A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-12-05 / 49. szám
Kovács Károly Schubert Zselizen 1818. július 7-én érkezett Franz Schubert Zselizre. Havi 75 forint fizetést és teljes ellátást kapott. A csaknem 20 ezer hold kiterjedésű birtoknak ebben az időben Eszterházy fános Károly (1775—1834) gróf, királyi kamarás volt a gazdája. A gróf csak nyaralni járt Zselizre meg Galántára. összesen hat gyermeke volt, de csak Mária (1803—1837), Karolina (1805 —1851) és Albert (1813—1845) érték meg a felnőtt kort. A zselizi kastélyt 172Q-ban építették klasszikus-barokk stílusban, melyet terjedelmes és szépen gondozott park vett körül. Az első Sári patak kétfelé szelte a parkot. A parkban ma is áfl két tölgy, közel a kastélyhoz, melyek már Schobert idejében is legalább százévesek voltak és ma Schubert tölgyek néven becézik őket. Szinte érthetetlen, hogy eddig még senkinek sem jutott eszébe,, hogy a park évszázados fáit és a tölgyeket védettnek nyilvánítsák. Schubert maga igy emlékezik meg a kastélyról egyik levelében: „Kastélyunk nem a legnagyobbak közül való, áe nagyon csinosain épült. Nagyon szép kert fparkj övezi. Az inspektornál lakom. Meglehetős nyugodt hely, kittévé ctz inspektor negyven lúd jót, melyele néha olyan gágogásba jognak, hogy az ember a saját szavát sem érti A környezetemben élő emberek általában jók ... Az inspektor úr — egy szláv — derék ember, sokat ad egykori tehetségére. Most is virtuózán penget lantján két háromnegyed ütemű német keringed. Fia, bölcsész, egyenesen a szünidőre jött__Felesége olyan, mint a többi aszszony, aki „nagyságosnak“ akarja magát szólíttatni. A raktáros igen illik hivatásához, egy ember, aki rendkívül belátó, ha zsebéről és zsákjáról van szó__“ Ilyen stílusban jellemzi a kastély többi lakóit is. „A gróf társalkodója egy vidám öreg cimbora, kitűnő muzsikus, gyakran van segítségemre a társaságban ... A szobalány igen csinos, gyakorta mm a társaságomban ... a kulcsár a vetélytársam. .“ Sehubert-kutatók sokat vitatkoztak azon, hogy hol lakott Schubert? Ma már minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy első zselizi látogatása idején a park nyugati kapujával szemben levő házban, az úgynevezett „inspektor-lakban“ kapott szállást és kosz tot. E ház, melyet Eszterházy Franciska festett le 1850 körül, ma is olyan állapotban van, mint Schubert idejében. A mostani Schubert utca 1. számú ház ez, melyben az állami gazdaság igazgatósága kapott elhelyezést. Schubert a vezekényi országúira néző sarokszobában lakott. Ez ma az igazgató irodája. E cikk szerzője kérte ezt a szobát, hogy Schubert múzeumot létesítsen benne, de kérelmét elutasították. Schubert kötelessége volt a két grófkisasszonyt: Máriát és Karolinát zenére oktatni. Karolina ekkor 13 éves volt, gyenge testalkatú, aki szépen zongorázott, Mária pedig énekelt. Schubert általában korán kelt, majd bejárta a kert ösvényeit. Reggelt után megtartotta növendékeivel az órát és legtöbbször ott maradt a kastély ebédlőjében a zongora mellett és komponált. A zongorát Eszterházy János gróf vette Schmiedt Károly pozsonyi zongorakészítőnél isidben. A hangszer 1945-ig a zselizi kastélyban volt, ekkor a Szlovák Kulturális Bizottság utasítására elvitték. Most van folyamatban a hazahozatala. Schubert az első hetekben nagyon jól érezte magát Zselizen. A kikapcsolódás a megszokott bécsi környezetből, a bőséges házikoszt, a park csendje és jő levegője, a Garamvölgy szelíd lankái, az emberek barátságos tekintete — mindez elbűvölte és hozzájárult ahhoz, hogy betegségének utóhatásait kiheverje. Nagy hatással volt rá a falusi élet: a hazatérő nyáj kotompjának hangja, a konda ni fogósé, a Indák gágogása, a kakasok időtjósló kukorékolása stb. mind lekötötték figyelmét. Mindamellett örök nosztalgiát érzett Becs után. Valójában soha nem tudott beleilleszkedni a főúri légkörbe, mert megvetette a léhűtő' arisztokraták üres, tartalmatlan és céltalan életét. Ugyancsak ferde szemmel nézte a főúri arisztokráciát majmoló, képtzettség nélküli uradalmi tisztek sznobizmusát. Ki nem állhatott olyan nőket, mint az inspektorné, alti nagyzási mániájában „nagyságos“ címer követelt magának olyan korban, mikor ez a cím a köznemeseket nem illette meg. Legszívesebben az alkalmazottak közt tartózkodott. 1918. augusztus 3-án kelt levelében igy írt: „Hál hogyan tudnálak élj elejteni benneteket, akik mindent jelentetek nekem? Spaun, Schober, Mayrhofer, Senn, hogy vagytok? Remélem, jól! Bn igen kellemesen érzem magam. Úgy élek és komponálok, mint egy Isten, mintha ennek így kellene lenni. Mayrhofer »Rinskeit«-je fMagángj mór elkészült és remélem, hogy legjobb, amit eddig készítettem, mert gond nélkül dolgoztam . .. Most végre élek, hála Istennek; éppen ideje volt már, különben tönkrementem volna, mint muzsikus .. igen, a gondtalan élet sokat jelentett számára és arra ösztönözte, hogy alkosson. Háta mögött vannak a bécsi nyomorúságos napok, amikor még a puszta megélhetése Is bizonytalan volt és minden erejét meg kellett feszíteni, hogy a felszínen tudja magát tartani, ftt egyedüli szenvedélyének: az alkotásnak és a zeneszerzésnek élhetett. Ignác és Ferdinand bátyjainak Irt leveleiből is árad a vidámság, a kicsapongó jókedv. De ez nem is csoda, hiszen először él gond nélkül. Szabad idejében lesétált a Garamhoz, mely egy kilométerre folyt a kastély alatt. Vagy kilovagolt a Hosszúlánc nevű dűrőbe. Itt állt egy hatalmas, kb. 800 éves tölgyfa, ennek belsejét klvésték, asztalt helyeztek belé, mely körül 12 ember elfért. Fakastély néven vonult be a község történetébe. Nagy vadászatok alkalmával itt szokták a főurak az ebédet elkölteni. Ez a faóriás a második világháború előtt ment tönkre, csavargók gyújtották fel. Fél évig égett, míg teljesen elpusztult. Ferdinánd bátyjának, aki Bécsben árvaházi tanító volt, igy ír: „Neked nem megy jól a sorod, szeretném, ha cserélhetnénk, akkor legalább te is örvendezhetnél egyszer. Minden nyomasztó terhet eldobhatnál magadtól. Kedves testvérem, szívből kívánnám ezt neked!“ Hogy némiképp anyagi gondjain enyhítsen, egy gyászmisét komponált számára, amit Ferdinánd el is fogadott, és 1825-ben Deutsches Requiem címen a saját neve alatt ki is adott. Szívesen időzött a határban dolgozó jobbágyok és szlovák sommások között. Mélyen elszomorította az a kontraszt, melyet a kastélybeliek fényűző élete és a jobbágyok nyomorúságos élete között látott. Elég volt, ha kisétált a park déli szélére, máris eléje tárult a jobbágyság évszázados nyomorúsága. Ott dolgoztak az uradalmi táblán a munkások. A tábla végén furcsa háromágú ágasok voltak felállítva, s a rákötözött abroszban a csecsemő szunyókált. Ez volt a hordozható „tábori bölcső“, mely olcsó is, praktikus is volt. Schubertét érdekelte a földművelés minden fázisa. „Itt nagyon szép az aratás — írja barátainak. — A gabonát nem csűrbe hordják, mint Ausztriában, hanem a földön csinálnak hatalmas rakásokat, amit osztagnak hívnak.“ Várja és előre őrül a szüretnek is, mely valőjában nem munka, hanem naphosszat tartó móka, kacagás és nóta. Este, mikor leszállt az alkony, megindultak haza a munkások. Magyar jobbágyok és szlovák sommások nótára zendítettek. Schubert lelke úgy itta be ezeket a furcsa, sohasem hallott dalokat, mint szomjas föld a májusi esőt, de nem értette meg azt a mélységes bánatot, szomorúságot, ami mindkét nép dalaiból kicsendült, melyet a sok évszázados elnyomás, a szabadság vágya szült. Ö, a privilegizált „államalkotó elem“ nem tudhatta, hogy ennek a népnek kilenc évszázadon át közös volt a sorsa, öröme, bánata és szenvedése, és ott élt lelkűkben az örök nosztalgia a jobb, szebb élet, a szabadság után ... Vasát- és ünnepnapokon megjelent a népi mulatságokon, ahol gyönyörködött a fiatalság kecses, de tüzes táncaiban és a népi zenészek muzsikájában. Sok szép motívumot raktározott el a lelke, melyek majd feltörnek későbbi műveiben. Igen jellemző zselizi lelkiéletére az, amit Ignác bátyjának ír: „Ignác! Te még teljesen a régi vasember vagy. Engesztelhetetlen gyűlöleted a »boncok« nemzetségével szemben becsületedre válik. De fogalmad sincs az itteni papokról, akik bigottak, mint a barom, ostobák, mint a szamár és durvák, mint a bivaly, s hallhatsz olyan prédikációkat, amikhez képest az igentisztell Nepomuk páter semmit sem tud. Itt a szószékről csak úgy dobál ódznak az olyan szavakkal, mint: dög, csirkefogó stb., hogy valósággal nevetséges. Felvisznek egy koponyát a szószékre, s azt mondják: ide nézzetek, ti oesmány pofák, valamikor ti is ilyenek lesztek.“ Volt azonban valaki, akihez gyengédebb szálak fűzték Schubertét. Ez pedig az általa is csinosnak mondott komorna: Josepha Pöckelhofer volt. A két, Magyarországra szakadt idegen vándormadár a zselizi kastélyban egymásra talált és hamarosan egymásba szerettek. Schubert a sok idegen között a kis Pepiben talált megértő társat, aki egy kis melegséget lopott életébe. Pepi még 1830-ban is Zselizen volt, ekkor volt esküvője a megözvegyült komornyikkal: Rosier józseffel. Násznagyok voltak: Esterházy János és gróf Forgács Miklós királyi kamarások. IBefejezés a következő számban.} 14
