A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-03-13 / 11. szám
Hajók a fiumei kikötőben Modern viadukt Otőpitée a Cattarói-ObOlben (Beta Katorsska) Sibenik (Sebenico) a tenger felől JUGOSZLÁVIA Nyári emlékekről beszélek, noha tulajdonképpen mär ősz volt, amikor egy turistacsoporttal útra keltem, hogy megnézzem, milyen is ez az ország a fő turistaszezon után. Autóbuszunk a késő éjjeli órákban érkezett meg a horvét fővárosba, Zágrábba. Az utcák fényárban úsztak, köröskörül rengeteg színes fényreklám, mindenütt külföldi kocsik, vagyis javában tartott az utóldény... Reggel az autóbusz párás ablakai mögött kitárult a napfényben fürdő táj. Horvátország és Szlavónia vidékeit mintha folyékony aranynyal vonta volna be az őszi nap. Az emberek künn szorgoskodtak a mezőn, az utolsó termést takarították be. A táj valahogy Árvára emlékezteti az embert. Hegyes-dombos vidék, nagyobb fennsíkok, medencék,, silány termőföldek, ahol klsparasztok gazdálkodnak. Itt nincs kollektivizálás, mert a földrajzi viszonyok miatt nincs lehetőség a modern, gépesített nagyüzemi gazdálkodásra. Pedig az emberek szívesen választanák a közös gazdálkodás formáját. E hegyes-dombos vidéken egyedül kénytelenek megküzdeni a mostoha természettel, amiből következik, hogy alig ismerik a pihenést és plrkadástól napnyugtáig robotolnak, hogy biztosíthassák családjuk mindennapi kenyerét — amit Itt igazén csak képletesen lehet érteni... mert nem gabonát, hanem főként burgonyát, káposztát, hüvelyeseket, kukoricát, lent és kendert termesztenek. Szétszórtan vagy kisebb csoportokban épült erős kőházakban laknak. Szorgalmuk és kitartásuk egyenesen bámulatos. Az asszonyok házilag fonják-szövlk a lent és a kendert. Ha a férfiak elhagyják a falvakat, hogy az Iparban — esetleg külföldön — találjanak munkát, és jobb kereseti lehetőségeket, a mezőgazdasági munka a legtöbb gazdaságban az asszonyokra és a gyerekekre marad. Tehenet, sertést, baromfit nevelnek, Innen származnak a fő élelmicikkek, de ha hús és tejtermék nincs, beérik puliszkával, krumplival és káposztával Is. A tanyák, kisebb települések közt bámulatraméltó az összetartás, a szolidaritás. Az emberek kölcsönösen segítenek egymásnak a mezei munkában, aratásnál, termésbetakarltásnál. Utunk tovább folytatódott dél felé, az adriai tengerpart mentén, egészen az albán határig, az utat csupasz szirtek szegélyezik, a sziklák közt vadon termő gyümölcs — gránátalma és eper — frissítőnek kínálkozik a turistának Képek: Haskó (4), arch. (1) a tikkasztó melegben. A hegyekre felkapaszkodó szerpentin utakon szamár és öszvérfogatokkal, málhás állatokkal találkozunk, ami megadja a táj délvidéki jellegét. A kikötőkben: Novtgradban, Badarban, SLbenfkben, és Omlsban meglepett az élénk kereskedelmi élet és a nagy kikötői forgalom. Igen érdekes a halpiac — Izek, szagok, lárma —, ahol nagyobb volt a kínálat, mint a kereslet. A tengerparti vidéken majd minden családnak van csónakja, bárkája, mert a halászat a lakosság tő Jövedelmi és élelmiszer-forrása. A piac a kikötőkben kirakodóvásár jellegű, mindent a szabadban árulnak — Iparcikkeket és ruhaneműt, háziipari készítményeket és mezőgazdasági terményeket, kora hajnaltól késő estig, szakadatlan. Jugoszláviában nagyarányú az úthálózat fejlesztése. Rengeteg modem autósztráda, híd, alagút, viadukt épül, főként az oszág déli részén, ahol munkások ezrei, hazai és külföldi mérnökök és technikusok dolgoznak. Nehéz, fáradságos munka a kemény bazalt- és mészkősziklákon, aránylag kevés az útépítő gép, sok az emberi erővel végzett munka. A tereprendezési fel átok végrehajtásában nagy segítséget nyújt a katonaság is. A külföldi turista számára azonban nagyszerű, feledhetetlen élményt nyújt a tengerparti tájak — Abbázia, Dalmácia — csodás szépsége s elsősorban is maga a tenger, a végtelen azúrkék víztükör, mely sohasem sima, hanem örökké mozgásban van: tarajos hullámok végtelen sora mossa, csapkodja a parti sziklákat. Szinte most Is hallom a tenger örök dalát, a hullámok mormolását s magam előtt látom a szárazföldi ember nosztalgikus, örök vágyával a végtelenbe vesző s ott az égboltozattal összeolvadó nagy vizet, a tengert... Dr. Ponfiákévá Viera
