A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-01-30 / 5. szám
RHYS DAVIES: Ember a fán (Folytatás az előző számból.) Egy hétfő délután, pontosan egy héttel a temetés után, kis autó állt meg a kertkapu előtt. Egy fiatalember ugrott ki belőle. Mart otthon volt, lányai azonban kinn dolgoztak a földeken, az őszi vetés alá szántottak. A fiatalember kopogására Mari nyitott ajtót, és az idegen udvarias kérdésére közölte, hogy ő csakugyan Mrs. Mari Lloyd. — A Plas Carmarthen-i elmegyógyintézetből jövök — mondotta a fiatalember, és olyasformán dörzsölgette a kezét, mint egy biztos áldozatára leső optimista adóbeszedő. Mari fölemelte karját és mutatóujjával kifelé bökött. — A koporsójuk odaklnn van az ólban, öntse ki belőle a moslékot, és vigye. A födelét megtalálja a pajtában. Nem, őbelőle aztán senki sem facsar ki öt guinea-t. A fiatalember az ajtó után kapott, amelyet Mari már-már becsapott az orra előtt. "s. — Ne törődjék a koporsóval — szólt biztatón. — Engedjen be, legyen szíves; önt és családját érdeklő fontos ügyben jöttem! Mari szeme fölvillant. Mégis megengedték volna Johnnak, hogy végrendelkezzék? Bebocsátotta a takarosán öltözött fiatalembert. Idegesen csetlett-bollott, s közben udvariasan bókolt: — Milyen szép ez a régi ház, és amint látom, mintaszerű rendben tartja a gazdaságát! A nappaliban, látván, hogy Mari még mindig gyanakvón, tartózkodón viselkedik, még hevesebben folytatta a bókolást. Dicsérte a tizenhatodik századbeli szobát, várszerüen vastag falait, a pobárszéken kirakott régi porcelánt. DUlledő szeme ide-oda járt. tekintete éppoly bizonytalan és alamuszi volt, mint mosolya. — Halljuk, mi az a fontos ügy? — kérdezte Mari. — Tegye le gyászruháját! — mondta a fiatalember, előzetes bevezetésül, mint az orvos, de olyan szélesen mosolygott hozzá, hogy kilátszott a nyelve. Az elmegyógyintézetből jött... Mari az ajtóig hátrált, s félig csititón, félig fenyegetőn Így szólt: — Behívom a lányaimat, Cadi! — kiáltotta, egyébként hiába, mert olyan messze voltak, hogy amúgy sem hallhatták — Marged ... A fiatalember azonban összecsapta a kezét, nem bírta tovább magában tartani a boldogító hírt. — Megálljon! ön legyen az első, aki megtudja a jó hírt. Férje, John Lloyd, életkora ötvenhárom év, nem halt meg, hanem él! Mit szól hozzá? Mari visszafordult az ajtóban. — Egy hete, hogy eltemettük ... — motyogta. — Nem, nem! Nem azt a John Llyodot, nem az ön férjét. Egy másik John Lloydot küldtek ide. Egy kis adminisztrációs hiba csúszott be. Két John Lloydunk volt az intézetben, tetszik tudni... — Aztán, hogy Mari Lloyd tátott száján még mindig nem jött ki hang, hirtelen szigorúra fogta a beszédet, támadásba lendült: — Mért nem küldte vissza a tetemet? A koporsóval együtt? Nem tartotta érdemesnek, hogy még egy utolsó pillantást vessen arra, akit a férjének hitt? Pedig ez minden feleség kötelessége. Eltemetett egy idegent, akit nem volt joga eltemetni. Miért? Mari még mindig nem szólt, s a fiatalember pislogva hozzátette: — Még szerencse, hogy az elhunyt John Lloydnak nem maradt családja, hogy botrányt csapjon! — Hah — lelkendezett Mari. — Hah! És mielőtt a fiatalember többet mondhatott volna, felkapta a gramofontölcsért, kirohant, a hátsó udvarba, és hívta a csibéit. Nem bírta kivárni, míg beérnek mind az öten, s verejtékezve visszavánszorgott a nappaliba, ahol a fiatalember egyre jobban idegeskedett. — Mit mondott az imént? — kérdezte elhaló hangon. A fiatalember a szeme sarkából figyelte az asszonyt, úgy hadarta: — Nem gyakran történik meg, hogy ilyen Jó hírt hozhatok! Olyan gyorsan robogtam ki az autómmal, ahogy csak tudtam. Plas Carmarthentől idáig meg sem álltam, hogy személyesen hozhassam meg az örömhírt. „Nem, mondottam Llewellyn doktornak, az igazgatónknak, ne írjon levelet; személyesen megyek ki Mrs. Llyodhoz.“ — Köhécselt, ádámcsutkája fel-alá ugrált. — Mindenütt történik hiba, és Llewellyn doktor szabadságon volt, és tenger dolgunk volt, mert az igazgatóhelyettes csak néhány órára nézett be naponta Llewellyn doktor szabadsága alatt... — Szóval, maga küldte a holttestet? — lihegte Mari. — Tévedés, kérem! — mondta esdekelve a fiatalember. — Tévedni emberi dolog! Tudniillik így történt: az igazgatónk csak ma reggel jött vissza a szabadságáról, és előbb megnézte a könyveket, és látta a bejegyzéseket, hogy ki halt meg, kit bocsátottak el. kit vettek föl közben, és aztán végigjárta a kórtermeket, mint ’rendesen. Mert tetszik tudni, az igazgatónk név szerint ismeri az összes régi betegünket, meg a történetüket. — Nagyot nyelt, de vitézül folytatta: — És akkor a Hafod-teremben meglátta az ön férjét, John Lloydot. „Nini, mondta, hisz maga meghalt!“... Hát így aztán kipattant a kis hiba. tetszik érteni? A Tenby-terembeli John Lloyd halt meg trombózisban, egy új beteg, akit a swansea-i szegényházból kaptunk, de én az ön férjét pipáltam ki a lajstromból, amikor az ápolónő bejött az irodába és jelentette. Mert annyi a dolgunk, és olyan kevés a személyzet, és mindig el vagyunk maradva a munkával :.. Esdeklő mosolya újra kivirult. — Mégis, csupa jót mondhatok önnek! Férje elég jól van, de még nem annyira, hogy hazaengedjük. Ugye, megteszi a kedvemért, hogy eljön velem az intézetbe és meglátogatja? Beviszem a kocsin és haza is hozom. — Háromszáz fontot dobtam ki az ablakonh — suttogta Mari megtörtén. Leült, felállt, elsápadt, kivörösödött. Majdnem nyöszörgött. De mikor megjöttek a lányai, ezúttal Efa is együtt a többiekkel, egy kicsit összeszedte magát és erélyeseh kiáltotta. — Szaladjon be valamelyikőtök a kőfaragóhoz. Gyorsan! A biciklin. Azonnal hagyja abba a munkát! — Majd a kocsimon... — kezdte a fiatalember. Az öt lány jöttére a szoba sarkába hátrált. Tekintete lázasan járt ide-oda a csoporton, és — amint ez férfitól várható volt — a legtovább Efán időzött, Efán, akit még nem kezdett ki az idő, és aki mindig udvarias mosolygással köszöntött minden fiatalembert. Mari néhány szóban tájékoztatta lányait a szörnyű eseményről. Efa elhessegette szarkáját, mert a lányok nyomában az is bejött a szobába; a Mari közlésére támadó zsivajgásban Efa észrevétlenül eltűnt és körülményeihez képest feltűnő hamar visszajött, elegáns gyászruhájába öltözve., — Elmegyek én a kőfaragóhoz — kiáltotta hangosan igyekezvén túlharsogni a lármát. — A kocsija .. . ? — fordult a fiatalemberhez. A fiatalember erőszakkal felcsigázott erélye elveszett a leánycsapat előtt, mely olyan virulón, egészségesen érkezett be a földekről; mérhetetlen zavarában már azt sem vette észre, hogy a lányok felkiáltásai mögött nem volt igazi felháborodás: nem őrá haragudtak, villámló pillantásaik anyjuk felé cikáztak. Mari valósággal összezsugorodott, s kétségbeesetten rogyott egy székre. Efa az ajtóban állt, hallgatott, várt. A fiatalember még mindig védekezni próbált, gyámoltalanul makogott, munkaerőhiányról, szabadságokról, bolondházi összevisszaságról, melyért nem ő a felelős. Irgalomért esdekélt. S így kipattant végre az igazság: az igazgatóság havi ülése két hét múlva esedékes, és ha a Lloyd-ügy addig nem intéződik el szépszerével. a fiatalembert elbocsátják. Marged megragadta az alkalmat, hogy kisajátítsa az anyjából elszivárgó tekintélyt. — Meg is érdemli! — támadt a fiatalemberre. — Hogy bízhatják a névsort egy ilyen futóbolondra? Azelőtt talán ápolt volt abban az intézetben? Cadi, az elsőszülött, lesújtó pílantást vetett Margedre és így szólt: Attól, hogy őt kidobják, még nem kapjuk vissza a pénzt, amibe a temetés került. — A gyászruhákat sem veszi vissza a bolt — jegyezte meg Gwynneth elégedetten. — Háromszáz font kidobva az ablakon! — nyöszörgött az anyjuk. — Elsőosztályú temetés hat nagy koszorúval. Családi sírhely. Viszszafizeti ezt az intézet? A fiatalember zöldesre sápadt az orra táján, tiltakozni próbált. — Negyven fontért tisztességesen lehet temetkezni. Nem az intézet hibája, ha ön, ötgyermekes anya létére, úgy temetteti el a férjét, mintha ő lett volna a főpolgármester. — Egy idegen fekszik a családi sírunkban! — mondta Cadi s most jobban hasonlított anyjához, mint valaha. — Ki kell hántolni. További költség! — Hagyjuk ottl — förmedt rá Marged elsőszülött nénjére. — Más szeretőd úgyse lesz soha, ak! mellé fekhetsz. — Harminc guinea volt csak a koporsói — És Ceinwen kajánul, bárgyún rámosolygott a fiatalemberre. Efa is megszólalt végre az ajtóból: — Hátha a kőfaragó éppen mos) dolgozik a sírkövünkön? Édesanyja fölnézett, sopánkodni kezdett: — Jaj, istenem, hát nem mentél el? Szedd elő a kerékpárt, de nyomban! — Az úr elvihetne a kocsiján — mondotta Efa. — Hamarabb ott vagyok. — Menj csak — hagyta rá Ceinwen gúnyosan; éles szemét semmi sem kerülte el. — Mi pedig azalatt megbeszéljük itthon, hogy mi történjék a fiatalembereddel. — S amikor a fiatalember Efa intésére az ajtóhoz somfordáit, Ceinwen már indult is a konyhába teát főzni. Az elülső ajtó becsapódott. Mari fölemelte fekete kötényét, eltakarta vele arcát és fájdalmasan felüvöltött: — Ö, jaj, mit tettem, hogy ezt érdemeltem? — De jajveszékelésében nyoma sem volt régi erejének. Amikor a zsarnok elbukik, bukása teljes. Mari Lloyd, aki világéletében mintagazda és kiváló üzletasszony hírében állt, elkövette a legnagyobb bűnt: nem volt résen, hagyta, hogy becsapják, kilopják zsebéből a pénzét. Alig egy esztendeje Luc Watkins, a szomszédos Ystrad-beli gazda, halálos betegségbe esett, mert pityókás állapotban megvett a vásáron egy beteg tehenet, s méghozzá egy angoltól vette meg. — jaj, mit tettem? Tisztességes asszony voltam világéletemben, ölbe tett kézzel sohasem ültem. — Szóval, mégsem özvegyasszony édesanyám — jegyezte meg Cadi hegyesen. — Be kell pörölni az intézetet! — kiáltotta Marged. — Mind tanúskodunk a bíróságon. Még* holnap tessék elmenni Vaughanhoz, az ügyvédhez. Mari leeresztette a kötényét. Walesben a pénzes ember háta borsózik a prókátor említésére, mert ravaszdi működése félelmetes kockázattal járhat. Vajon szembeszállhat-e ő, Mari Lloyd, a nagy elmegyógyintézettel, amely mögött a megye fúrtagyú hatalmasságai állnak? — Ügyvéd? — hüppögte. — Hat shilling nyolc pennyt kér, valahányszor csak szóra nyitja a száját! Cadi újabb lesújtó pillantást vetett Margedré. — Az intézet ügyvédje minden bizonnyal megkérdezné a bíróság előtt, miért nem nézett bele édesanyám a koporsóba, hogy megállapítsa, valóban a férje fekszik-e benne. Mari, gyengén, panaszosan igyekezett mentegetni régi bűnét. — Ügy akartam rá emlékezni életem végéig, amilyen régen volt, erős. egészséges férfi, az én drága Johnom. — Még lányainak la