A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-07-18 / 29. szám
S a rohanás olyan vad és olyan félelmetes, hogy úgy szórja ketté a tábort, mint Mózes vesszeje a haragvó tengert az Ószövetségben. Vagy a kés hogyan szeli ketté azt, amit. Egymást legázolva törtetnek kétfelé emberek, lovak, sátrak recscsennek, karók törnek, lovak nyerítenek, szekerek borulnak. Az a kutyafalka, amelyik olyan annyira hozzátartozik a török hadvezetéshez, és a várak ostromához, mint az ágyú, úgy széjjel száguldott, hogy soha sem tudták teljes létszámmal összeszedni. Végképpen odamaradt jó harmada. Pedig ezek a kutyák vadabbak, vérengzőbbek mint a farkasok, vagy akár maguk a törökök, hiszen éppen azért szervezik, tartják, gondozzák ezeket a falkákat. Külön csapat katona viszi, hívja, uszítja őket. És amit ők az ellenséggel mégsem tehetnek meg, már csak azért sem, mert nem győznék, ezekkel a kutyákkal megtétetik. Szétmarcangolják az elesetteket akár haltak meg akár nem. Kötözöhely, kórház, ispotály, lábadozó az a hely, ahova a kutyák rázúdulnak. Ha már valaki véres, még ha szaladna is, hiába. Nincsen többé irgalom. A töröknek jó, hiszen még egy kis marcangolás itt, a tüdeje iránt, valamivel nagyobb marás, falás itt, a szive iránt és azon nyomban ott van az illető, a hetvenhét huris paradicsomban, de hová lesz szegény, ágrőlszakadt magyar? Sehová se lesz. Lelke belélobbant a szélbe, sóhaja a kutyák üvöltésébe, a testével trágyázza ott a rétet, vagy a szántót, vagy a legelőt, pont ott, ahol van. Ott trágyázza? Dehogy ott trágyázza. A kutyák felfalják, aztán tova mennek és innentől kezdve egy másik várig, vagy egy másik ütközetig immár mint saját ganéjukat széthullajtják. De ez alkalommal, mikor Bakó Demeter a várból ■ kirohant, a kutyáknak nem volt mit széthullajtani. Nehéz volt őket még egvszer összeszedni. És azt se itt, hanem lényegesen távolabb ettől a helytől. Eléggé megmagyarázhatatlan dolog ez és talán az is je'entett benne valamit, hogy Bakó Demeternek ettől az esettől függetlenül is megvolt a kutyák ellen a maga külön stratégiája. Mint ahogy igen sok hajdúnak megvolt. Voltak hajdúk, akik pontosan a fejét kondították össze a baltával, mások a fejét nézték, s a kutya látta, hogy a fejét nézik és félreugrással vagy felugrással, vagy valahogyan másképpen, de próbált védekezni. Viszont, az is bevált forma volt, hogy a fejét nézte ugyan a hajdú, és mégis a lábát ütött ki alóla. Ez igen jól bevált. Még az emberi, igazabban mondva töröki ellenségen is. De ez a Bakó Demeter, ez egyszerűen csak hóna alá csapta a baltát és már meg is volt. Vagyis két marokkal fogta által a nyakát. Két hüvelykujja a gégének azon a részén, ahol forgóban lazább a porcogó... A kutyák csak addig bátrak, amíg társukat dögölve nem látják. Hát ilyen ember ez a Bakó Demeter. Ä másik meg másmilyen ember, a harmadik megint másmilyen, hiszen mindenki más és más vagyis megannyinak megvan a nagy és pompás és hősi és ezer színben viliódzó története. S most itt vannak Bocskai mellett a sólyomkői várának elég szűkös kastélyában. Ma a vár se valami biztonságos erősség, Igaz különben, hogy az erődítéményeiben tégla, sőt kő is van itt-ott és jobbadán mégis csak sövényvár, kimondott várőrsége nincs, csak a birtok benső emberei laknak bent, maga a várkapitány a birtok számadója is egyben. Családok laknak itt inkább, nem katonák. Eléggé későn bontottak asztalt a vacsorától, de most se lehet lefekvéshez kászolódni, mert ráadásul, ha már itt vannak, egyúttal megszámoltatják a várkapitányt, aki egyben a birtok számtartója is. Ö ugyan ha aláírja, úgy írja alá, hogy „... Önagysága Bocskai István úr jószágának gondozó tisztje.“ A kisérő hajdúk örülnek ennek a számadásnak módfelett, mert amig a Nemzetes úr nem fekszik le, nekik se szabad lefeküdni, addig legalább ihatnak kedvükre. És isznak a szomszédos kisteremben. Ülnek a kisteremben, az asztal mellett, fejükön a sipka, fácántollal, vagy darutollal, teljes fegyverzetben, az asztalon egy nagy cseber, benne bor és ónkupa megannyi előtt. De amelyek csak addig teltek, amig az asztaltól a szájig emelkednek. Azon túl aztán mindig üresek. De Bakó Demeter, a hadnagy magyarázza a borivás mibenlétét: Kosik József rajza — Ne felejtsétek el, hogy ... az első kupát soha nem szabad egyszerre fenékig inni. Hanem csak apránként. Hadd áztassa meg jól a tüdőt, gyomrot. A másodikkal is még csak csínján, a harmadikkal már inkább, de aki már úgy érzi, mintha a fejét valaki erre arra kóringyáltatná, az állják fel, menjék ki, szaladja körül az udvart, nem lessz semmi baj. De ha tovább is van bor kéznél, és ha már úgy érzi az ember, hogy a lábaszára paszulyból van, akkor a legjobb ha kiténfereg az ember oda, ahová a császár is gyalog lár, de siessen, hogy az ajtót le ne okádja, mert rendszerint ezesetben balfelől keresi az ember a kilincset, ha jobbról van is, vagy pediglen fordítva... — da nem tudja tovább mondani. Kint zaj, lárma, s éktelen dübörgés, nyilván most engedi ték le a várkaput. Egyszerre ugranak fel s csak néznek egymásra, aztán a kezek a kupák után nyúlnak, és az is kiissza fenékig szótlanul, az is, amaz is, mind. Csak a Bakó Demeter kupája maradt tele. Szaladnak ki, de a várispán holtraváltan ront ide, úgy fúj, hogy meglobban belé az asztali gyertya. — Itt vannak! — rikkantja — Kik? — Hát ük. A németek! Bocskai is átjött már a szomszéd te-, rémből, a várkapitány is, de Bakó Demetér keresztül lép a lócán. Ö is tudja, mint általában mindenki, hogy Sólyomkő vára nem annyira a védelem számára épült, inkább csak a kóringyáló törökök, martalócok ellen, meg aztán, legyen hova behozni a termést Ahol biztonságos helyen van. Az esze olyan éles lesz hirtelen, hogy szinte vág, mint a beretva. Ahal Megvan már! — Nézzük, amiből élünk! — mondja és markába köp. Két tenyerét összedörzsöli. Int a többieknek: — Kifelé, a lovakhoz! Nemzetes uram is várjon kint, a kastély előtt' — s kirohan. A többi utána. Lovakat szerszámolni, s ki az udvarra!— parancsol tovább és ő maga felszalad a kapubástyára. Aholis két kapuőr kuksol, s meredten bámulnak belé az éjszakába. Közel is, de távolabb még inkább fények villannak, aztán nyomban kialusznak, szekerek kotyognak. ügető lovak neszezése, zaja. Holdvilág nincs, de csillagos az ég, és alakok, lovak, szekerek mind felismerhetők. — Vallonok — suttogja egyik kapuőr, mihelyt Bakó Demeter felérkezik. — Honnan tudod? — Hogyne tudnám? Én se vagyok tán marha! — De mégis. Mondd meg hát te .. . te.,, ember! — Ember? Tán hajdú! Csakhát zsoldban. Azt pediglen onnan tudom, hogy a vallon az mindég jobbfelől ugrik a lóról. Minden tisztességes ember balfelől. de ő azért se. ö jobbról. Hát ezért is ö vallon. Bakó nem szól, csak nézi a tájat, nézi, úgy látszik, hogy . .. nagy a felvonulás, Körül akarják kavarintani a várat. Leszalad, a lovakat most vezetik ki a haji duk, a hintóba is fognak be, de arra rászól: — A hintó itt marad! Ellenben — 3 már Bocskainak mondja, de szinte megfellebezhetetlenül: — mi pedig ... azonnal kitörünk, nemzetes uram, még nem késő. — Igen, hiszen nem tudjuk a várat tartani. — Nem. — Alig van hatvan rendes zsoldos és.., a faluból is feljön a java! — A faluból! Mindjárt csak... Most.,, a hatvan zsoldosból igencsak lent van a faluban a családiénál szüreten vagy harminckettő, harmincöt körül... Feljönni már nem tudnak. De még fgv se az a baj, hogy mink kevesen vagyunk, hanem az a baj, hogy ők vannak sokan! —- Hát igen. ök sokan vannak. — A többit nem mondja, csak gondolja. Hogy most Sólyomkő, holnap vagy holnapután meg Szentjobb s végül majd Kereki. Ha 6 most ittragad, akkor már nem hívják a császár elé, hanem viszik. Ha ugyan itt ezen a helyen fejét nem veszik. Menni hát innen, menni. Ütni, vágni, rohanni! (Folytatjuk) \3
