A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-02-13 / 7. szám
fífo K” (v ffe fa i 3. Zs. Nagy Lajos Olvasóim közül bizonyára sokan ismerik az Öntudatos Sofőrt. Merev arcát, rebbenéstelen szemét, határozott, összeszorított ajkát nem lehet a máséval összetéveszteni, ö az, akt irgalmatlanul rádudál a sarki tumultusra, hogy a járókelők legyekként röppennek szét; ha kissé megkésve lépsz fel a járdára, 0 ordítja a füledbe, hogy „te marha", szegény maszek-autósoknak 0 mutat fügét, midőn megelőzi őket. Tekintetéből tisztán kiolvasható a lesújtó vélemény: „Félre az útból, szerencsétlen halandó, szürke csúszó-mászó, nem látod, hogy itt robog a Hivatal és a Hatalom, fel a járdára, egerek Véletlenül kerültem mellé a múltkor s nem is az 6 jóvoltából. Egész úton nem vett rólam tudomást ... azaz: néha, mint valami poggyászt, megtapintott, nem veszített-e el véletlenül. Komoran fújta a kék és csípős szivarfüstöt, a sebességmérő állandóan kilencven körű mozgott. Mögöttünk nem ült senki, a Hivatal otthon maradt. Valahol Nyltra után két hátizsákos, rövldnadrágos suhanc Integetett felém bátortalanul. Fékcslkorgás... legnagyobb csodálkozásomra megálltunk. A két fickó arca ragyog az örömtől, szinte vágtatnak a kocsihoz. Mellénk érnek, s aztán... a kocsi megugrik s teljes gázzal robogunk előre. — Hu-hu-hu-hu — röhög a sofőr a szivarja mögül — hu-hu-hu-llgánok. A mat napig sem tudtam elfelejteni a két fiatal csalódott arcát, szinte sírásra görbülő száját. Ez az eset néhány kilométerrel Léva előtt megismétlődött. Némi különbséggel azonban. Két halásznadrágos, pulóveres leány állította meg a kocsit. Mérgesen néztem a két karcsú teremtést: Most megjártátokI Tündért mosollyal libegtek a kocsihoz, szemük csupa fény, kacér lobogás. No, de nézd csakl Sofőrünk, mint egy Casanova kiperdül a kocsiból, s a hátsó ajtót kitárva, gáláns módon meghajol: — Parancsoljanak, hölgyeimI Lévára igyekeznek? — Valami baj van? — kérdi angyalt ártatlansággal a szőke. Jó ax, ha megbecsülik ai ambertl Tíz gyerekein van . .. Azt bízzam, okosabbak, mint mi voltunk ... — Csak nem defekt? — érdeklődik a barna pajkos aggodalommal. — Ugyan — hallom a sofőr sértődött hangját — dehát... nem Lévára Iönnek? — Magukkal? — kérdik szinte egyszerre és kacagnak, kacagnak. A sofőr felegyenesedik. Olyan most, mint egy haragos isten. A két halásznadrágos leány meg fügét mutatva, szökdécselve szalad az ellenkező irányba. — Huligánok.. .1 — vágja be az ajtót sofőrünk vérvörös arccal. Kedvet egészségükre! Puli bácsi Hogy szabad-e a hely? Már hogyne lenne szabadi Üljenek Ide nyugodtan, legalább nem leszek magam. Nem szeretek magamban ücsörögni... Mi járatban vannak itt? Látogatóban? Egészen Pozsonyból? Láttam magukat a buszmegállónál az előbb. Igencsak fényképeztek valamit. Mik maguk, fényképészek? Csak nem a szivarfüsttől köhögnek ennyire? Ejnye, nol Eloltanám, dehát... A szivar Így a legjobb: egyfolytában. A régi öregek pipáztak, ml szivarozunk. Ez a különbség. Hogy hány éves vagyok? No, találják ki! Hatvan? Rég volt, uraim. Hetvennyolc. Nem látszom annyinak? Tudom. Hiába, ha nincs időm megöregedni ... Nézzék meg, alig van ősz hajam. Pedig volt alkalmam megőszülni. Hol? Hát mondjuk az Isonzónál, vagy a Doberdón. Végigjártam én mindenféle poklot. Előbb a bakáknál, aztán a tüzéreknél szolgáltam. Tudja, mi az: muníciót fuvarozni az első vonalba? Méghozzá nem egy-két napig, hanem négy évig. Ne is tudják meg, azt kívánom ... I De azért itt vagyok, látják-e?! A foglalkozásom? Jelenleg nyu'gdíjas vagyok. Azelőtt állami gazdaságban dolgoztam: gyalogmunkás voltam. Negyvenöt előtt meg napszámos: amióta az eszem tudom. Hétszázötven korona nyugdijat kapok. Nem sok, de nem is kevés. Nekem papírokat se kellett hajkurásznl a nyugdíjhoz. Nem kell az magának, Pali bácsi, mondták az irodán, mindenki tudja, hogy világéletében mennyit dolgozott. És megadták a hétszázötvenet. Ez jólesett. Jó az, ha megbecsülik az embert. Nyáron a nyugdíjhoz hozzákeresek még hét-nyolcszáz koronát havonta. Csőszködöm a szövetkezetben. Mit üljek otthon tétlenül, amíg egészséges vagyok, nem igaz? Csak nem engem akar lefényképezni, fiatalember? Van nekem otthon annyi fényképem, hogy nem tudom hova akasztani. Jobb tenné, ha valami fiatal lány körül forgolódna. Ügy látom, még nőtlen. Van-e családom? Tíz gyerekem van, bajtársak. Tíz legényt neveltem az államnak. Az Is valami, nem? Négyen otthon vannak, a többi megnősült. A legfiatalabb tizennyolc éves. Egyik meg katona, éppen szabadságon van. Sört? Hozhat, nem bánom: tessék a pénz rá. Hozzon hármat. A fényképeket meg majd küldjék el utánvételre. Legalább rendesen lennék öltözve... 1 Melyik fiam marad otthon? Egyik se, ha rajtam múlik. Az ördög fog a menyecskével veszekedni! Nem akaszkodom én egyiknek se a nyakába. Mind szakmát tanultak, menjenek, keressenek, boldoguljanak! Ml is megleszünk az asszonnyal lassacskán... Hogy mi a véleményem a mai fiatalokról? Hm. Azt hiszem, okosabbak, mint mi voltunk, ha nem akarnak mindenáron beleszakadni a munkába. Ha szórakozni is akarnak. Igaz, én csak ezeket, az udvardl fiatalokat Ismerem, s ők bizony nemigen szórakozhatnak. Hiszen csak ez a büdös kocsma várja őket munka után. Jó, hogy meg nem bolondulnak ilyenkor, télen. Hogyan? Félreértett barátom. Azt nem mondtam, hogy a fiatalok nem akarnak dolgozni. Nem akarnak beleszakadni a munkába, azt mondtam. S nincs Igazuk? S még valamit: ahogy én ismerem őket, a mai fiatalokat aligha lehetne belekergetni valami nagy bolondságba, önként nemigen jelentkezne egyikük se a frontra, ahogy azt bolond fejemmel én tettem valamikor ... Hogy én szeretnék-e még egyszer fiatal lenni? Furcsa dolgokat kérdez, barátom, de csodálkozni fog, mert azt mondom, hogy nem. Nem én! Még egyszer végigcsinálni azt a sok bolondságot? Hiszen legénykoromban még össze is szürkéitek, nézze ezt a sebhelyet a szemem fölött. Azt mondja: most már okosabban csinálnám? Ördögöt! Fiatalság — bolondság. A fiatal nem mindig tud az eszére hallgatni. Akkor se, ha nagyon akar. Mit szeretnék még? Néhány ilyen jó szivart elszívni, sörözgetni, beszélgetni. Jó sok ilyen délutánt, mint ez a mai. Igaz, az asszony alighanem zörögni fog, ha hazamegyek. „Megint a kocsmában volt! Hogy még nem ónja!“ Istóikuccse hiányozna, ha elfelejtene szólni. De azért most hazaballagok... Kedves egészségükre hát, utoljára ...! Zs. N. L.
