A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-07-25 / 30. szám
Sohasem derült ki, vajon Ernesto tudja-e, hogy megérkezett az anyja, mert amikor beszélni kezdtek róla, Ernesto elment a telei farmjukra, egész nyáron mindössze egyszer vagy talán kétszer ha láttam. Nehezemre esett, hogy a szemébe nézzek. A gondolat, melyet fulio ültetett a fejünkbe — fura ötlet volt, piszkos és zavaros — szóval az a bizonyos gondolat mindig bűntudatot keltett bennem. Nem mintha álszentek vagy puritánok lettünk volna, azt nem. Ebben a korban és az olyan helyeken senki sem puritán. De ép-: pen azért, mert nem voltunk puritánok, minthogy nem volt bennünk semmi tiszta, meg aztán a részvét is hiányzott belőjünk — vagyis végeredményben nagyon is hasonlítottunk mindenki máshoz, éppen azért volt ebben a gondolatban valami zavaros. Valami abszurd, bizonytalan, valami kimondhatatlanul szörnyű és mégis attraktív. Elsősorban valami attraktív. Már régen történt a dolog. Akkor még az „Alabama“ közönséges kocsma volt a telep szélén, az országút mellett. Tehát az „Alabama“ ártatlan vendéglő volt, legalábbis napközben azt a látszatot keltette. De este tizenegy után ócska éjjeli mulatóvá változott. De nem volt már olyan ócska, amikor El Turco, a Török berendezett az emeleten néhány szobát. És hozott egy nőt is. — Ugyan? — De bizony, egy nőt! — Hol a fenébe szerezte? A haladó argentin irodalom egyik legkiválóbb képviselője. Julio felvette titokzatos pózát, amit olyan jól ismertünk mindnyájan; különös virtuozitással kezelte a mozdulatait, hangját, ami szemünkben annyira feltűnővé és irigylésreméltővá tette, és aztán csendesen megkérdezte: — Hol ,van tulajdonképpen Emesto? Mondtam neki, hogy vidéken. Ernesto már azelőtt is töltött olykor-olykor néhány hetet a farmjukon, Táléban, mégpedig azóta, hogy apja nem akart visszatérni a városba. Ennek nyilván az a história volt az oka volt feleségével, Ernesto anyjával. Most megkérdeztem: — Mi köze ennek Ernestóhoz? Julio cigarettára gyújtott. Sunyin elmosolyodott: — Tudjátok, ki az a nő, akit a Török magával hozott? Egymásra néztünk Aniballal. Eszembe jutott Emesto anyja. Erről sose beszélt senki. Ügy négy éve lehet, hogy megszökött valami vándorszínész társulattal: egyszercsak rájött a rapli, így mesélte annak idején a nagyanyám. Érdekes nő volt. Gesztenyebarna, teltkarcsü, egész jól emlékszem rá. Nem lehet még öreg, Isten tudja, betöltötte-e már a negyvenet. — Az az a nőcske, mi? Hallgattunk, és akkor állt elő Julio az ötletével. Lehet, hogy bennünk is felvetődött már a gondolat. — Előítéletek... ugyan srácok! Egy közönséges utcalány, már fél esztendeje van az „Alabamában“. S ha meg akarjuk várni, míg új nőt hoz a Török, kimúlhatunk aggkori végelgyengülésben. Aztán még Julio hozzátette, hogy elég szerezni egy autót, odamenni és fizetni, a többi már jön magától, de ha nem akarunk vele menni, majd kerít más társakat, akik nem olyan gyávák, mint mi. Sem Anibal, sem én nem akartuk, hogy valaki ilyesmit terjessszen rólunk. — De azért mégis... Ha egyszer Ernesto anyja! — Anyja? Kit nevezel te anyának? Ä disznó is vet malacokat. — És aztán felfalja őket. — Persze hogy felfalja, na nem? — De hisz Ernesto együtt nőtt fel vei lünk! Mesélni kezdtem róla, hogyaai játszót-; tunk együtt. Aztán eszembe jutott valami. Valaki hangosan is kimondta éppen azt, amire gondoltam. Lehet, hogy én magam voltam: — Emlékeztek rá? Hogyne emlékeztünk volna! Csinos nő volt, teltkarcsú, g'esztenyebama, de nem volt benne semmi anyai vonás. — És már a fél város volt nála. Csak éppen mi nem .. .1 Mi: az egyetlen kivételek... Ez az ok' a kihívás erejével hatott, hisz tulajdonképpen kihívás volt, hogy visszatért. És akkor, az ördögbe is, már minden sakkal könnyebbnek és természetesebbnek látszott. Ma, évek után, amikor visszaemlé-. kezem, úgy vélem, hogy akkor, ha bármilyen más nőről is lett volna sző, nem mentünk volna el. Isten tudja. De most itt volt a lehetőség és féltünk bevallani, hogy szívesen megpróbálkoznánk, és titokban segítettünk Juliőnak, hogy meggyőzzön minket; mert az egész dologban éppen az volt a vonzó, a megmagyarázhatatlanul, szörnyen attraktív, hogy az a nő egyikünk szülőanyja volt. — Ne beszélj disznóságokat, hallod! —* szólt rém Anibal. Egy hét múlva közölte Julio, hogy még aznap este megszerzi a kocsit. Mi ketten Aniballal az utcán vártunk rá. — Lehet, hogy meggondolta magát. — Lehet, hogy nem tud kocsit szerezni... Dühös becsmérléssel a hangomban mondtam ezt, még ma is egész pontosan emlékszem rá. De ennek ellenére féltem, nehogy meggondolja a dolgot. Anibalna-k furcsa volt a hangja, csaknem közömbös: — Nincs kedvem egész este itt rosto-: kölni. Ha tíz percen belül nem lesz itt, megyek. — Hogy nézhet ki most? — Kicsoda? Az a nő? Azt akarta mondani: Emesto anyja. De úgy mondta: az a nő. Tíz perc hosszú idő, és nehezen lehet elfelejteni, hogy egyszer, amikor Ernstóval játszottunk, odajött hozzánk, teltkarcsún, a gesztenyebarna hajával, és megkérdezte, nem akarunk-e ottmaradni náluk, megkínálna friss, hideg tejjel. — Te, ez olyan undorító. — Aha, szóval te félsz! — Dehogy félek, egész másról van szó. Megrántottam a vállam: — Az ilyen nőknek majd mindig van gyerekük. Úgyis valakinek az anyja lenne. — De ez nem ugyanaz. Ernesto mégiscsak a barátunk ... Mondtam, hogy az még nem volna a legnagyobb baj. A legrosszabb az lesz, ha fölmegyünk hozzá és ránk ismer. Egész biztosan ránk ismer. Igen. Nem tudom 10
