A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1966-02-13 / 7. szám

r földönfutók Előbb a regény Indítékairól. Időben első regényem, a Messze voltak a csillagok folytatása ez a mú. A szereplők ne­ve ugyan nem azonos, de életsorsuk az ese­mények egyenes sorrendjét jelzi. A mi életünk­ben — a csehszlovákiai magyarság történeté­ben — rövid életű derű követte a háború vé­gét. Százezrek hitték: a felszabadultság kor­szaka következik. Tévedtek! Csalódtunk. Győz­tes eszme nevében .perbe fogtak egy népet. Egyformán ítéltek bűnösöket és büntetleneket. Kollektív bűnhödés, mindenki bűnös: ez volt a jelsző. Oktalan bosszú: egy új korszak, egy nemes eszme megcsúfolása. Mit tehettek a vádlottak hatalmon .és törvényen kívül? Véde­keztek: földhöz lapultak, bújtak, szökdöstek, menekültek vagy megrettenve vártak. A megaláztatás állapota volt ez: egy nép érdemtelen megalázásáé. Erről szeretne képet adni ez a könyv. A Földönfutók első két fejezete május—jú­niusban az Irodalmi Szemlé ben jelent meg. A regény többi részét most a Hét közli foly­tatásokban. Földönfutók. Komor cím. Komor és lehangoló a történet is. Két ember véletlenül találkozik egy teherautó deszkarakományán. Mindketten fürdöző potyautasok. Az egyik helybeli, a másik idegen, repülős. Ismeretlen az arca, idegen a nyelve is. Az utazás „összerázza“ őket. Aztán kínos-keservesen összeismerked­nek. Ez a barátságtalan ismerkedés fokozatosan vallomássá bővül, két idegen ember szagga­tott, rapszódikus önvallomásává. Mindketten önmaguk monológját mondják: fejezetenként váltakoznak az életsorsok. Emlékeznek, éle­tük legdrámaibb élményeit idézik újra. Az idegen, azaz a repülős, tragikus szerelem ál­dozata. A másik egy közösséget ért meghur­coltatás részese és tanúja. Eltérő sorsok, egymástól távol eső érzésállapotok. Részben hasonlóak és mégis eltérőek. Az egyik egyéni tragédia útvesztőjében vergődik, a másik egy közösség drámáját élte. jelenük, életútjuk el­térő, azonban múltjuk valahol, valamikor érin­tette egymást. Mindkettőjüket megalázták Naiv illúzióit, lelkesedését vesztett nemzedék első megrázkódtatása, első csalódása ez a megalá­zás. Egymást érintő két sors ez, azonban ko­rántsem egyenlíthető. Egy kornak sok arca van. E regény két be­szélője a repülős és az író, de a többi szerep­lő is a háború utáni évek kegyetlen sokarcú­­ságát kívánja ábrázolni. Nem a sérelmek örök hánytorgatása a célom. Hisz ami megtörtént, azon már úgysem lehet változtatni. Az emberi megtisztulást kívánom művelni: a magamét és a másokét. Tragédiák és drámák újramon­­dásával hatni egy tisztultabb kor szellemére. Két ember monológja felváltva egymást kö­veti a regényben. Valójában párbeszéd ez. Párbeszéd önmagunkkal, másokkal, múlttal és 'jelennel, szépséggel és gonoszsággal. Lázadás az önkényes hatalom, a történelmi erőszak minden formája ellen. Döntse el az olvasó, van-e ennek hitele, st­­került-e? „Nyelvében Kétségtelen, hogy a kevert nyelvű területe­ken élő népek nehezen tudják megőrizni anya­nyelvűk tisztaságát. Éppen ezért az ilyen te­rületeken fokozottan kell harcolnunk az idegen nyelv hatása ellen. Főképp a hivatalos elnevezéseket vesszük át a helyi nyelvből, de ezenkívül is nagyon sok idegen eredetű szót használunk. Figyeljük csak meg a munkahelyünkön, a villamosban, a vonaton stb., hogyan is beszélünk. Az egyik munkatársam pl. ezt mondta: sietek, mert délután schódzánk lesz. A másik meg főtt b 6 ő ink o t tízóraizott. — A szomszédasszonyom újságolta, hogy éppen most jött m r a z e n tj t o v a r a zelovocba. De nézzünk csak körül szűkebb környezetünkben is. Hogyan be­szélünk otthon, a családban. Azt mondjuk kis­fiúnknak: vedd föld a t e p l ák i d at, mert megfázol. Ne felejtsd itthon a keckidet, tedd be mindjárt a vakba. Hányszor hallot­tuk már hogy a háziasszony p ár k y t főzött vacsorára, s hányszor felentettuk ki, hogy knédlivel szeretjük a vadas húst. -— A na­pokban a barátnőm kislányával találkoztam az utcán. Kézenfogva vezette az öccsét. Megkér­deztem, hová mennek. Ezt válaszolta-■ „Viszem az öcsit a Skolkába. Tetszik tudni, ő ott is ebédel, én meg a druíinában. az anyu­ka és az apuka pedig a z áb o dná ku c h y - ti á n.“ Megkértem Zsuzsit, hogy ugyanezt mondja el még egyszer, de az egészet magya­rul. Azt hiszem, jó lenne, ha a szülök többet törődnének gyermekeik nyelvtanulásával. Nem árt, ha tudják a gyerekek, hogy a Skolka — óvoda, a druiina = napközi otthon, a závodná kuchyna = üzemi konyha. — A felnőttek bi­zonyára tisztában vannak izzal, hogy a schö­­dza = értekezlet, a bóéik = császárhús, a mrazenij tovar = fagyasztott áru, a zelovoc ** zöldségbolt, a tepláky = melegítőruha, a kec­­ky = tornacipő, a vak = sportzsák, a knédll => gombóc stb. Tudatosítanunk kellene, meny­éi a nemzet“ nyíre ártanak anyanyelvűnk tisztaságának, szépségének a fölösleges idegen szavak. Már a régiek is azt vallották, hogy: nemcsak a népművészet, népdal, zene kincseit kell véde­ni, fenntartani, hanem a nyelvét is, sőt talán elsősorban ezét. Ha nyelvünk, ez a legősibb, legáltalánosabb, legösszefogóbb műveltségi ja­vunk egyszer kivetkőzik őst sajátosságaiból, elhagyja a maga értékeit, nem lehet azt majd úgy visszahozni, mint ahogy talán fölújíthat­juk a kuruc zenét vagy a hajdani népviseletet. Mert a nyelv nem áll annyira öntudatunk kor­mánya alatt. PARRAGHY JOHANNA ÚGY ÉLEK Cápaszájjal nyelt el a világ. Huszonnyolc éve, ahogy megszülettem: ízlel, majszol, rág, a véremet szívja, napi étlapján külön vagyok felírva. De amíg kell a húsom — nem ingyen falat —: világ te táplálsz, izekre bontalak, sóra, cukorra, vasra, borra, szénre s úgy teszek, élek — hogy valóban megérje. SÁNDOR KÁROLY A pilóta abbahagyta a beszédet, hasrafekve nézte a mezőt. Hallgatott és nézett. Egyszer maga elé meredt, majd a messziségbe fúródott tekintete. Az ingerültség, a kapkodó nyugta­lanság eltűnt magatartásából. Nem kérdez, magáról sem mond többet. Ott­hagy. A géphez megy és a motor körül pisz­mog. Gondolhatom a magamét. Az erdő árnyéka már benőtte a rét szélét. Egyenként lepi be a kaszálót ölelő akácok koronáit. A fákat magyar lovaskatonák ültet­ték, húsz éve. Lóversenyeket rendeztek itt, árnyék kellett a tar koponyák fölé. A fasor bőbeszédő útbaigazító, pontosan rá­vezet az erdőszéll útra. A tölgyfáktól szűkre fogott út a vasútig kanyarog. A sorompóhoz közelítve, itt már csak ösvény. Nyoma sincs a vasúton túl. A torzsokosok zsombékjai közé lapulva^ eltűnik. Itt mindenki magának tapos ösvényt. A le­gelő széles háta hívogató messztség. Hívogató és kedvet szegő; másik fele tár a határon túl terpeszkedik. A vasúti töltés párkányáról jól látni a túloldali dombok egymásba fogódzó, riadt vonulását. Mögöttük a püspöksüvegű templomtornyok tartják magasra csillagjaikat. A pilóta kopácsol. A gép törzse és szárnya esetlen árnyék-keresztet rajzol a fűbe. Félel­metes ábra. Ez sem tart sokáig; az árnyék­bandérium egy darabba roppantja a kereszt ágait. A fűben fekszem és gondolkozom. Nem látok túl az erdőn. Nyílást keresek a fák ágai kö­zött. Ahol megbotlik a tekintet, segít a gon­dolat, s ha már az sem fér az ágak sűrűje között, a képzelet nem ismer gátakat. Öten ültünk a karosládán, öt diák. Egy nap választott el ezerkilencszáznegyvenhat kará­csonyától. Egyik társam cigaretta sodrással ügyetlenkedik. Előbb papírt repeszt az asztalon felejtett kalendáriumból, majd markába fogva sokáig dörzsölgeti a kocsos, nagyszálú do­hányt. A gazda, régimódi ágy szélén ülve, figyelmes szemekkel nézi a diák remegő ujjait. Mintha egy bírósági várószoba ablakait valaki sötét vászonra festette volna; szótlan, fojtó csend. Egymás mellett az öt diák, odább a gazda, a csikótűzhely ajtajához húzódva pedig felesége gubbaszt. Nem mozdul semmi, csupán a karosláda reccsen olykor egy-egy nyújtózó láb alatt. Az asszony kukoricacsutkát rak a tűzre. A sercegő láng fénypontokat szór a szoba sű­rűjébe. „Alkonyodik,“ motyogja maga elé a gazda. A világító masina ajtaja most már olyannak tűnik, mint egy tfizokádő vasállat fogatlan szája. Még a reggeli vicinálissal érkeztünk a fa­luba. Reméltük, hogy megbízható vezetővel még a délelőtt folyamán sikerül átjutnunk. Barnára festett katonaköpenyt kínáltunk egy ti

Next

/
Thumbnails
Contents