A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-01-30 / 5. szám
fehér KOVÁCS Sehol nem emlegetik olyan sokáig a sorból kidőlt harcostársat, az elhúnyt kollégát, mint színházt körökben. Idézik öt, míg két ember van a társulatban, aki ismerte. Öltözőben, kávéházi asztalnál, autóbuszban, ahol éppen közélük lebben szelleme ... Beszéltet magáról, mint aki nem is költözött el, csak előre ment szállást csinálni... A színész nagyon érzékeny lelkű ember. Ezért lekoptatják, lecsiszolfák uiselt dolgairól a kérget. Az emlékezés csillogó kövekkel ékesíti föl és úgy adják egymásnak tovább, míg egypár év múltán mármár a legendák bűvköréből int vissza, ha megszólítják. A minap egy ilyen „megszólítást' hallgattam végig. Hatan ültünk az asztalnál. Folyt a szó erről, arról, régi történetekről. — Te ismerted Zoli bácsit? — kérdezte az egyik színész. — Nem, én nem ismertem. — Nahát 6 azonkívül, hogy jó színész, jó barát és jó kolléga, nagyon érdekes egyéniség volt. Emlékeztek rá? — és azokhoz fordult, akik ismerték. — A fehér hattyúra?! — élénkültek fel a többiek. h a Hy ú JÓZSEF Ilyenkor már előre tudtuk, hogy a fehér hatytyút fogja emlegetni. „— Hej, a fehér hattyú, fehér hattyúm, azt kéne látnotok1“ — rebegte elézrékenyülten Zoli bácsi. Utána lefestette a legeszményibb nőt, oly érzékletesen, hogy szinte láttuk az asztal lapján, amint kecsesen, büszkén úszik előttünk, hattyúfehéren, hol nő, hol női idomokat viselő hattyú alakjában . . . Egy nő, akinél nincs fehérebb, nincs vonzóbb, elragadóbb és még mit tudom én milyen az egész világon ... Egy kicsit megmosolyogtuk, egy kicsit irigyeltük s mit nem adtunk volna, ha legalább egyszer megláthattuk volna valahol a strandon tollászkodni a „fehér hattyútl"... Titokban mindenki megformálta magában, kiki ízlése és gusztusa szerint a gyönyörű hatytyúnő kombinációt. Előfordult, hogy ha Zoli bácsi nem volt jelen, egymásnak meséltük, hogy milyen ... Egy idény végén történt. Vidéken tájoltunk. Előadás után még egy kicsit letelepedtünk a kávéházban. Egyik vacsorázott, másik fröccsel hűsítette magát. Persze úgy, hogy Zoli bácsi ne lássa, nehogy gusztust kapjon az italra. Erre NEMES MIHÁLY rajza I >— Igen, a fehér hattyúra. Közelebb hajoltam, hogy semmi érdekeset se mulasszák el — Fél fejjel magasabb volt nálam — kezdte. — Szépen mutatott a színpadon, fÖsztönösen végignéztem a beszélő majd kétméteres termetén és csodálattal adóztam a megboldogultnak.) Az ám, de amikor meghalt, akkorra úgy 'összement, hogy csak másfél métert hagyott magából a koporsónak. — Miben halt meg? — kíváncsiskodtam. — Delirium tremens. — Ivott?!. .. — Régen igen, aztán nagyon sokáig semmit, a végén újra sokat. Tudtuk, hogy nem szabad neki, ezért mi sem ittunk előtte. Kávéztunk, beszélgettünk, szerepekből idéztünk, szavaltunk és vitatkoztunk ... Zoli bácsi szokása az volt, hogy valami régi színiiskolán elsajátított hatáskeltő pózban rákönyökölt az asztalra és a Cyranóból idézett: S mint a szem a Napba nézva. Képrázva lát piros gömböket, sokat: Úgy látok én hajadtól megigézva, Aranysugáros szóka föl toka ti. többször megkért minket s mi következtésen ügyeltünk rá. Hogy a hangulat mégse lanyhuljon, hol az egyik, hol a másik sétált el a „söntés“ irányába. A jókedv lassan bár, de érthetően növekedett közöttünk. Összetoltuk az asztalokat, hogy mindnyájan együtt legyünk. Valaki dudorászni kezdett egy dalt. Zoli bácsi is szeretett dalolni. Szép bariton hangja volt. Nem kérette magát sokáig. Hamar megeresztette a hangját. Már nem tudom, mit dalolt, de megtapsolták öt a kávéházi vendégek, úgy, mint a színpadon. Mi is tapsoltunk, örültünk a sikerének. Zoli bácsi elégedetten mosolygott... Még el sem ült a taps, amikor asztalunk végénél megállt egy nő. Megbűvölve néztük őt mindannyian. Tartásában volt valami furcsa, a helyzethez nem illő kellemetlenségI Még meg sem szólalt, máris feszültség vibrált a levegőben. Az asszonyon öves ruha volt. Az anyag úgy feszült rajta, mintha csak az öv óvná meg az elterüléstől. A nyaka helyén erősen lelógó toka fityegett. Az arca ... Szőrszálak felezték tói kivehetően a bajusz és a szakáll helyét. Jó ideig mereven nézte Zoli bácsit. Az meg, mint a kígyó bűvöletébe esett áldozat, csak bámult rá. Talán akkor kezdett szegény őszszemenni, mert ott az asztalnál valószlnűtlenül kicsire összehúzódott. Szánalmas, esendő alak lett egyszerre. Az asszony azonban nem ismert irgalmat. — Megismersz, Zoli?... — zendített rá a nő vésztjósló hangon. Zoli bácsi szájaszéle legörbült. Megadóan bólintott: igent — Hát ha igen, akkor ... — és olyan csúnya szavakkal illette szegény társunkat, amelyeket én kegyeletből nem idézek. Visszataszító ocsmányságok kíséretében megtudtuk, hogy Zoli bácsi tizenöt éve nem él vele... Mert 0 egy szelíd, elnéző, hallgatag és hiszékeny, gyenge asszony!... Ezért hagyta őt el ez a... ... Amikor a pincérek kituszkolták az utcára, Zoli bácsi felemelkedett és megolvasta, hányán ülünk az asztal körül. Annyi liter bort hozatott... — Kiégtem — sóhajtott maga elé és innt kezdett... Borzongva nyúltunk poharainkhozI Hogyne, hiszen megéreztük, hogy halotti tort ülünkI Halotti tort, mert meghalt a „fehér hattyú"I Romain Rolland ■ 100 évvel ezelőtt, 1866. január 29- én született Romain Rolland Nobeldíjas francia író. Romain Rolland az első világháború előtt vált híressé, Jean-Christophe e. tízkötetes regényével. A mű első kötete Németországban egy Rajna-menti városban játszódik, s egy lángeszű német muzsi-> kusról szól. Gyermekkora Beethovenéra emlékeztet, akinek életéről ekkor már megírta Rolland szub-> jektív érzésektől fűtött nagysikerű könyvét. A cső-* dagyermekként kezelt kis muzsikus szenvedései, a meg nem értett újító küzdelmeivel folytatódnak. Egy szerencsétlen végű kocsmai kaland miatt Christophenak menekülnie kell hazájából. Párizsba megy s ott megismerkedik a századvégi értelmiség és vagyonos polgárság „piaci vásáráéval s csak később bukkan rá a ..ház ban rejtőző« passzivitásba vonuló franciák erkölcsi értékeire. Barátsága Olivier-vel az írónak azt a vágyát fejezi ki, hogy egy arcvonalba állítsa franciák és németek erényeit. A regény vége a „háborús őrködés“ pillanatában mutatja meg Európát. Két évvel az utolsó kötet megjelenése után kitört az első világháború. A Jean Christophe tárgyilagossága miatt sok támadás érte Rolland-t. A világháborút az író Svájcban éli át, itt kezdi meg harcát mint író és mint publicista a háborús őrület és gyűlölködés ellen. Clérambault c. regénye egy népszerű íróról szól, akit eleinte magával ragad a háború szele, da fiának eleste után „egyedül mindenki ellen“ harcolni kezd a béke, a megértés gondolatáért. A háborús szellemet gúnyolta keserű iróniával Lilull c. komédiájában is. A tragédiaellenes polgári korban a népet akarta a művészet legmagasabb csúcsára, a tragédiához fölemelni. 1900 körűi sikertelen harcot vív a nép színházáért. De ez nem keserítette el Rolland-t, írta tovább tragédiáinak sorozatát s belefogott egy másik sorozatba is a francia forradalomról. A Farkasok bemutatóját az tette szenzációvá, hogy a darab világos célzás volt a Dreyfus-ügyre. A Július 14 nevezetessége az, hogy hőse: a tömeg. A Szerelem és halál játéka az egyéni önfeláldozás drámája. Az öregkori Robespierre hatalmas arányaival kinő a színpad ken rétéi közül. Három utolsó hónapját mutatja be a népfelségért rajongó, idealista Rousseau-tanítványnak, akit elméleteihez való vak ragaszkodása félelmetes zsarnokká tesz. A drámák nevelő célzata az emberi nagyság ábrázolása a tömeg számára; ez adja meg igazi értelmét azoknak as életrajzi műveinek is, amelyek Beethoven, Michelangelo, Tolsztoj vagy Gandhi alakját világítják meg Rolland szellemében. Rolland szellemi fejlődése mind nagyobb egy* ségek összefogásának irányában halad. A nemzőt-« hez való ragaszkodásról soha nem mondott la« de a nemzetek fölött az egységes Európát kereste. Eszméinek tisztulása során a kommunizmushoz való csatlakozása, az egész emberiséget egybefogó igazi testvériség jegyében történt. Fejlődésének eddig a fokáig visz el utolsó nagy szépirodalmi műve, az Elvarázsolt lélek. Rolland sohasem hirdetett dogmákat; hatása azért volt oly nagy, mert fejlődésében követhette az olvasó, s mert példa-« adó emberi magatartása megérdemelte, hogy „E** répa lelkiismeretű“ nek nevezzék. ft*
