A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-03-27 / 13. szám
András/ Tibor rajza ' Alkonyaikor Cirill lyukas metszőfoga úfra nyugtalankodni kezdett, a riporter gyorsan lenyelt egy Veralgint és cigarettára gyújtott, aztán nagyokat sóhajtva nézett ki az ablakon, , Híres tekintettel bámult bele a téli szürkületbe, márt valamit: talán azt, hogy valaki megláto' patja, de lehet, hogy csak a csillapltószer hatását, a fölismerő zsibbadást sajgó ínyében, ennek ellenére idegesen ugrott fel, amikor a kiskapu megcsikardult s tisztán hallotta, hogy súlyos bakancsos léptek közelítenek. Ezeket a nehéz döngéseket nem ismerte, a levélhordó csoszogó zajokkal érkezik, a villanyszerelő köhécselve és krákogva, nem beszélve Margitról, aki tündért neszeket terel maga előtt, valósá gos szárny suhogást (ami éles ellentmondásban van az asszony telt, erőteljes idomaival s szinte varázslás-számba megy). Az ismeretlen sokáig topogott az ajtó előtt, Söprűvel verte le bakancsáról a havat, udvarias és tapintatos ember lesz, gondolta Cirill minden öröm nélkül s a kopogtatás után sokáig habozott, ajtót nyisson-e. Tulajdonképpen írni akart... — Goldberger vagyok, a suszter — mutatkozott be a magas, sovány látogató — örülök, hogy megismerhetem, szerkesztő úr, nagyon rendes embernek látszik, biztos vagyok benne, hogy önnél kitűnő helye lesz Editnek. Cirill ámulva nézte vendégét, akin csaknem bokáig érő, erősen gyűrött, fekete felöltő lógott. jobb kezében óriási karimájú fekete kala pót, baljában fekete, kopott aktotáskát szórón gátolt, öszes-sárga haja fésületlenül tapadt a koponyájára, a kalap mély és kerek hullámot nyomott rajta. — Editnek? Ki az az Edit? Goldberger suszter azobnan válasz nélkül hagyta a kérdést, udvariasan félrenyomta Cirilll és elindult a dolgozószoba felé. A riporter szinte félénken követte öt. — Higgye el, uram. nagyon sajnálok megválni tőle, azért is jöttem el körülnézni. Számomra egy csöppet sem mindegy, hová kerül Edit... — folytatta Goldberger mester s habozás nélkül beleroskadt egy zöld fotelbe. Ba kanosa körül csakhamar csillogó tócsa keletkezett a szőnyegen, méghozzá gyanúsan fekete tócsa, drillt szinte a hideg rázta, de azért uralkodott magán. — Nem értem pontosan, milyen Editről van szó, kedves Goldberger úr. — Egy kedves és ártatlan lényről, akiről a világ minden kincséért sem mondanék le, ha pillanatnyilag nem lennék . .. hogyismondjam csak ... szóval, ha nem lennék pillanatnyilag megszorulva. Dehát, tessék ... meg lehet szem lélni. .. A szőnyegről felemeli ütütt-kopott aktatáska ját és kivesz belőle egy apró, fekete hátú, fehér hasú kölyökkutyát. — Ez Edit? — kérdi Cirill fanyar mosollyal. — Igen, kérem, ez Edit. Tetszik látni, milyen édes kis pofikája van? — Tényleg édes . .. egyezett bele a riporter. Közben Edit a szabadságtól megrészegedve ugrándozik a szobában, vinnyog és szűköl, gilisztavékony farkát csóválja, beleharap Cirill papucsába, egy pillanat alatt méregbegurul, majd megtelepszik a kályha mellett s csak pa rányi gombszemét villogtatja a házigazda felé. — Tehát tetszik? — érdeklődik a mester. — Helyes... — válaszolja Cirill egykedvű hangon — de miért gondolja Goldberger úr, hogy itt jó helye lesz? — Ha meg tetszik venni, úgy gondolom. — Ki mondta, hogy én kutyát akarok vásárolni? — Hát kérem ... én ugyebár feltételeztem, hogy ilyen helyen, mint ez a peremváros, jól főn egy derék házőrző eb ... mindenkinek. — Eb ... ? De hiszen ez csak egy kutyus ... — Tévedni tetszik. Editnek az anyja tiszta vérű svájci ... — Svájci mi ...? — ... izé, hát svájci eb. A sógorom hozta Genfböl. A fürdőszobában tartották a negyedik emeleten, de amikor munkába mentek, szegény kutya annyira sírt, hogy a szomszédok idegösszeroppanást kaptak. Kénytelen volt megválni tőle. így került hozzám. — No és, az apa? Óh, ne tessék gondolni, hogy az valami csavargó. Ugyancsak svájci. Egy barátom gondozó az állatkertben, ő szerezte a hímet. — Ez tehát rendben lenne. Mármint a származás. De én túl kicsinek találom Editet. Az a gyanúm, hogy át sem vészelt ezt a kemény telet — szólal meg Cirill hosszas töprengés után. — Ugyan! Ha megnő, ekkora lesz — mutatja a suszter, hogy térdig fog érni — attól sem kell félni, hogy megfázik, edzett állatok ezek. állandóan kint alszanak, néha persze be lehet őket engedni a meleqre is. Egyébként olyanok, mint a radar: messziről meqérzik az érkezőt és jelzik, ha vigyázni kell. Most, amikor a világ tele van mindenféle huligánnal, nagy szolgálatot tehet önnek is Edit, szerkesztő úr. — Mit érek én azzal, ha csak jelzi? Ha akárki' bejöhet tőle az udvarba . .. — Olyan lesz, amilyennek nevelni tetszik ... — Sajnos, nem vagyok kutyapedagógus. Azonkívül van még más baj is itt, ami teljességgel kizárja a vásárt: ha veszek, én csakis hím kutyát veszek, egyrészt, mert nem szeretném. ha a város valamennyi kutyája itt randevüzna Edittel az udvaromban, másrészt, azt sem akarom, hogy félévenként ellepjenek a tisztavérű svájci kiskutyusok .. — De hisz akkor rendben van, szerkesztő úr. Edit ugyanis hím. Tessék csak közelebbről megszemlélni...! — Szemléli az ördög. De ha hím, rpiért adta neki az Edit nevet. ? — Az anyja után, kérem szépen. Egy kutyá nak elvégre is mintegy, hagy milyen névre hallgat. Nevezhettem volna Tuskőnak is, attól még nem lett volna tuskó ... — .Az igaz ... — Az Edit nevet meg különösképpen szeretem. Már legénykorom óta nagy bennem a szimpátia az Edit név iránt. De ön nyugodtan megváltoztathatja a nevét. — Hm... — Tessék elhinni, csak pénzzavarban cselekszem ilyen esztelenül. Hiszen másom sincs már, csak ez a két Edit. A harmadik, az igazi, három hónapja faképnél hagyott. Tíz éves házasság után elszökött egy nyugdíjas hentessel. A pénze miatt, gondolhatja. Itt maradt a. szép lakás, itt maradtak a ruhái, itt maradtam én, meg a kutya. Ez a kicsi akkor még nem volt meg. Felrúgott mindent. A bolond ... Vagy inkább én voltam a bolond? Minden kívánságát teljesítettem. ]ó voltam: ez volt a baj.. . Elment. Akkor én kórházba kerültem: idegöszszeroppanással. Most már jobb, de... tetszik tudni a múlt héten elvittem a ruháit, a bundáját: ne fagyoskodjon ebben a hideg télben. Sírt. Azt hiszem, megbánta már ... Késő bánat. De azóta ismét nem tudok dolgozni. Csak leülök és ... de hagyjuk ezt. Nem tudok ülni. Csak futnék világgá, neki ennek a bolond nagy víznek, a Dunának .. . Mi mást tehetne egy suszter, ha már nem bír ülni? Futva nem lehet cipőt talpalni... De ezt csak ezért mondom, hogy lássa, nem szívesen adom el Editet. Nincs már senkim, csak ez a két szaros kutya. Ez maradt. Ez minden. — Mennyiért adja, Goldberger úr? — Olcsó. Csak legalább valami lisztet-, cukrot vehessek az árából. Mondjuk: hatvan koro' nőért. Megveszi, szerkesztő úr ... ? Bölcsek mosolya Az utókorhoz Voltaire, a nagy francia iró és gondolkodó az irodalom kontárjainak mindig őszintén megmondta a véleményét. Egyszer egy királyi hertíeg örvendeztette meg egy nagyszabású ódával: „Az utókorhoz!“ - ez volt az óda címe. Voltaire elolvasta. — Hogy tetszett? - kérdezte a hercegi költő. Voltaire udvariasan meghajtotta magát, és megfontoltan így szólt: — Csinos. Csak attól tartok, hogy nem jut a címzett kezébe. Az igazságszolgáltatás Voltaire egyszer egy udvari emberről írt szatírát. Az udvaronc később az utcán találkozott a filozófus-íróval, és alaposan megbotozta. Másnap Voltaire felkereste a régenst, Orléansi Fülop herceget, kérve, hogy szolgáltasson igazságot. — Monsieur Voltaire — szólt udvariasan a régens —. az igazságszolgáltatás már megtörtént. Jó és szép Megkérdezték Voltairet. mi különbség van a jó és a szép között. — A jónak bizonyításra van szüksége - felelte —. míg a szép egyáltalán nem szorul ilyesmire. Címzett« a másvilágon Egy fiatalembernek, aki állandóan leveleivel ostromolta, ezt írta Voltaire: üUram, én sajnos meghaltam, és így a jövőben, fájdalom, nem lesz szerencsém önnek válaszolni." De a fiatalember nem hagyta magát elhollgattatni. A következő leveleket már így címezte: „Voltaire úrnak, a másvilágon!“ Az ókori írók Voltaire mondta: — Akik csak az ókori írókat olvassák, olyanok,mint a gyermekek, akik sohasem beszélnek mással, mint a dajkájukkal.., 14
