A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-11-28 / 48. szám
Elsők az idióták (Folytatás a 13. oldalról — Megállj, te tolvaj! — kiabálta a rabbi felesége. A rabbi mindkét kezével halántékához kapott, és lerogyott a földre. — Segítség! — jajgatott a felesége, f» Szívroham! Segítség! De Mendel és Isaac csak futott az utcák során a rabbi új prémbéléses kaftánjával. És a sarkukban nesztelen léptekkel ott futott Ginzburg. Nagyon késő lett, mire Mendel megváltotta a menetjegyet az egyetlen nyitva levő pénztárnál. Már annyi idejük sem maradt, hogy egy szendvicset vegyenek Isacnak, így hát az amerikai mogyorót falta be, és rohantak a vonathoz, végig a hatalmas, néptelen állomáson. — Reggel, de el ne felejtsd — zihálta Mendel szaladás közben —, jön egy emmer, aki szendvicset és kávét árul. Egyél, de el ne felejtsd elkérni a visszajáró pénzt. Amikor a vonat Kaliforniába ér, Leo bácsi ott fog várni az állomáson. Ha te nem ismered meg őt, ő majd megismer téged. Add át neki üdvözletemet. Amikor azonban a peron kapujához értek, azt már zárva találták, a fények is ki voltak oltva. Mendel nyöszörörgve verte öklével a kaput. — Már késő — mondta az egyenruhás jegykezelő. Kővér, szakállas ember volt, szőrös orrlyukakkal, és halszagot árasztott. Odamutatott az állomás órájára: — Már elmúlt éjfél. — De látom, hogy még bent áll a vonat — mondta Mendel, kínjában toporzékolva. — Egy perc múlva indul. — Egy perc is elég. Csak nyissa ki a kaput! — Mondtam, hogy már késő. Mendel mindkét öklével csontos mellét verte: — Tiszta szívemből könyörgöm, tegye meg ezt a kis szívességet. — Szívességet már kaptál eleget. A te vonatod már elment. Ma éjfélkor meg kellett volna halnod. Tegnap figyelmeztettelek. Többet Igazán nem tehetek érted. — Ginzburg! — kiáltott fel Mendel viszszahökölve. — Ki lenne más? — A hangja fémes volt, a szeme csillogott, az arcán kajánság ült. Az öregember könyörgőre fogta a dolgot: — A magam számára nem kérek semmit. De mondja meg, mi legyen a fiammal? Ginzburg hanyagul vállat vont: Lesz, ami lesz. Nem az én dolgom. Nekem elég gondom van anélkül is, hogy problémát csinálnék mindenkiből, akinek kevesebbje van egy kerékkel. — Akkor magának mi a dolga? — Megteremteni a feltételeket. Megtenni a tetteket. Nem vagyok emberbaráti intézmény. — Akkor miféle intézmény maga? Nem Ismer könyörületet? — Azzal nem kereskedem. A törvény, az törvény. — De hát miféle törvény ez? — Az egyetemes világtörvény, hogy a fene esne belé, amelyiknek magam is engedelmeskedem. — De hát miféle törvény ez? — kiabált Mendel. — Az isten szerelmére, hát nem érti meg, min mentem én keresztül életemben ezzel a szegény fiúval? Nézzen rál Harminckilenc éven keresztül, attól a naptól fogva, hogy megszületett, arra vártam, hogy végre megáll a maga lábán. De nem áll meg. Tudja, milyen fájdalom ez egy apa szívének? Miért nem engedi meg, hogy elküldjem a nagybátyjához? — Hangját egyre feljebb emelte, most már kiabált. Isaac hangosan szipogott. ■=-» Csillapodj, mert a végén még megbántasz valakit — modta Ginzburg, Isaac felé vágva a szemével. Mendel egész testében remegve ordított: — Hát mit adott nekem az élet? Szegény voltam, betegeskedtem. Ha dolgoztam, keservesen dolgoztam. Ha nem dolgoztam, még nagyobb volt a nyomorúságom. — A feleségem meghalt fiatalon, de soha ■ senkitől nem kértem semmit. Most ezt a kis kegyet kértem. Ennyit megtehetne, Mr. Ginzburg. A jegykezelő a fogáf piszkálta égy gyufaszállal. — Nem te vagy az egyetlen, barátom. Van akinek még rosszabb. Ez már így van ebben az országban. — Maga kutya! — Mendel Ginzburg torkának ugrott, és fojtogatni kezdte. — Maga csibész, hát nem érti, mi az emberség? Elkeseredetten viaskodtak. Ginzburg döbbent szeme kiguvadt, de kacagásba tört ki: — Te, te senki! Darabokra téplek. Szeme haraggal tüzelt, és Mendel olyan elviselhetetlen hideget érzett, mintha jeges tőrt döfnének a bordái közé — minden porcikája belezsibbadt. Most meghalok, anélkül, hogy segítettem volna Isaacon. Csődület támadt. Iasac rémülten nyüszített. Mendel végső agóniájában belecsimpaszkodott Ginzburgba, és a jegykezelő szemében a saját iszonyú félelmét látta visszacsillanni. És látta azt is, hogy Ginzburg, amint megpillantja magát Mendel tekintetében, a saját szörnyű nagy haragját fedezi fel ott, mint egy tükörben. Most egy sziporkázó, káprázatos vakító fényre lett figyelmes, nyomában sötétség támadt. Ginzburg megdöbbenve nézett fel: f“ KI szólít? Szorítása engedett a vonagló öregemberen, és Mendel szabálytalanul dobogó szívvel lerogyott a földre. — Eredj — mormogta Grínzburg =, vidd a vonathoz a fiút. — Engedd be őket — szólt oda a kapusnak. A tömeg utat nyitott. Isaac talpra segítette az apját, és lecsattogtak a lépcsőkön a peronra, ahol a vonat kigyújtott fényekkel, indulásra készen állt. Mendel keresett egy helyet a másodosztályon Isaacif§k, és görcsösen megölelte őt. — Segíts Leo bácsinak. Isaakil. És emlékezzél apádra és anyádra. — Legyen jó hozzá! — mondta a kalauznak. — Mutassa meg neki, merre találja, am! kell. Még várt a peronon, amíg a szerelvény lassan- elindul. Isaac az ülés sarkán ült, arca a menetirányba meredt. Amikor a vonat, eltűnt. Mendel felment a lépcsőkön, hogy megnézze, mi a helyzet Ginzburggal. ELBERT JANOS fordítása Jtönyoe&patc Duba Gyula: Na, ki vagyok? Előző könyvének (Csillagtalan égen struccmadár) fülszövegében így vall az író: „ ... a humor egyoldalú képet eredményez, rokonszenves, de sekély műfai. Olyan mélységeit is megismertem az életnek, amelyeket csak komoly prózával lehet érzékeltetni.* Duba Gyulának ebben a negyedik könyvében ismét a humorista szólal meg, hogy ragyogóan rácáfoljon az idézetre A Na. ki vagyok? a maga széles skálájával megannyi villámlobbanás fényénél döbbent rá bennünket, hogy — na. kik vagyunk! A széles skálának megfelelően, amelyben a mindennapi életünk apró visszásságait górcső alá tartó, rövid humoreszkektől (pl. Facsavar, Csengetés öt tízkor] a közéletünk rákfenéire rávilágító, gyilkos szatíráig (Ma már nem) a műfaj minden árnyalata megtalálható — a stílus is sokszólamú. A könnyed, csevegő hang csillogó szinorkáját a nehézveretű nyelv kemény, de tisztán csengő mondatai váltják Ám a csillogó sziporka — aranypor, és a nehéz veret — színarany. Olvassuk, kacagva piruljunk és javuljunk! Bábi Tibor: A forrás éneke Szabadságunk egyetlen záloga, hogy a Tőid színét s fejünk fölött a burjánzó kék eget se látják haragoó, zsarnok istenek: csak az ész erős. Ezzel a gondolattal zárja le Bábi Tibor a kötet negyedik tételét, miután az előző részekben a költő a felelős ember szeméval elemeire bontotta az egész élő és élettelen világot, meglátta benne az egymásnak feszülő és az egvmást támogató természeti és társadalmi erőket. Gondolati líráia amely nem nélkülözi a dialektikán nevelkedett egyéniséget, de mégis költészet, a világmindenség szintézisét akarja megteremteni. Felméri a világot, az életet, elsősorban az ember átlát, és keresi a válságokból az utat egy harmonikus lét állapotába. Bábi szerint ez az út az emberi haladásé s vezérlője az ész, a gondolat, a kommunista társadalom és a modern civilizáció viszonyai között. 1 Ozsvald Árpád: A kis postás A fiatal szlovákiai magvar költő örvendetes prózaírói jelentkezése ez a kötet. Szinte saját gyermekkora vallomásának is nevezhetnénk A kis postás című elbeszélését. írását főleg a 8—10 éveseknek szánia. Mondanivalójában igénves. s az események szövésében mértéktartóan igazodik e korosztály érzelemvilágához, értelmi adottságaihoz. Feleslegesen nem bonyolítja az eseményt# Az amit elmond, jellegzetesen falusi történet Egv kisfiú kisegítésképpen postát hord ki; így lett „kis postás“. Amit e közben tapasztalt, átélt, a falusi világ apró örömei, bánatai, a szegények helyzete, a háborús események és a felszabadulás ez adja meg az elbeszélés- élményanvagát. Egv darab múlt elevenedik meg a kis történet során, és Ozsvald megmutatja a régi idők. a letűnt gyermekkor társadalmi vonatkozásait. S mindezt anélkül teszi, hogy szónoklássá, frázisossá válna. Az egyszerű, de igényes stílus a nyelvezet mellett az a tény. hogy a gyermek szemével tudja nézni a világot s az eseményeket. határozottan érdeme a szerzőnek és kötetének. 14
