A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1965-12-05 / 49. szám

*

Elnézést kérek a kedves Olvasótól, hogy kis szatírám címét a televízió egyik kedvelt filmsorozatától kölcsönöztem, bár annak idején az egyik lap figyelmeztette is a TV illetékeseit, hogy a filmsorozat eredeti, angol címének: „Danger is my business“ helytelen a fordítása, a jó fordítás valahogy így hangzik: „Mesterségem a veszély“. Én azonban — szíves engedelmükkel — inkább a kifogásolt „Vállalják a veszélyt“ cím múlt idejű változatát veszem igénybe kis szatirikus remekművem „névadó aktusa“ alkalmával, mivel valóban egy olyan rettenhetetlen férfiúval kívánom megismertetni Önöket, aki, „vállalta a veszélyt“. (Témámat egyébként a TV igen tisztelt figyelmébe ajánlom, mert szerénytelenség nélkül állítom, hogy igen jó alapötletül szolgálhat a fentebb említett filmsorozat egyik további darabja forgatókönyvének megírásához. )

Am térjünk a tárgyra, nehogy hosszadalmas bevezetőm a továbbiakban írásom művészi színvonalának rovására menjen. Kis történetünk hőse, Merész Ödön, (micsoda jellemző név, ugyebár?) egy borongós őszi délután szokásos egészségügyi sétáját végezte a városka csendes főterén, amikor az egyik hatalmas kirakatüveg mögött megpillantott valamit. Hatalmas, tarka plakát volt. öles betűkkel állt rajta a felhívás:

Lépjen be ön is a lakásszövetkezetbe!

Vásároljon szövetkezeti lakást!

A provokatívan felszólító szöveg mellett a felépítendő négyemeletes korszerű csodapalota képe is ott díszelgett, sőt az egves lakások alaprajza is mellékelve volt. Ödön elábrándozva nézegette az összkomfortos kényelmet, parkettás szobákat, központi fűtést, hideg-melegvíz szolgáltatást ígérő reklámot.

— Te jó isten! Hiszen ez álmaim paradicsoma, egyetlen Csöpikém vágya, kergetett délibábja, elérhetetlen netovábbja! — suhant át agyán a gondolat.

Érezte, hogy a szíve hevesebben dobog, hogy arcába tódul a vér és egysejtjeinek oxigénellátása tetemesen növekszik. Ödön ebben a pillanatban mindezt érezte és ügy vélte, hogy a sors kifürkészkétetlen kegye és akarata folytán most megoldódik egy probléma, amely hónapok óta pokollá, gyötrelemmé, egyetlen haragoszöld epehólyaggá változtatta körülötte ezt az egyébként ragyogó őszi verőfényben tündöklő világot.

— Nem, ez nem lehet igaz! Mert ha igaz, akkor holnap nyugodtan megveszem a vázákat — töprengett magában.

S ha kissé homályos Ödön barátunk eddigi elmefuttatása, most szíves engedelmeddel közelebbről is megvilágítom, türelmes Olvasóm. Ödön barátunk ugyanis tíz hónapja búcsút mondott a hosszúhosszú és valljuk be, nem minden romantika nélküli legényéletnek és őszülni kezdő negyvenéves fejét a házasság édes igájába hajtotta. Csöpike, a felesége, aki egyébként mint leányzó a Pereces Piri nevet viselte és harmincéves korára mindössze csekély kilencven kilót nyomott, kezdetben a mintaszerű házastárs legreálisabb benyomását keltette és Ödön már

szinte sajnálta, hogy annyi vendéglői ebédet és vacsorát fogyasztott el legényfejjel és annyi reménytelen órát álldogált kikapós asszonyok és céda leányok ablakai alatt.

Ám kéthőnapi földi paradicsom után fokozatosan pokollá kezdett átalakulni Ödön egyetlen szobából álló garzonlakása, amely most immár az erősen teltkarcsú Csöpike lakásává is lett. Csöpike ugyan eleinte még hallgatott az okos szóra, amikor Ödön a lakásínséget emlegette, később azonban egyre kellemetlenebbül, egyre ingerültebben és főként zajosabban kezdte követelni a háromszobás összkomfortos lakást, s egyre gyakrabban hangoztatta a következő, szinte szállóigének vagy divatos jelmondatnak is beillő bölcs megállapítást:

— Azt pedig jegyezd meg magadnak, Ödön, hogy egy Pereces Piroska nem azért ment hozzád feleségül, hogy te — a szocializmus dacára — egy ócska kis lyukban sanyargasd őt, amely meg nem érdemli a lakás nevet.

Piriké határtalan temperamentuma nem viselte volna el, hogy szavai minden nyomaték nélkül vesszenek a nagy semmibe, ezért a nyomaték kedvéért mindig megragadta a keze ügyében levő valamely, lehetetlen törékeny tárgyat és utánozhatatlan bájjal és ügyességgel a szoba közepéhez vágta. Ezideig — többek között — már hat darab divatos, karcsú virágváza is szerepelt Piriké vitathatatlan temperamentumának és lakáséhségének szilánkokká aprított dokumentumai között.

Ezek a földhöz teremtett vázák jutottak most Ödön barátunk eszébe, amint az előnyös fizetési feltételekkel járó szövetkezeti lakásépítés tudnivalóit tanulmányozta.

Másnap estig már Ödön zsebében lapult egy szerény kis cédula, amely azt igazolta, hogy az egy éven beliíl felépítendő szövetkezeti palota második emeletén az egyik háromszobás összkomfortos lakás gazdája lesz. Házasságuk elfelhősödő egén kisütött hát ismét a megbékélés és egyetértés napsugara, s Ödön boldog volt, hogy lakás problémája megoldódott. Dicsekedett is fűnek-fának boldogan, büszkén. Pedig bár ne tette volna!

Mi történt ugyanis? A bágyadt napsugarak aranyozta ősz télbe fordult. Éppen az első vizes hópelyhek ereszkedtek alá a kisváros tarka háztetőire, amikor Ödönt az utcán megállította egyik barátja:

— Szervusz, kedves Ödön barátom! Ezer esztendeje nem láttalak!

— A barát fontoskodva körülnézett, aztán Ödön vállára tette a kezét:

— Hanem, hallom ám, komám, hogy micsoda bolondságot követtél eh

Hatást várón elhallgatott. Ödön döbbenten nézte:

— Hehe — vigyorodott el sután —, de hiszen már tíz hónapja, izé — nős vagyok.

A barátja tiltakozó mozdulatot tett:

— Isten őrlzzl Nem erre gondolok. Hiszen Piriké egy angyal!

Ödön zavarba jött kissé. Most már végképp nem értette, miről beszél a barátja.

— Igen, igen. Szörnyű badarságot követtél el — folytatta az és külön hangsúllyal ejtette ki a további szavakat:

— Szövetkezeti lakást vásároltál! Te szerencsétlen!

S még mielőtt Ödön bármit is szólhatott volna, a barát, mintha betanult szöveget mondana,, hadarni kezdte:

— Én csak igazán tudom, mire vállalkoztál, szegény barátom. A sógorom tavaly költözött szövetkezeti lakásba. Azóta kín az életük. A szövetkezeti lakásnál rosszabb nem létezhet. Egy hónappal az átadás után két szobájukban a parkett úgy nézett ki, mint a hullámzó Balaton teteje. A falak olyan vékonyak, hogy nyugodtan beverhetik a szeget az egyik szobában ahhoz, hogy a másikban akasszanak rá képet. Az ablakok úgy záródnak, hogy télen a szél csukott ablakon keresztül fújja be a havat. Hogy teljes legyen a téli idill. Mert a központi fűtés, az aztán nem működik. Legfeljebb a víz csepeg a fűtőtestekből a parkettra és ha nagyon meleg van, akkor sincs több 10—12 foknál. Nem csoda tehát, hogy a városi bunda is a sógoromra fagyott és amikor a múlt télen az anyósom is náluk lakott, a bundáját úgy belepte a zúzmara — bent, a híres központilag fűtött szobában — hogy a saját unokája sem ismert rá és tapsolva üdvözölte : „Megjött a télapó“! De ez még nem is minden. Mindig szünetel valami Hol _ a hidegvízszolgáltatás, hol a melegvízszolgáltatás. Egyszer áram nincs, egyszer fűtés nincs. Csepegnek a csapok, nyikorognak az ajtók, bedugul a WC, elzáródnak a vízlevezető csatornák. A lakók szitkozódnak, káromkodnak, verekednek, a sok-sok gyerek kiparittyázza az ablakokat, bepiszkítja a lépcsőházat, behordja a sárat, telefirkálja a vadonatúj ajtókat. S ha ehhez hozzáveszed, hogy a lakáshoz nincs pince, sem spájz, sem udvar — máris belátod talán, hogy végzetes lépésre szántad magad, hiszen egy ilyen szövetkezeti lakás kész veszedelem.

A barát befejezte monológját, s olyan tekintettel mérte végig Ödönt, hogy ez a tekintet beszélt, ezt mondta: Na, látod, találkoztál már valaha a szövetkezeti lakás ekkora szakértőjével? Ám Ödönnek úgy tűnt, hogy ezt is mondja a tekintet: Térj észre, ő szerencsétlen féreg? Olyan sok a pénzed, hogy ilyen tökéletlen valamire akarod kidobni? Persze, nem hiába nevezték Ödön barátunkat Merész Ödönnek. Eszébe sem jutott most sem, hogy megijedjék. Mosolyogva végignézte barátját és röviden csak ennyit mondott:

— Nem baj, barátom, én vállalom a veszélyt.

Ödön ezután egyre gyakrabban tapasztalhatta, hogy van még számos jóakarója. Sorra érték a jóakaratú figyelmeztetések:

— Lépjen vissza. A szövetkezeti lakás, nem lakás, a szobák csak kis lyukak!

— Ne játsszék az életével! Olyan gyenge anyagból van a ház, hogy összedől, mint a kártyavár.

Málcsi néni, Ödön távoli rokona, ugyan-, csak figyelmeztette a rendíthetetlenül tovább kitartó és lelkesedő Ödönt:

— Ödönke, Ödönke? Meggondolatlan vagy, kisfiam. Nem jók ezek a lakásoki

Köhécselt néhányat, fontoskodva körülnézett, aztán suttogóvá tompította vékony hangját:

— Múltkor otthon jártam. Ott már vannak ilyen házak. Mindenki csak gúnyt űz belőlük. Jött arra néhány suhanc. Az egyik, a házak elé érve rászólt a többire. Hé, legények, lassan és lábujjhegyen tovább. A szövetkezeti házak elé értünk. Ha jól kilépünk, még összedőlnek. Összenéztek és harsogva nevettek. Látod fiam. nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja.

Ödön jól derült a hallottakon. Megölelgette az aggályoskodó Málcsi nénit.

— Éretlen suhancok ostoba beszéde,

12