A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-12-12 / 50. szám
M in d en k i felelős Ordódy Katalin A tömött autóbusz célhoz ér. Férfiak, asszonyok, gyerekek széllnak le, és a ködös reggel még dértől lepett útjain serényen lépkednek egy fehér, modern épülettömb felé. A pezlnoki elme- és Ideggyógyintézet gyermekosztálya ez. Látogatási nap van, ezért a nagy forgalom, de nemcsak látogatók, hanem kis, kezelésre járó betegek Is jönnek, hogy megvizsgálják állapotukat, új orvosságot, további kezelést írjanak elő. A szóra: elmegyógyintézet — olvasóinkban bizonyára felmerül régi detektlvregények vagy filmek titokzatos, komor külsejű épülete, amelynek falai között szerencsétlen (sokszor teljesen egészséges) embereket sanyargatnak az orvosok és a dljbirkózó külsejű ápolók. Felmerül a kényszerzubbony és a magas, bevehetetlen fal, amely a külvilágtól reménytelenül elválasztja az ápoltakat. Ilyesmiről szó sincs! A pezlnoki szőlőhegyek szomszédságában, őszi pompában ragyogó erdős lankák lábánál, gondozott parkban szétszórt épületeket találunk, és sem közel, sem távol nem lelhető fal, de még csak kerítés sem. Érdekes megjegyezni, hogy öt-hat éve, mikor az Intézetet még kerítés vette körül, elég gyakori volt a szökés. Most ritka kivételt képez. Az ember, még a lelkileg beteg ember is elviselhetetlennek érzi az Így korlátozott szabadságot. Szabadságvágya arra ösztönzi, hogy áttörje a gátakat. Amint ezek az akadályok leomlanak, önmaga építi fel belső gátjait belátásból, megfontolásból, Jól felfogott érdekből. Nem találunk itt zárt osztályt sem. Mindezeket el kellett mondanom, hogy a valóságnak megfelelő képet adjak. És a súlyos esetek? —■ kérdezhetné az olvasó. Ilyenek a régi értelemben nincsenek. Súlyos, gyógyíthatatlan betegeket találunk, de ezek minden drasztikus eszközt mellőzve, megfelelő gyógyszerekkel kezelve, nem minősíthetők sem köz- sem önveszélyeseknek. Térjünk azonban vissza a gyermekosztályhoz, ahol dr. Kvasniöka gyermekpszichológus dolgozik. Itt háromévestől tizennyolc éves korig veszik fel a betegeket. Olyan feltételeket és környezetet alakítanak ki számukra, amely leginkább az internátusi élethez vagy a gyermekotthonhoz hasonlít. Az Iskolakötelesek tovább folytatják tanulmányaikat. Leginkább az érdekelt, miért jutnak ide a gyerekek. — Az esetek egy részénél szervi károsodásról beszélhetünk. Ez rendszerint szülés közben következik be, de előfordulhat már az anyaméhben is, az anya valamely terhesség alatti betegségének következtében. Bár előnyösen befolyásolhatjuk a gyermek szellemi, lelki-testi fejlődését, teljes gyógyulást nem remélhetünk. — Milyen eseteknél várhatunk teljes felépülést? — Elsősorban az ágyba vizelésnél. Ezt a nagyon kellemetlen, idegi alapokon nyugvó rendellenességet rövid idő alatt rendbe hozzuk. Szép eredményeket érünk el a dadogás gyógyításánál is. Sok esetben jól alkalmazható a Hipnózis, amit mint gyógymódot egyre InkábD elismernek. Dr. Kvasniöka szaval nyomán bepillantást nyerek ebbe á sokrétű, bonyolult, megbillent világba, amelyben rendet, egyensúlyt, tiszta fényt akafnak teremteni. Mert ahol szervi károsodás nem mutatható ki, ott a körülmények, életfeltételek is — legalább részben — a lelki betegség kiváltó okai. lehettek, mint például a családi élet ziláltsága. Nemrégiben az Egészségügyi Világszervezet foglalkozott ezzel a kérdéssel. A gyermeknek normális lelki-szellemi fejlődéséhez alapvető szüksége van az abszolút biztonság érzésére, a tudatra, hogy az őt körülvevő óriási és Idegen világ bármiféle támadása ellen van, aki megvédi, szereti, s akire mindenképp számíthat. Fejlődése folyamán a világ zsugorodik, Ismerőssé válik, érezni kezdi, hogy lassan a saját lábán is megáll. Ez lenne a természetes folyamat, de sajnos nincs mindig így. Ne beszéljünk most a szétdúlt családi tűzhelyekről, a dezintegráció a rendezett életű családoknál is gyakran bekövetkezik. Hogyan? Az állam sok tekintetben átveszi a család szerepét (hetes bölcsőde, napközi otthon), mert a családtagok csak minimális Időt tölthetnek együtt, s akkor már csak egy feladat hárulna rájuk: minél Inkább elmélyíteni az érzelmi kapcsolatokat, a belső harmóniát, a szoros együvétartozás ér- • zését. A Szovjetunióban már mérlegelik annak a lehetőségét, hogy a nők, elsősorban a gyermekes anyák foglalkoztatottsága ne haladja meg a napi öt órát. Eszembe jutott, mit mondott nemrégiben egy ismerősöm: „A televízió összefogja a családot. Most esténként együtt ülünk a képernyő előtt, míg azelőtt gyakran szétszéledtünk.“ Dr. Kvasniöka szerint a TV aligha alkalmas a .családi-közösségi érzés kialakítására. Rendszerint nem Jelent többet puszta fizikai közelségnél.
