A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1965-09-12 / 37. szám

Kísérleti játék a költészettel

A nyomtatott és előadott költészet iránti fogékonyságot fejleszthetjük — azaz terjeszthetjük és elmélyíthetjük — különböző eljárások és módszerek segítségével. Fokoznunk kellene például a pedagógiai népszerűsítő eljárást. Ez az irodalmi pedagogika egyrészt elérhető közelségbe hozza az olvasóhoz a költészet elméletét és szakmai részét, tehát közvetíti az olvasó felé a költészet ismeretét; másrészt pedig a helyesen alkalmazott költészet elmélyítheti a művészet magyarázatát, megadja a költészeti alkotások olvasásának és megértésének a kulcsát. Mindkét eljárás az olvasó felfogóképességének a fejlesztésére irányul, közvetett módszerekkel fokozza aktivitását, közben még részben sem iparkodnak őt bevonni magába az alkotási folyamatba. Ennek ellenére azonban Sandro Key-Äberg svéd teoretikus rámutatott a közelmúltban az aktivizáló „költői játékok“ jelentőségére, melyekben részt vesz azaz részt vehet az egész versolvasó közönség. Mats Olsson közreműködésével nemcsak „játék a költészettel“ tanfolyamot rendezett, hanem könyvet is írt „Költészeti játék“ címen. Ez a kötet tartalmazza a gyakorlatok típusait és egyúttal a megfelelő magyarázatokat is. Mindezt négy fejezetbe tömörítetté (Szó és valóság, Költői kép, Ritmus, Egész és rész). Key-Äberg és Olsson könyve tehát nem valami iskolai költészettan, hanem inkább lírai tanulmányi kísérleteknek ügyesen elrendezett gyűjteménye, kísérleti játékok rendszere, melynek segítségével a költészettel eddig aktívan nem foglalkozó olvasó is bizonyos módon részt vehet kisebb-nagyobb költészeti funkciójú nyelvi szerkezetek megalkotásában. Még mielőtt a vers szavaival foglalkoznánk, el kell mondanunk, hogy a vers írója csinált valamit a szavakkal, kiválogatta és bizonyos módszer szerint összeillesztette őket. Tehát nemcsak az a döntő, mi történik magukban a szavakban, hanem az is, mi játszódik le köztük, figyelmeztet bennünket Key-Äberg. Ebben a folyamatban — bár nem mindig — részt kell hogy vegyen az, akihez a kész mű szól, tohát az olvasó is. Az olvasó ily aktivizálása megköveteli, hogy a jelenlegi költészet átlépje a „passzív“ oktatás és nevelés határait, a kép és a ritmus iskolás magyarázgatását, az elméleti viták és a kiadott írásbeli feladatok területét, melyekben csak arról van szó, mit akart mondani a költő és hogyan tette ezt meg (esetleg, hogyan csinálhatta volna másként). Key-Äberg és Olsson gyakorlati verstana képessé teszi az olvasót arra, hogy saját gyakorlatában, tehát önmaga tegyen kísérletet a nyelvi anyaggal végzett munkájában bizonyos verselemek összeállítására, melyekből azonban nem kell egész, igazi költeményt alkotnia.

Minden gyakorlat egy bizonyos költészeti elemre irányul. A gyakor lat témáját és irányát a „játék szabályzata“ adja meg. Nem arról van itt szó, hogy mindenki egyformán „verseljen“ vagy legmagasabb célokért versenyezzen. Nem feltételezik a költészet mesterfogásainak vagy speciális ismereteinek a tudását sem. Egyáltalán nincs itt szó valami versosszekalapáló versenyről. Elsősorban az a cél, hogy ezek a gyakorlatok aktívan új tapasztalatok megszerzéséhez vezessenek. A két szerző először is kiválasztott néhány költői „elemet“ és ezekre összpontosította a figyelmet. A gyakorlat során egyes szavakkal, a ritmussal, továbbá a vers részei és egésze közötti kapcsolattal foglalkoztak. A gyakorlatból megemlítünk itt két példát.

Az első gyakorlat úgy ment végbe, hogy a résztvevőknek meg kellett jelölniük és le kellett írniuk bizonyos számú elképzelést (legtöbb nyolc vagy tíz lehetett), melyet bizonyos szó váltott ki belőlük.

A gyakorlat azt a valóságot kellett hogy igazolja, hogy a szavak nem valami kész skatulyák, melyek tartalma közismert, melyeket mindenki egyformán értelmez. Igaz, hogy a szó jelentésének egy része közismert és t<öbbé-kevésbé állandó, egy nyelvi társadalom kollektív tudatában ugyanazt jelenti. A szavaknak van azonban mindenki részére egy más, egyéni íze, értelmezése. Minden szó magvát körülveszi az egyéni elképzelések egész raja. Ha verset olvasunk, állandóan a tudatunkban lüktetnek ezek az új, egyéni elképzelések, jelentések. Képletesen szólva, talán úgy érzékeljük őket, mint a megjelölt és eltitkolt izmok mozgását, melyek összefolynak ugyan, de azért felismerjük őket és azután talán tetszenek is, vagy új és meglepő összefüggéseket teremtenek, amelyek nem biztos, hogy megnyerik a tetszésünket. De lejátszódhat ennek a folyamatnak az ellenkezője is.

A „költői képek“ gyakorlására a következő szavakat választották ki: a) „kerevet“ — b) „ásít“, „sír“, „olvas“, „botladozik“, „forrong“, „éget“, „vet“, „nyikorog“, „áll“, „lángol“ — c) „folyton“', „csendesen“, „hallgatagon“, „unalmasan“, „erősen“, „óvatosan“, „aggódva“, „őrület“, „kín“, „integrálok“. A kísérleti játék résztvevőinek a felsorolt szavakból egy összefüggő mondatot kellett alkotniuk. A „kerevet“ szónak azonban szerepelnie kellett minden szókapcsolatban, továbbá egy szót kellett az első (b) csoportból és egyet a második (c) csoportból választaniuk. Egyes mondatoknak csak az ábrázolás volt a feladatuk, a koréveiét kellett leírniuk, pl. „a kerevet áll csendesen“ vagy „a kerevet erősen lángol“. A többi mondat viszont már értelemdús és véletlenen alapuló változatos „költői kép“ kellett hogy legyen — így születtek a következtető szókapcsolatok: „a kerevet aggódva nyikorog“, „a kerevet őrülten nyikorog“, „a kerevet őrületet vet“, „a kerevet integrálokat lángol“ stb.

A modern költészetben ezt a képes nyelvet kifogásolja leginkább az olvasóközönség. Éppen a képei miatt tartják érthetetleneknek a modern költeményeket. Ez a költészet csak azért tűnik értelmetlennek, mert az olvasók nem tudják, hogyan is bánjanak a képeivel. Ezt a meg nem értést próbálják kiküszöbölni a költői játékok, amikor lehetővé teszik, hogy maga az olvasó kísérletezzen a szavakkal, alkosson képeket és — igen gyakran — éppen olyan „érthetetlen képeket“, amilyeneket előzőleg annyira kifogásolt a modern költészetben. Így azután lassan a költészettel aktívan nem foglalkozó egyének is rájönnek arra, hogy képekben fejezhetik ki magukat; ezzel elmélyítik olvasói készségüket és szenzibilitásukat; végül önmagukban is felfedezik azt a hajlandóságot, hogy a modern költészet képes nyelvének kalandos útjára bocsátkozzanak.

Ez a kísérletező „költői játék“, ahogyan Key-Äberg Olssonnal alkalmazza, arra hivatott, hogy képviselje a költészeti elemek, azaz költői „modellek“ létrehozását. Jelentősége éppen annak bizonyításában rejlik, hogy az olvasók képesek alkotó aktivitásra. Ezidáig azonban még végleges következtetéseket nem vonhatunk le ezeknek a kísérleteknek az eredményeiről.

OLEG SUS

Egy reggel

(Folytatás a 10. oldalról)

és nemsokára így Jár Párizs... Párizs, melynek utcáin Járt XIV. Latos, Napóleon és mások... Ki mindenkinek a lépteit nem visszhangozták ezek az utcák .. .1

Könnyek szöktek a szemembe, ajkamat harapdáltam, és ugyanakkor észrevettem, hogy míg ezeket végiggondoltam, vettem a reggeli köntösömet és felakasztottam a fogasra. Ez újra dühbe hozott, Kezdtem megvetni Saját magamat,

Hány óra...? Ez a gondolat minden

más gondolatot elnyomott. Hány óra__?

Mennyit jogok még élni? Odanyúltam az óráért, levertem mindkét fényképet és — bevallom — egyáltalán nem haragudtam magamra érte. Megnéztem az órát. Kilenc húsz. Húsz perc ... Elvesztegettem húsz percet azzal, hogy megfésülködjem, rendbe hozzam magam. Újra kitört belőlem a sírás... Nincs értelme újabb öt percet veszteni zsebkendőkereséssel. Úgy is annyi időt elvesztegettem hiábavalóságokkal. Minden valahogy olyan sokáig tart. Azon vettem észre magam, hogy suttogok: „Istenem, ments meg minket, kegyelmezz nekünk ..." S ezt én tettem, aki ateista vagyok, azóta, hogy megismerkedtem Jean Louis-val... I Ez becstelenség. Nincs Jogom abba kapaszkodni az utolsó pillanatban, akit öt éven át könyörtelenül megtagadtam. Meghalni méltósággal kell. Ebben

van — minden. Anyu aránylag messze lakik. Sem a telefon, sem a metro nem működik. A kocsim Marc garázsában hagytam. Egyedül vagyok. Meghalok... De amint ez a tudatomig hatolt, újra hangosan felkiáltottam: „Nem akarok! Nem akarok meghalni/“ A kétségbeesés szélén, olyan idegállapotban voltam, amilyet azelőtt nem ismertem.

Megtöröltem zsebkendővel az orrom és próbáltam uralkodni magamon. Hiszen elmehetek Corinne-hoz. Itt lakik nem mészsze. Hatalmas balkonja van. Már elképzeltem, hogy figyelem majd a balkonról a messzeségből közeledő atomhullámot. Megtetszett a gondolat. Aztán eszembe jutott, hogy Corlnne nem lesz egyedül, hanem a férjével meg a két gyerekével. Szörnyű jelenetek fognak lejátszódni. Legjobb lesz, ha visszafekszem az ágyba. Ágyban, párnák közt haint meg, ahogy mondani szokás. A saját ágyamban halok meg, miközben tíz- meg tízezerszám dőlnek össze körös-körül a házak.

Igazán nem is volt rossz gondolat. Megindítottam a gramofont és lefeküdtem. Feltegyek egy Wagnert? Kiderül, hogy a lemez nincs a helyén. Végre megtaláltam a Lohengrin nyitányát. Nem jutott eszembe; kitől is kaptam. Legfőbb ideje, hogy rendet csináljak a lemezek közt. Ezek a szavak, amelyeket oly gyakran ismételgettem azelőtt, most keserűen, kegyetlenül, megdöbbentően hatottak... Egyszerre újra felfedeztem magamban azt a képességet, hogy könnyen rátapintok a megfelelő jelzőkre, amit annyira becsültek nálam a szerkesztőségben.

Hallgattam a Lohengrint és igyekeztem nem mozdulni. Furcsa volt. Figyeltem, hogyan működik az érverésem, figyeltem a pulzusomat.

Váratlanul kopogtatás hallatszott az ajtó felől. Először azt hittem, Marc főtt el. Szokása volt meglepni olykor-olykor. Azonkívül — csak ő tudott lefutni három kilométert pihenés nélkül. De nem ő volt, hanem Antoinette, Pierre-rel. Valahogy furcsán néztek rám:

— Ml van a telefonoddal? — kérdezte Antoinette.

— Kikapcsolták, fis foggal: már két hónapfa nem fizettem a számlát — válaszoltam. '

Rendkívül ostobán hatott a kérdése: talán nem látja, hogy már fél tizenegy...?,

— Tudtam, hogy nem hisz nekünk —< mondta Antoinette Pierre-riek. — Egész Párizs tudja, hogy április elseje van.., Nem kellett volna eljönnünk.

Ránéztem, aztán Pierre-re. Egész világos volt előttem, hogyan tud valaki egy piti lanat alatt megölni valakit. Megértettem Shakespeare-t, Wagnert és sok más dől-, got..,

— Kicsit korai a tréfátok — mondtam nekik.

Kimentem a szobából, azzal az ürüggyel, hogy teát kell főznöm.

A konyhában megcsókoltam a teafőzőt,

és aztán — a falat.

Fordítottá: TARJÁNl ANDOR