A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1965-12-26 / 52. szám

Cserni Laciról három kis anekdótát is hallottam a kunöicei üdülőközpont -Presztek Tibi: „Karácsonyra haza szeretnék menni édesanyámhoz!“ „Ja] Istenem, hát hogyne Jönne haza!" — mondja Tibiké édesanyja Pár nappal kunöicei látogatásom után Gátéra utaztam s találomra megláto­gattam néhány szülőt. Először Balogh Erzsébetinél, Presztek Tibor édesanyjánál kopogtattam. — Hazajön-e Tibiké az ünnepeikre? — érdeklődtem. — Jaj, istenem, hát hogyne jönne ...! Csak nem gondolja, hogy egyedül töl­tőim a karácsonyt... ? Özvegy Libád! Istvánnét a hálógyár­ban kerestem fel munka közben. Mu­tatom neki a kis Giziké fényképét. — Miért oly szomorú ezen a képen? Csak nincs valami baja? — Nincs. Éppen csak nem tudja, ha­za jöhet-e karácsonyra. — Hát persze, hogy haza. Meg is írom neki még ma este. Vacsoraidőben kopogtattam Marosi­­éknál. Elmondom nekik a fiúik esetét az elemózsiával. Gondolom, nevetni fognak, ám a fiatal házaspár szomorú marad. Hallgatagok. Végül megszólal a férfi: — Csak már jönne a karácsony! Igen hiányzik az a lurkó. Hiába, egyetlen gyerek a Marosi Laci voltak itt — azt szeretnék. Azok is, akik rokonoknál, ismerősöknél laknak. Azt mondják, arra a néhány napra még jobban összehúzódmak, de a gyereknek otthon kell lenni. Ám, ha valaki mégis itt maradna, az se lesz baj. En is itt maradok. Megünnepeljük itt a kará­csonyt. — Hogyan, igazgató elvtárs itt ma­rad? — Igen, hiszen itt a családom s egye­lőre nem tudnánk hová menni, gútai lakásunk megrongálódott, bútorunk nagy része tönkre ment. Éppen ezért azokról a gyerekekről, akik valamilyen okból nem mehetnek haza, továbbra is gondoskodunk. Egyelőre nem tudjuk, szükség lesz-e a közös karácsonyfára .. Gútai epilógus „Miért olyan szomorú a képen Gi­ziké?“ — „Hát persze, hogy hazajön, meg Is írom neki még ma este “ — mondja özv. Libád! Istvánná ban: Első: Rohannak a gyerekek a nevelő­­nő után, jöjjön azonnal, Cserni Laci felmászott a háztetőre. A nevelőnő két­ségbeesve szalad a gyerekekkel s mikor meglátja a fiút kétemeletnyi magas­ságban a háztetőn, amint épp madárfé­szek után kutat... vizet kér. Második: Cserni Laci spárgával ősz­­szekötözte magát és kijelentette, hogy ő a Winnetou. Aki nem hitte el, azt természetesen megpofozta. Harmadik: Cserni Laci rajzórán ter­mosz helyett egy szép hasas bábát raj­zolt, azon nevetett az egész osztály — a tanító néni kivételével, persze. A három történetkét az üdülőközpont minden kis lakója ismeri, terjeszti, szí­nezi. Így lett Cserni Laci az üdülőköz­pont félelmetes hőse. Szülei éppen disznóöléshez készülőd­tek, amikor ellátogattam hozzájuk. Mo­solyogtak az anekdótákon. — Pajkos gyerek a Laci, de jő gye­rek azért — mondta az édesanyja. — Eleven gyerek, az igaz — bóloga­tott az apa — kár, hogy nem lesz itt­hon disznóöléskor. Ám a kisebbik gyerek sokkal szigo­rúbban nyilatkozott: — Majd én ejintézem lacit kajácson­­koj, csak gyűjjön haza. A képen Marosi Laci éppen fogat mos „Csak már Jönne a karácsony, Igen hiányzik a lurkói“ — mondja Marosi Laci édesapja Cserni Laci kijelentette, hogy ő Wi­ne tou „Eleven gyerek, az igaz, kár, hogy nem lesz itthon disznóöléskor“ — bó­logatott Cserni Laci édesanyja Prandl Sándor jeluételel

Next

/
Thumbnails
Contents