A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-11-07 / 45. szám
megmondom mindenkinek m Amikor másfél évvel ezelőtt, 1964 elején az Oj Szó körkérdéssel fordult íróinkhoz: min dolgoznak, Egri Viktor így válaszolt terjedelmesebb regényen dolgozom. Főhőse háborús sérült, aki a Felkelésben csaknem elpusztult, és akinek eszmélése 1944 őszén kezdődött. A történet ma játszódik le a Csallóközben, de közbeiktatott napló formájában visszapillantok benne a múltra is, a mi múltunkra, amelyben több volt a keserűség, mint az Öröm, több a megbántás és igazságtalanság, mint a megbecsülés és jó szó...“ Alig több mint egy évre rá meg is jelent a regény, méghozzá szlovákiai viszonylatban eddig szokatlanul nagy, tizenkétezres példányszámban, amelyből tízezer-háromszázat átvett a Magyar Népköztársaság. Közős könvvkiadási egyezményünk történetében ez rekordnak számit. NyilvSn, valamivel indokolt ez az előzetes siker. A regény már szándékában nagynak indult, hisz témája, a legnagyobbnak számító szlová□ kiai magyar téma: az itteni magyarság 1945 utáni viszontagságai, már eleve megszabta az érdeklődés nagyságát határon innen és határon túl. A témát érintette már Lackóné Kiss Ibolya a Túl a folyón-ban, Dobos László a Messze voltak a csillagokban, Rácz Olivér a Megtudtam , hogy élszben, de kifejezetten azzal az eltökéltséggel, hogy az 1945 utáni Időszakot szélesen átfogja, Egri Viktor jelentkezett elsőként Vállakózása merésznek vélt kezdeményezésnek tűnt, s néhány szemelvény előzetes közrebocsátása után bizton reméltük, hogy megszületik a rég várt szlovákiai magyar regény. Érdeklődést váltott ki maga a cím is: Megmondom mindenkinek. Abban a hitben ringatóztunk, hogy úgy s olyan dolgokat mond el Egri, amelyek rendkívüli visszhangra számíthatnak az olvasóban. A beavatottabbak még azt is tudni vélték, hogy nemcsak mindenkinek, de mindent is el akar mondani. Az eredeti írói szándék, nem kétséges, ez volt. Menet közben, azonban, úgy tűnik, az író megtorpant, mert már a bevezető részben kétkedve teszi fel a kérdést: „Valón mindent el tudok-e mondani neki, Juditnak?“ Nem sikerült mindent elmondania. Az író ezen a könyvén 1964-ben dolgozott, tehát azután, amikor a párt XII. kongresszusát követően a Központi Bizottság világosan állást foglalt az itteni magyarokat ért 1946—47-es diszkriminációs intézkedésekben. Ekkorra már aránylag könnyen lehetett fogalmazni, hisz különböző fórumokon lényegében minden elhangzott erről a kérdésről, így az írónak úgyszólván csupán az a feladata maradt, hogy mindezt művészi köntösbe öltöztesse. A könyvet végül mégis azzal a tudattal csukjuk be, hogy az írói szándék nem valósult meg teljesen, aggodalma jogosnak bizonyult, mert nem mondott el mindent. Csupán azt mondta el, ami a regény megírása pillanatáig már nyilvánvaló volt. Az író önmagából, saját meglátásaiból, emberi tépelődéseiből, érzéseiből, kutatásaiból, a kényes probléma kát évtizedes érlelődési folyamatából alig adott hozzá valamit, saját szempontjai és sajátos véleménye elsikkadt „a történelmi hűség maximális érvényesítése“ mögött. Igaz ugyan, megtudjuk, milyen volt Takács Ferenc hároméves inaskodása Wagner Richard úrnál, a polgári köztársaságban. Tudomást szerzünk lassú öntudatra ébredéséről, a zsidók szlovákiai deportálásáról. Nyomon követjük a főhőst a szlovák hadseregben, tanúi vagyunk, miként kapcsolódik be az ellenállási mozgalomba, hogyan áll át a partizánokhoz. Mindez azonban eléggé elszigetelve, az „önálló“ szlovák állam szellemi-politikai életéből kiszakítva játszódik le, s amit külön hiányolunk, nem mondja el Egri, milyen volt ez alatt a néhány év alatt a Szlovákiában rekedt néhány tízezernyi magyar kisebbségi sorsa, volt-e valami erejük és hatásuk a Pozsonyban maradt magyar értelmiségieknek, baloldali politikusoknak, íróknak, pedagógusoknak, hatottak-e a Takács-féle emberekre, s hogyan találta meg a magyarországi ellenállási mozgalom az utat a szlovákiaihoz. Három fejezeten (füzeten) keresztül követjük hősünk tűzkeresztségét, pártba való jelentkezését, súlyos sebesülését, az oroszokhoz való átjutását és megoperálását. Sajnos, a partlzánharcok leírása semmi újat nem hoz. Mindenre egyetlen fejezet Is elégséges lett volna. A regény a nyolcadik füzettel kezd igazán eredeti lenni. Itt kezdődik a szlovákiai magyarság kálváriája, a „lakosságcsere“, a kitelepítés és a Csehországba hurcolás. Egrinek sikerül hűen visszaadnia azoknak a megrendítő heteknek és hónapoknak a riadalmát, kétségbeesését, tanácstalanságát és érthetetlenségét. A legtöbb azonban, amit mond: „Lehetetlen, hogy ne Ismerjék a múltunkat, hogy ne tudnák: a mostani új életnek itt ezen a földön, a Csallóközben és az ország déli részén, a Dunától, az Ipolytól a Latorcáig a kitelepítésre ítélt apáink voltak a kovácsát.' Adós marad mindennek a hátterével, történelml-politlkal-diplomáciai előzményeivel, s részben azokkal a lelkinemzeti indítékokkal is, amelyek a hivatalos politikai irányvonal mellett, mintegy azt tetézve, súlyosbították a különben is áldatlan állapotokat. Egri helyesen láttatja meg, milyen mérhetetlen kárt okozott, hogy Dél-Szlovákiában közel egy fél évtizeden át szünetelt a magyar anyanyelvi oktatás, de regénye koncepciójába már nem fért bele, hogy a magyar iskolák másfél évtizedes fennállása után sem problémamentes az anyanyelvi művelődés lehetősége. Egri az első, aki regénybe iktatja a magyar nyelvű lapok megszületését, a Csemadok megalakulásának fontosságát, aki kellő Jelentőséget tulajdonit azoknak az értelmiségieknek, akik az 1945-öt követő zilált időkben Magyarországon végezték tanulmányaikat, de tevékenységüket itt fejtik ki. Látja a magyar paraszt korai szövetkezetbe lépésének súlyát, kihatását a szlovákiai mezőgazdasági termelés átalakítására, s általában helyesen ítéli meg a csehszlovákiai magyar nemzetisig mai magatartását is. Ilyen átfogó képet magyar író még nem rajzolt rólunk. A kép azonban mégsem teljes, mert Egri nem lépett túl a már eddig feltárt tényeken és megállapításokon, s mert oknyomozása bizonytalan és bátortalan. Ezt, úgy érzem, maga az író Is tudatosítja, mert Takács Ferenccel nem egyszer ilyeneket mondat: „Én csak életem krónikáját írom, nem kutatom a történelmi események okát, csak a hatásukat tudom lemérni., ,Jlem vállalkozom arra sem, hogy az elmúlt évekről afféle történelmi áttekintést adjak; ez nem az én feladatom ..„Megfesteni a nagy freskót, megkeresni az összefüggéseket, felfedni a történetek rugóit — ez a búvárok, történelemtudósok feladata .. Ezzel Egri önmagával, eredeti írói szándékával is ellentmondásba kerül, s nagyon vitatható, hogy helyt lehet-e adni hasonló magyarázkodásnak. Ezt nem menti az a körülmény sem, hogy az egész történetet a főhőssel „levelek“ formájában mondatja eL Létrejött tehát egy jelentős aránytalanság a szádnék és eredmény között. Még egy ingatag sarka van a könyvnek. Az író mindjárt az elején azt ígéri, hogy nemcsak főhősének élete lesz benne a regényben, hanem Takács Ferenc szavaival: „az egész népemé is, amely itt él, küszködik és remél, amely boldogtalan volt, de felismerte, hogy itt, a hajdani szenvedések földjén boldog is lehet, ha megérti, hogy nem azt kell keresni, ami elválaszt, hanem azt, ami összeköt“. Eltekintve attól, hogy annyira apyoncsépelt már ez az ezerszer és egyszer hallott „összekötő“ szempont, hogy regényben viszolyogva olvassa az ember, s meg hogy ennek az útnak a követése önmagában még nem hoz „boldogságot“, nem nyújtja a regény az „egész nép“ — értve alatta a csehszlovákiai magyarság — életét, már csak azért sem, mert ez a népcsoport 1938-tól 44-ig zömmel Magyarországhoz tartozott, az 1918-ban létrejött új helyzet későbbi specifikuma éppen ez. Takács Ferenc viszont 38 után Tisóék államában marad, tehát más történelmi, társadalmi, nemzetiségi és pszichikai következményekkel, ami később másként ítéltetett is meg. Takács Ferenc sorsában ezért nem lehet a szlovákiai magyarság sorsát ábrázolni. Az lett volna a logikus és tipikus, ha Egri olyan hőst választ, akinek az életútja a Horthy időszakon át vezet, így más szellemi s politikai töltéssel kezdte volna itt az 1945-öt, úgy, ahogyan az a jó fél milliónyi magyar kezdte, amely annyi mepróbáltatás árán is már a második húsz esztendőt éli le a Köztársaságban. Az egész könyvön érződik valami sietség: mintha sürgette volna az Írót az Idői meg ne előzzékl Ezzel magyarázható néhány további formai fogyatékosság, amely nem menthető a választott levél-kerettel. A főhős nem végzett főiskolát, nem jártas az Irásmfivészet útvesztőiben, éppen ezért nehezebb az frő feladata, hiszen olyan arányt kell tartania, amely biztosítja, hogy az elbeszélő főhős — egyszerű ember lévén — egyszerűen mesélje el élete történetét, ugyanakkor azonban a művészi szempont se szenvedjen csorbát: az egyik oldalon nem lehet brosúraszöveg, a másikon pedig sziporkázó mesteri stílus; az egyik fejezetben aprólékos lélekrajz, a másikban csak távolról odacsapott foltok vagy kusza vonások. Az írót egy-egy esemény vagy jelenség kibogozásakor minduntalan zavarják a régi és új szempontok, logikátlanul keverednek benne hajdani és mai meglátások. Bár egy helyen igyekszik megnyugtatni olvasóit: „Megpróbálom nem mai, hanem akkori szemmel és értelemmel leírni mindazt, amit megéltem és tapasztaltam', a könyv végén mégsem tudjuk ezt az írói bizonygatást kétséget kizáróan elfogadni, annyira érződik rajta a „mai szem.“ A vállalkozás nagyszerűsége, a szándék nemessége, az igyekezet merészsége nem szokványos elismerést érdemel, s kiemelkedő helyet biztosít a regénynek irodalmunkban, az eredmény azonban — Egri Viktor regényírói rangjához képest — alatta marad a várakozásnak. TOLVA] BERTALAN 14
