A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-12-26 / 52. szám
/ Lusta H enrik GRIMM Lusta volt Henrik, kegyetlenül lusta. Nem volt a világon semmi egyéb dolga, mint a kecskét legeltetni, mégis keserves sóhajtozással tért haza esténként a munkájából. — Nehéz sor ez! — nyögte. — Kínos törődés egy ilyen kecskét évszámra kinn a mezőn őrizni késő őszig. Ha még leheveredhetnék és aludhatnék egyet az ember! De nem teheti, nyitva kell tartania a szemét, nehogy a mihaszna jószág megrágja a fákat, elbitangoljon a kertekbe vagy egyszerűen világgá szaladjon! Hej-haj, meguntam én már ezt a nyomorult életet! Nekiült, és töprengeni kezdett, hogyan rázhatná le végre a válláról ezt az irgalmatlan nagy terhet. Sokáig emésztődött, sokáig törte a fejét. Aztán mintha hirtelen hályog esett volna le a szeméről. MESÉJE — Édes-kedves férjem, nem árulnád el nekem, miért keserítjük meg mi ok nélkül az életünket, miért tesszük tönkre java fiatalságunkat? — Hát ezt hogyan érted? hüledezett Henrik. — Hát csak úgy, kedves uram, hogy ez a két hitvány kecske minden áldott reggel fölver bennünket a mekegésévell Nem volna jobb, ha elcserélnénk őket? Beszéltem már a szomszéddal, szívesen adna értük egy kaptár méhet. A méheket nem kell őrizni, nem kell napestig ide-oda terelni a legelőn; kirakjuk a kast a ház mögé, és többé semmi gondunk: a méhek ki is repülnek, haza is találnak maguktól, ráadásul meg mézet adnak, és nekünk mindezért a kisujjunkat sem kell megmoz-. dítanunk. Henrik csak ámult-bámult a felesége nagy eszén. hogy amíg ő szunyókál, kövér Kata titok-, ban rájár a mézre. Azért hát egy szép. napon, úgy déltájban, mikor éppen a tollasbál fáradalmait pihenték ki, odaszólt az asszonynak: — Jobb lesz, ha elcseréljük azt a mézet egy lódra meg egy kislibára, mielőtt a korsó fenekére nézel! — Jól van — mondta Kata —, de majd csak akkor, ha lesz egy kisfiúnk, aki vigyáz rájuk. Vagy talán én kínlódjam a libuskákkal, én fecséreljem ilyen haszontalanságokra az időmet meg az erőmet? — Azt hiszed, a gyerek majd odaáll neked libát őrizni? — dünnyögte Henrik. — Hogyisnel Manapság nem ehgedelmeskedik ám már a fiatalság! Mind a maga feje után jár, mind azt Ijiszi, okosabb a szüleinél. — No, az enyém megadja az árát, ha nem hajt a szavamra! — tüzeseden Kata asszony. — Ügy elnáspángolom, hogy arról koldul. Ide süss, Henrik — kiáltotta, és kikapta az ágyból a mogyorófavesszőt —, így fogom elverni, ni! Azzal egy nagyot suhintott, és puff! —< éppen a mézeskorsót találta el a polcon, A korsó a falhoz koccant, egyet-kettőt bil-. legett, aztán lepottyant a földre, és darabokra tört, a szép aranysárga méz meg mind szétfolyt a padlón. — No, a mi libánkat se kell többet őrizni — mormogta Henrik. — Még szerencse, hogy nem a fejemre esett a korsó, legalább nem lett ragacsos a hajam! És mert az egyik cserépdarabon még látott valamicske mézet, fölszedte, és elégedetten dünnyögte: — Ne hagyjuk kárba veszni, ami még megmaradt, asszony! Aztán, ha megettük, aludjunk egyet az ijedelemre; elég hoszszú a nap, semmi kár nem származik belőle, ha ma egy kicsit később kelünk fel. — Jól beszélsz — mondta kövér Kata nyújtózkodva —, ami késik, az nem múlik. Az ilyesmi úgy van, mint a csigával, amikor egyszer lagziba hívták. Útnak is indult, de már csak a keresztelőre ért oda. Megijedt, hogy elkésik, hát siettében felbukott a ház előtt a kerítésen. Erre azt mondta magának: „Lassan járj, tovább érsz!“ Azzal befordultak a falnak, és aludtak tovább. „Megvan! — csapott a homlokára. — ; Tudom már, mit kell tennem! Elveszem a kövér Katát feleségül. Neki is van egy kecskéje, azt is legeltetni kell; igazán mindegy, egyet hajt-e ki legelni vagy kettőt. Nekem pedig nem kell tovább gyötrődnöm.“ A szót nyomban tett követte; lusta Henrik föltápászkodott, nagyot nyújtózott és szép kényelmesen átballagott az utcán. Nem kellett sokáig járnia: kövér Katáék Éppen szemközt laktak. Bekopogtatott, és megkérte a szülőktől a kedves leányzójuk kezét. Adták az öregek, hogyne adták volna! örültek, hogy végre megszabadulnak tőle. 1 Így hát a kövér Kata lusta Henrik felesége lett, és minden áldott nap kihajtotta á két kecskét. Henrikre szép napok virradtak; egyebet sem tett, mint a lustaságát pihente ki; ha a jobb fele elfáradt, átfordult a bal oldalára, ha meg a háta kezdett bizseregni, fogta magát, hasra feküdt. Hanem azért, hogy egészen be ne rozsdásodjanak a csontjai, néhanapján ő is kiballagott a legelőre; leült az árnyékba, onnét nézte, hogyan legelteti Kata á kecskét. — Kell az embernek néha egy kis mozgás — mondogatta —, jobban esik utána a pihenés. Csakhogy kövér Katának nem nagyon ^etszett ez a beosztás, ő is jobban szerette á nyugalmat, mint kecskepásztorkodást. Ezért egy szép napon odaállt az ura álé, — Ez aztán az okos asszonyhoz illő beszéd! ^ ismerte el. — Igazad van; azonfölül a méz jobb is, táplálóbb is a kecsketejnél. — Meg jobban el is áll! — tódítottlé meg Kata az ura szavát, s azon nyomban elcserélték a szomszéddal a két kecskét egy kaptár méhre. Most már pihenhettek nyugodtan! K méhek kora reggeltől késő estig szorgalmasan ki-be jártak a kasba, és úgy megrakták jóféle mézzel a fépet, hogy őszre Henrik egy egész korsóval pergetett ki belőle. De hová tegyék a korsót, hogy szem előtt is legyen, meg kéznél is legyen? A hálókamrájuk alján volt egy deszkapolc, rövid tanakodás után elhatározták, hogy ott fogják tartani a kincsüket. De Kata még így is féltette. — Hátha ellopják. Hátha kikezdik az egerek — aggodalmaskodott. Nyesett magának egy mogyorófavesszőt, megfaragta, maga mellé tette az ágyba, hogy fel se kelljen kelnie érte, ha netalán úgy hozná a sors, hogy valamiféle hívatlan vendéget kell elzavarnia. így aztán minden áldott nap délig heverésztek. — Akit a nap korán lát, föleszi á kamráját — mondogatta bölcsen Henrik. : Úgy blzonyl — hagyta rá Kata aszszony. — Aztán koldusbotra jut a szerencsétlen! Hanem egyszer lusta Henrik észrevette, Bölcsek mosolya l A dervis meg a bölcs Egy dervis elhagyta a társait, és a bölcsek közé ment. Ebből az alkalomból megkérdezték Szádi perzsa költőtől, hogy mi a különbség egy dervis és egy bölcs között. Szádi így felelt: — Mindketten egy nagy folyón át úsznak testvéreikkel. A dervis, hogy kényelmesen ússzék, előre megy és egyedül ér a partra, a bölcs • azonban a csoporttal úszik, és gyakran nyújtja kezét segítségre testvéreinek. * A női szépségről Háfiz perzsa költő a kővetkezőképpen hatávozta meg a női szépséget: — Négy dolognak feketének kell lenni a nőknél: a hajnak, a szempillának, a szemöldöknek és a szembogaraknak; négynek fehérnek: a kéznek, a szem tengerének, a fogaknak és a bőrnek; négynek vörösnek: at ajkaknak, a nyelvnek, az orcának és a foghúsnak; négynek: gömbölyűnek: a fejnek, az előkarnak, a lábikrának és a nyaknak; négynek hosszúnak: a deréknak, az ujjaknak, a karoknak és a lábszáraknak; négynek szélesnek: a homloknak, a mellnek, a csípőnek éf a szemeknek; négynek finomnak: a szemöldöknek, az orrnak, a bőrnek és az ajkak- * nak; négynek kicsinek: a fülnek, a kebelnek, a kezeknek és lábaknak .»• ______, 14
