarva melengettem a lányt. Erzsi fehér kőarca kísértetiesen meredt a foszlő félhomályba.

— Nagyon fáj a fejem, nem bírom — nyöszörögte.

Erőtlen harangzúgás csapott be a deszka nyílásain.

— Félek — mondta.

Ernyedten a hátán feküdt, és szeme sarkából vékony erekben szivárgott a könny.

— Megvirradt, harangoznak — mondtam vigasztalan.

— Félek — ismételte. Láztól cserepes ajka formátlanul mozgott. Betegek imádkoznak ilyen erőlködő akarással.

• * *

A repülős váratlanul felállt a homokból, leporolta a ruháját és mellém ült a padkára. Vártam, kérdez, vagy szól majd valamit. Kissé előre dőlve kutatva figyelte az arcomat.

— Gyerekes mese — mondtam zavartan.

— Kétszer kerültem ily közel Béréi Erzsihez. Az első éjszaka szerelemvárást ébresztett. Hónapokig éhes kamasz álmokban ringattam, magam.

A második éjszaka a reménytől is megfosztott.

Egymás mellett gyalogultunk a szőlőtáblák között kanyargós országúton, jóval elmúlt éjfél, mire a városhoz értünk. Hegyoldali utcák kanyaraiban szórványos fények pásztorkodtak.

Az éjszakák testvérek. Ez is olyan, mint a húsz, vagy a kétezer év előtti: simogató és bátorító, hívogató és riasztó. Ugyanaz a sötét, csak mindenki másképp érzi.

A nagy pillanatokat kell felismerni — kezdte hosszú hallgatás után a repülős — minden ember életében vannak elhatároló fordulatok.

ö a vár csonka falának dőlve támaszkodott, én a fűben ülve akácgerezd leveleit tépegettem.

— Az éjszakák testvérek — mondtam minden összefüggés nélkül. Érthetetlen arccal felém fordult.

— A magunk sorsát is meg kell fejtenünk — fűzte tovább.

— Saját gondjainkba fúlunk =- válaszoltam kelletlenül.

— Papi beszéd — mondta elgondolkodva. — Próféták nem váltják meg a világot.

Messziről kopogtak felém a szavak. Fáradt voltam. A lepedőnyi tisztást néztem, amire kiváncsi arccal bámult a hold. Olyan mint húsz nyárral ezelőtt: a vár csonka falai, a csupasz derekú lucfenyők csoportja. Talán csak az akácerdő széle sötétebb, megnyúltak a fák. Megsüllyedt a szekérút is, a keréknyomok helyét mélyebbre mosta a viz.

— Miért nem tudjuk mi felismerni életünk döntő pillanatait? — hajolt hozzám közelebb.

— Nem értem.

Hosszan fürkészte az arcomat. Vonásai meglágyultak, mintha kiváncsi gyerekcsapatnak mesélne.

— Ujjaimmal tapinthattam életem legnagyobb örömét, mégis ... Lemaradtam.

— Felesleges önmarcangolás ...

— Gallai Nelli királylány volt, s éppen akkor vesztettem el, amikor mindenestől az enyém volt —folytattam anélkül, hogy figyelemre méltatta volna megjegyzésemet. Egv hétig hiába vártam — kezdte az emlékezést és mellém csúszott a fűbe. Nem jött. vagy nem jöhetett, nem tudtam, mi történik vele. Gyötrődve, kételkedve várakoztam, strázsáltam kertjük kapuját, mint egy eszelős... Aztán mégis megvillant a hálóinge. A mélyárok sötétjébe akartam vezetni. Tiltakozott.

— Nyomaszt a sötétség — mondta.

— Rejtőznünk kell — nógattam türelmetle- - nül.

— Engem fojtogat ez a bujkálás ... Már enni sem tudok.

— Félsz? — kérdeztem esetlenül.

— Irtózom a sötéttől... Valahányszor elszököm otthonról úgy érzem, megaláznak.

— Miattad tesszük.

— Nem bírom tovább.

Aztán váratlanul kitört a botrénv- Az apja meglepett bennünket .és ordítva ráncigálta a

lányát hazafelé. Vadászpuska elé állította, úgy akarta jobb belátásra bírni. Pokollá vált a Gallai ház. Nellit naphosszat a fürdőszobába zárva őrizték. Megszökött és összefüggéstelenül, reszketve mondta el a történteket.

Faggatták. Térdre kényszerítették. Elmondott rólam mindent. Nem hallgatta el az éjszakai találkozásokat sem. Az apja korbáccsal végigi vert rajta. Menekült, sikongva futott szobáról szobára. Meztelenre vetkőztette, nem kímélte, határtalan volt és állatiasan bosszúálló. Aznap senki sem hagyta el a Gallai házat. Behúzták a függönyöket, kulcsra zárták a vaskaput is.

Én pontosan nem tudtam, mi történik odabenn. Sejtéseim voltak és ijesztő képzelgések kínőztak. Szabadságot kértem. Nappal a kert végén ólálkodtam, éjszaka pedig az ablakok alatt hallgatóztam. Tehetetlenül vergődtem a ház körül. Az utcabeliek eleinte tisztelettel köszöntek, nem értették jelenlétemet. Később gúnyosan megmosolyogtak.

Akkor már nem szégyelltem semmit.

Lepergett egy nap és egy éjszaka. Nem tágítottam. Hajnal felé az álmatlanságtól már égtek a szemhéjaim. Az éjszakai járőrből hazatérő két katonatársam száraz kenyérdarabot nyo-i mott a kezembe és röhögve ott hagyott.

Düh és konokság feszült belém. Reggel hetet ütött az óra. Aztán elverte a nyolcat, kilencet. Megütközve mértek végig a városba induló hivatalnokok. A Gallai ház nem mozdult. „Munkába sem megy. ma házat őriz a dühös fekete ember.“ töredezett bennem a felismerés.

Ellenségek lettünk. Suhancok álltak körém, kíváncsi kérdéseikkel barátkozni akartak. Elkergettem őket.

A forráskút kávájáról felmásztam á Lábadyház kőkerítésére. Innen jól láttam Gallaiék udvarába és szemmel tartottam a rangos ház valamennyi ablakát is.

Látszólag csendes nézelődés volt ez. Valójában most néztem először farkasszemet jövendő sorsommal. Naiv. szerelmes kitárulkozásunk első felkiáltó jele. Ez volt az első figyelmeztető. Az elmúlt napok kalandos bujkálása egyszerre nevetségessé vált előttem. Megszűnt. Értelmetlenné vált. Egyszer minden alakoskodás eléri ezt a pontot.

(Folytatjuk)

13