A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-02-27 / 9. szám
5. Párszik és magyarok Egy forró vasárnapi délután Maharastra állam vidéki városkájába, Wardhába kellett utaznom. Az autóban Taraporewala ült mellettem. Közömbösen nézegettük a rizsföldeket, mejyek egyhangúságát csak helyenként szakította meg egy-egy narancsliget, vagy banánültetvény s legfeljebb néhány magányos mangó és papajafa tarkította a tájat. Az ágak között ezüstös bundájú, feketeképű, jól megtermett majmok ugrándoztak. Nem messze az országúttól egy nagy csapat keselyű lakmározott valamilyen elhullott állat tetemén. „Ez a sors vár reám Is“ — mondta Taraporewala, és a keselyűk felé mutatott. Kérdőn néztem rá, mire ő megmutatta az Inge alatt viselt gyolcs szőttest, és dereka körül a zsinórt — Zoroaszter követőinek, a pársziknak jelvényeit. Máskor Is, amikor a sors egy párszival hozott össze, az illető már az első mondatoknál közölte hovatartozását. Több mint 1200 éve élnek már a párszik Indiában. Ennyi ideje annak, hogy Zoroaszter tanainak követői — akiknél a tűz szent, mert az istenség szimbóluma — elmenekültek Perzsiából. Barátom, Taraporewala modern, fölvilágosodott szellemű ember, aki már csak mosolyogni tud az óhazáról ábrándozó nagybátyján, hiszen ő maga csakis Indiát tartja otthonának, a gudzserátit anyanyelvének. Benne is él azonban az a bizonyos kisebbségi öntudat, amely szinte kényszeríti arra, hogy minden új ismerőse tudomására hozza azt a tényt, hogy ő más eredetű, mint sok százmillió hindu polgártársa. Valamilyen mélyen a tudat alatt élő faji büszkeség ez, amely több mint egy évezrede védi a maroknyi embercsoportot attól, hogy elvegyüljenek a hinduk tengerében. Számuk alig több százezernél. Legnagyobb részük Bombay körzetében, és Gudzserát államban él azóta, amióta az ősök elmenekültek Mohamed hódító vallása elől, és menedékjogot kaptak Kathiavári indiai királytól. A hinduizmus toleráns megértő szellemét bizonyítja az a tény, hogy a fajilag, szokásokban, világnézetben annyira eltérő népcsoport már a második évezrede háborítatlanul, pogromok veszélye nélkül élheti a maga életét, szent könyvük a Zendaveszta előírásai szerint. A bombay-1, nagpúri, ahmedabadi párszi templomok rejtett szentélyeiben már második évezrede lángol a tűz. A szigorú szabályok, az elszigeteltség fönntartották a közvetlen kapcsolat láncát egészen az ókorig. Mert bármennyire modern gondolkodású, nyugati műveltséggel rendelkező is legyen egy párszí — mint ahogyan nagy részük az Is — az ősök szabályait következetesen betartja. Taraporewala mérnök Is, akinek a kisujjában van a legmerészebb vasbetonkonstrukciók teóriája, aki bhiláji otthonában esténként Thomas Mann regényeit olvassa, Verdi operaáriáit, vagy kedvenc dalát, a „Csak egy kislány van a világon“-t hallgatja gramofonján, soha rá nem gyújtana egy cigarettára, mert ez a szent szimbólum megsértését jelentené. Taraporewala tudja azt is, hogy ha egyszer véget ér majd földi pályafutása, testi maradványait a magasba szálló keselyűk vtszilk föl az egekbe. Ahol párszi település van Indiában, ott egy nyugodt, csendes helyen megtalálható a „csend tornya“ is. A párszik számára a tűz és a föld egyaránt szent elemek, melyeket nem lehet a holttestekkel megszentségtelenítenl. Halottaikat te-Zoruaszter templom Bombayban hát nem égetik el, mint a hinduk, és nem földelik el, mint a mohamedánok, de fölviszík a .csend tornyában“ elhelyezett rácsra, s ott a keselyük gondjaira bízzák. Ezért mondta tehát Taraporewala amikor a lakmározó óriás-madarakat látta, hogy ez a sors vár őreá is. Egy alkalommal műkedvelő előadáson vettem részt a Gondwana klubban. A színpadon hindu népi táncokat és dalokat adtak elő. A mellettem ülő hölgy, aki szemmel láthatólag párszi volt, megjegyezte, hogy nem kedveli a hindu népi zenét, Inkább a magyarok dalaihoz van szokva. Biztos lehettem, hogy nem udvariassági formuláról van szó, hiszen az Illető hölgynek fogalma sem lehetett arról, hogy egy magyar ül mellette. Természetesen kíváncsian kérdeztem meg, hogy hogyan ismerheti éppen a magyar zenét, ebben a távoli országban, ahol a legtöbb embernek halvány fogalma sincs arról, hogy létezik valahol egy ország, ahol magyarok élnek. A legnagyobb meglepetésemre azt a választ kaptam, hogy a parszik egy része ismeri az ősi magyar népzenét, a szokásokat, mert a Szasszanída birodalom bukása után, íioroaszter híveinek egy része a magyarokhoz menekült, akiktől sok szokást átvettek. Ez az együttélés állítólag olyan jelentőségű volt, hogy a nyomát máig is érezni, így a párszik néhány szokásukat, étkezésük elemeit, zenei ízlésüket magyar eredetre vezetik vissza. Magamban megmosolyogtam a hölgy tudatlanságát, később azonban, visszagondolva erre a beszélgetésre, eszembe jutott, hogy az egész dolog nem is olyan lehetetlen. Hiszen amikor a tűztisztelő parszik a nyolcadik században elmenekültek Perzsiából, a magyarok ősei valahol a legendás Lebédiában éltek, amely a feltételezések szerint nem is volt olyan messze Perzsiától. Tudvalevő, hogy nagyon kevés az olyan hiteles anyag. Jöttem a Qangesz partjäírói" Jankovich Imre amely a magyarok múltjának erre az eléggé ködös szakaszéra utalna. Ami azonban feltalálható, az bizony nem zárja ki a magyarok és párszik találkozásénak és együttélésének lehetőségét. Ibn Rószteh (Ruszta) a következőket írja Lebédiáról: „A magyarok tűzimádó hitüek, földjük terjedelmes, egyik vége a Rumtengerig (Fekete-tenger) nyúlik, melybe két folyó ömlik, ezek közül az egyik nagyobb a Dzsihunnál (Amu Darja). E két folyó között van a magyarok szállása. A téli idő beálltával kiki a hozzá közelebbi folyóhoz költözik, s ott marad a tél tartama alatt, halászattal foglalkozva... A magyar föld erdőben és vizekben, valamint nedves talajban gazdag. Ugyanott sok szárazföld is van.“ Nem vagyok történész, nem érzem magam hivatottnak arra, hogy meg tudjam ítélni az összefüggést a magyarok Ibn Rószteh által említett tűzimádó hite és zoroátrista pórszik vallása között. De bármilyen fantasztikusnak is tűnik ez a magyar történelem aránylag kevéssé felderített korára utaló nyom, talán nem lehetetlen, hogy a Perzsia északnyugati határához közelebb lakó zoroátrlsták, nem az egész országon keresztül a távoli mocsaras és eléggé terméketlen Gudzserát felé menekültek, amely amúgy is zsúfolt volt mór, és ahol a pórszik befogadása bizonyos nehézségekbe ütközött, hanem a közelebb eső Lebédla felé, -amely valószínűleg lényegesen ritkábban lakott és jóval termékenyebb föld volt. Így •ehát nem is olyan merő lehetetlenség, hogy a párszik ősei éppen a magyarokkal kerültek szoros kapcsolatba és talán akkor válhattak el egymástól, amikor a magyarok egy csoportja tovább költözött Etelköz felé. A másik csoport pedig visszahúzódott kelet felé, és talán ezekkel tartottak a párszik is, amíg el nem jutottak a Gudzserótban már meghonosodott testvéreikhez. Ha megfigyeljük az egye? események körülbelül Ismert Idejét, kiszámíthatjuk, hogy a párszik és a magyarok körülbelül százötven évig élhettek együtt, amely időszak egy nép fejlődése szempontjából már elég jelentős lehet. Lehetséges, hogy a hivatásos történészek majd egy jót mosolyognak ezen a dilettáns fejtegetésen, de talán eddig még senkinek sem jutott eszébe, hogy valamelyik indiai párszi templom könyvtárában keressen anyagot a magyarok legendák ködébe vesző őstörténetéhez. A hely, ahol Gandhi holttestét elégették Párszi temető Wardhában
