A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-07-11 / 28. szám
A „Völkerfruandschaft" Acuánjíró lrodahái a kOipnntbtin Nurmi a «portraarook etfttt lellegivtea kOsápfllot HeUlnklbnn rvir Tenger és hajé Soká nem tudtam megállapítani, milyen Is a Balti-tenger színe? Itt Warnemündeben, ahol felszálltunk a Völkerfreundschaft nevű hajóra, a móló közelében piszkosan szürkés, de alig egy kilométernyire távolabb, a magas kőgáttól védett és elválasztott fürdőplázson, világoskékké válik, s mintha megmosták, óriásszltákon átszűrték volna, áttetszőn tiszta. Beljebb, főleg a szigetek közelében, a vízinövények sötétzöldre festik, és erős napsütésben fémes kékséggel csillog. Feljebb, a hatvanadik szélességi fok alatt nincs apálya és dagálya, hullámverését Is elcsltltja a hűvös, de Itt már nyárlasnak mondható Idő. Tükörsima és nyugalmas, akár a Balaton, ha könnyű szél fodrozza, és csak a sziklás partok közelében fehérlő tarajok árulják el, hogy tenger ez is, s téli viharok idején korántsem olyan barátságos, mint most nyári utunk alatt. Ám bármilyen barátságos is a tenger, az első reggeli ébresztőn figyelmeztetést kapunk, hogy az előirt riadó nem marad el, kilencre a‘hajó minden utasának próbaként fel kell öltenie a kabinja szekrényében található, fekete fütyülővei ellátott mentőalkalmatosságot. Övnek már nem mondható a sárga Billroth-vászonnal bevont, kétrészes parafaholml, amelynek felső részét a fejen kell áthúzni, és alsó része a nyaknál úgy áll el, mint egy vastag és kényelmetlen spanyolgallér. Már Jóval kilenc előtt nyakravalójával ott szorong a hajó legfelsőbb fedélzetén minden utas, az ügyetlenebbje Itt köti át derekán vászonszalagjalt, s mind kissé megllletödötten, rosszul leplezett szorongással várja a felvilágosítást, mit kell tennie veszély esetén. Félelemre nincsen különösebb ok, hiszen a hajó motoros csónakján és további tizenkét felfújható gumicsónakján az ötszáznál több utas és a kétszázhúsz főnyi legénység mind elfér, és ha nem tör ki valami pánik, mindenki megmenekül. Az első reggelnek ezt a borzongtató lntermezzóját hamar elfelejti az utas, olyan sima a tenger tükre, lengést nem érezni, a két hatalmas Dieselmotor szüntelen Járását, a csavar ütemes csapkodását megszokja ágyában, és rázása, különösen a felső kabinokban, Jóval enyhébb, mint a robogó gyorsé. Olyan pihentető a fekvés, mintha szélcsendes Időben egy II 18-as gépen repülne az ember. Az óránkénti harminc kilométeres sebesség, amely szárazföldön csigalassúságnak tűnne, Itt gyors iramnak tetszik, főleg olykor, ha a fjordok hosszan elnyúló ölében hajó fut szembe velünk. Nem csoda, hogy Így csaknem két napba telllk, míg utunk első állomására, Helsinkibe érünk. Van Idő tehát bőven megismerkedni a 180 méter hosszú és 21 méter széles hajóóriással, három tágas fedélzetével, kávéházával, bárjával, mozijával, nyitott és fedett fürdőmedencéivel és folyosóinak áttekinthetetlen labirintusaival. A hajó gyomrába, gépházába, konyhájába, pékségébe, mészárszékébe, raktáraiba nem nyert betekintést az utas, de a kapitányi hidra csoportosan felvonulhatott, s itt megismerhette az öt esztendeje üdültetési célokat szolgáló, a Balti- és Földközi-tengeren hajózó, olykor Havannába is ellátogató tízezer brutto regiszter-tonnás óceánjárót. Megismerhette a hajó történetét is, amelyből érdemesnek tartottam feljegyezni, hogy egy svéd társaság, a Svenka Amerika Linie építette, 1957- ben ötven mérföldnyire New Yorktól a sűrű ködben nekiment az Andrea Dorla nevű olasz óceánjárónak és azt elsüllyesztette. Annak Idején erről a hajókatasztrófáról, amely az Andrea Dorla ötven utasának az életébe került, a ml lapjaink is megemlékeztek. Később egy „jól értesült“ utas kajánkodva megjegyzi: Egri Viktor skandináviai útinapló/a I. Nyár — Nem is volt köd akkor. Rossz hajósok a svédek. Az Igazság az, hogy a sérült hajót Landskronában rendbe hozták, aztán 1959-ben eladták a különösnevű keletnémet „Stekkenpferd-Bewegungnak“, a Vesszőparipamozgalomnak. A németek állítólag Igen Jutányosán Jutottak hozzá a kitünően berendezett hajóhoz, mert a babonás természetű svédek bojkcttálják a szerencsétlenül Járt hajókat. Ismét Helsinkiben Tíz esztendővel ezelőtt, 1955 Júniusában már Jártam a finn fővárosban a Béke Világkongresszus idején, s Így izgalmas kíváncsisággal vártam, változott-e a város az elmúlt évtized alatt? A partraszállás pillanatától szüntelen kerestem a változás tüneteit, és lépten-nyomon meg is találtam őket. Helsinki lakóinak száma azóta csaknem félmillióra gyarapodott, s az akkor megkezdett építkezések irama bámulatot keltőn felgyorsult. Elsősorban a modern építészeti törekvések ellenállhatatlan merészsége, arány- és térérzéke, természet-tisztelete és hallatlan anyagismerete ötlik szembe. A brazilok mellett talán a finnek a legtehetségesebb kísérletezők; Ízlés és csín, művészi szépérzék mutatkozik meg minden új épületen, akár tizenöt emeletes bérpalotáról, középületről, áruházról, Iskoláról és templomról, akár vlkend- vagy lakóházról, kastélynak beillő nyaralóról van szó. Ennek a gondosan tervezett városépítésnek kimondatlan tőelve: tartsd tiszteletben a természetet, őrizd meg szépségéti Amennyire mód van rá, megmarad az újonnan emelt városrészek közvetlen közelében az erdő, megmaradnak a házak mellett a sudárrá nőtt Jegenyék, bükkfák és fenyők, a sziklákat sem robbantják szét, de a fák és sziklák, a zöld gyepágyak közt úgy osztják el az alacsony házak összefüggő sorát — az emeletnél magasabbak mind külön-külön állnak —, hogy mindenütt levegős a térség, az ember még ott sem érzi kőrengetegben magát, ahol 15—18 emeletes épületek előtt áll, s a sok zöld közt a
