A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1965-10-24 / 43. szám

kezdve esak jó lesz, vagyis, nem lesz semmi baj. Csak szolgáld a császárt.

— Milyen császárt?

— Hát a mi fenséges urunkat. Rudolf német-római császár őfelségét.

— Sose láttam, hát hogy szolgáljam?

— Ne beszélj így, mert baj lesz.

— Mi baj lehetne még ezen túl?

— Eh. Egyszóval... nem állasz át?

— Nem.

— Akkor vigyétek, és a fejét venni neki. — Elfordul. Néz a sarokba, ahol az udvarház ura, Hamary Dániel áll a fal mellett és vacog a foga. Nem látja, de tudja, hogy a fehér zászló elkészült, de vajon volt rá idő, hogy a háztetőn kidughassák az inasok? Egyszer úgy érzi, hogy igen, ott van az fent, de mintha nem is a zsindely közül, hanem az ő fejéből, agyvelejéből lenne kidugva, máskor meg úgy érzi, hogy nincs, nincs, sehol sincs... De ha már a zászló nincs, hol van az asszony?

Az sincs. Sehol nincs. Utolsó mozdulata úgy él őbenne tovább, mint ahogyan látta: állott az inas ruhájában, csizmájában, dolmányában, nadrágban és csak nézett, aztán leült, mintha vetkezni akarna, de levetkezett hát, vagy nem vetkezett? Ez az, amit nem tud. De fél nagyon, hogy nem is tud már soha.

Délfelé jár az idő.

Kint, a halom tetején, ami ott van az udvarháztól mintegy száz lépésnyire a patak partja mellett, ácsok vérpadot ácsolnak. Mert az ácsok azok ilyen mesterek. Egyszer gerendát faragnak szarufának, folyőgerendának, máskor deszkát fűrészelnek bölcsőnek, teknőnek, koporsónak, máskor ajtót eszkábálnak, de néha, ha úgy esik a sor, vérpadot csinálnak. Nem nagy valami az egész. Egy bakot így, egy bakot úgy, pallót rá, lépcsőt elé és már készen is van. Le kell ide tenni, vissza a tőkét, amire ráhajtja fejét az elítélt, bárd villan, aztán suhan, aztán nincs tovább.

Kosik József rajza

Feltéve persze, ha nem akasztásról van szó, mert az már egy kicsit körülményesebb. Annak kell két ágas kátfelől, a tetejére keresztbe egy gerenda, arra karika, a karikába kötél, a kötél végén hurok ...

— Nézzétek meg, hogy ez a kutyateremtette hajduivadék most se akar átpártolni? — szólt a generális embereinek, azok mennek, majd összetörik egymást.

Aztán jönnek vissza: hogy nem akar.

— Na de miért?

— Azt mondja, hogy ő azt nem teheti meg.

— Ha ő igy akarja, hát feje hullaj.assék.

S délelőtt a seregek felvonulnak a halom körül, mögöttük, ha akar, ha nem, de a faluvégi nép, nagy látványosság az, amit látni kell. Meg aztán politika, amit tanulni kell.

Egy ember, a hóhér, hatalmas, tagbaszakadt ember, igen vékonyszálú a haja, fakó, s kicsit gyér, ezért nem is annyira haj ez, mint inkább szőr. Két oldalon a füle előtt is lenyúlik. Ennek az embernek semmi néven nevezendő színe, íze, tehát az emberiessége, csupáncsak a bárdja, s az ereje.

Hol itt szamuklál valamivel fent, a vérpadon, hol ott. Egyedül ő a hóhér, de a pribékjei ott állnak lent, a vérpad mellett kétoldalon. Ezek pontosan nyolcán vannak. Négy erről, négy meg emerről. Ti a katonák meg a nép csak állnak, s csak néznek. Mire gondolhat ez a néptömeg? Vajon mire gondol a katona, s mire a paraszt? A katona tán arra, hogy íme, most másvalaki ül ő helyette, ő csak nézi kényelmesen, de milyen jó lenne, ha az ütközetekben is pontosan így lenne. A paraszt meg arra, hogy te felséges Úristen, sohasem tudhatja senki, hogy mire szüli gyermekét, s mire neveli fel a fiát.

Van itten gondolat áradó bőséggel. De mire gondolhat maga Németh Balázs, akit éppen most tuszkolnak fel a négy vagy öt lépcsőn a vérpadra?

Egyelőre semmire, de semmire az égvilágon nem gondol, minthogy a karja olyan, mint egy külön valami, tán úgy mondhatná, hogy egy fájdalomfa, amelynek a gyökerei széjjel vannak ágazodva az egész testébe, amikor fellép a vérpadra, s látja a rája tapadó emberszemek tengerét, félig-meddig hangosan mondja:

— Szegény, szegény Magyarország, édes szép hazám ...

— Ne morogj, mindgyá túl leszünk azon, ne félj, nem fáj az ... — mormog csendesen a hóhér és oldalon löki. Hogy még arrébb, arrébb.

Németh Balázsba felvillan hirtelen minden, ami volt. A sok harc, a sok gyötrelem, a sok kaland, és jobb csuklója megfészkelődik a bilincsben, aha! Olyan keskenyek az ujjal s olyan keskeny, szinte nyiszlett a Jrezefeje!

Egy pillanat sincsen ez mindössze, de... golyótól roncsolt karjának ujjaival a hóhér szemébe s orrtövébe markol, jobb keze teljesen ép, ó, mennyire ép, s azzal meg a bárdot rántja el amattól és sutty! Volt hóhér, s nincs többé hóhér. Csak valami csomó fekszik a vérpadon, mint a rongy, vagy a dög.

A többi pedig az ... leírhatatlan.

Ha a nyolc pribék egyszerre tudott volna felugrani a vérpadra, tán nem lett volna olyan nagy baj. De nem tudott. Ügy megzavarodtak, hogy össze-vissza kalótyodtak, kettő már az első ugrásnál viszszaesett, egy meg még egy, szóval ... három pribék fekszik egymás után, de inkább egymáson keresztbe-kasba, a nép feljajdult és ez olyan nagyon félelmetes. De Németh Balázs lent vagdalkozntt már ekkor a vérpadon túl, a patak felől, de hol

a nyolc pribék és a hóhér? Sehol sincs. Annyira nincs, mint mikor elrepült a szél szárnyán a toll, vagy hogy elolvadt a hó. Ellenben szinte egymást gázolják agyon, úgy igyekeznek odább a bárd útjából katonák, parasztok, vegyest. És ekkor zsupszl Már benne is van Németh Balázs a még mindig áradó patakban, és elébb gázolva, aztán már csak úgy, állva, úszva, vergődve igyekszik a túlsó part felé.

De a domb s vérpad már katonákkal van tele és lövés pukkan itt is, amott is, egyre gyorsulón több, még több, s paskolja a vergődő ember körül a vizet a golyó, mint a jégverés.

Egyszer aztán a vergődő, kínlódó ember eltűnik, hogy jóval lentebb, odább bukkanjon fel, de immár némán, mozdulatlanul.

S a patak ringatja csendesen, puhán lefelé.

Valaki, aki igen fiatalnak tetszik, de idősebb ember gúnyája van rajta, leghátul, a tömeg mögött egyedül ácsorogván, felzokog. Aztán hangos szóval sírva elébb csak kocog, aztán nyargal elfelé, az erdőség felé. Sírása még akkor is hallik, amikor már őmaga nem látszik. Mintha a sírás is külön élőlény volna.

A díszemelvényen, ahol maga Basta György is állott és nézte volna a kivégzést, és ahol főbb tisztjei is álltak, nagyon kényelmetlenül mozgolódik meg a társaság. Ez nem valami épületes látvány volt, annyi szent. Igaz, hogy elpusztult az elítélt, de előbb elpusztította maga előtt a főhóhért, meg a többi apró-hóhért... de még a rendes harcosok soraiból is leterített iónéhányat. ^

Rossz jel. Nagyon rossz jel. S Basta György belészagol, de inkább belészimatol a levegőbe, úgy mondja:

— Azonnal tanácskozás a kastélyban... — s ő maga máris indul. Inkább csak sejti, mint tudja, vagy érzi, hogy valami na-i gyón nincsen itt rendben, hogy tulajdonképpen nem Erdélyben, vagy a Felvidéken találkozott ő azzal a néppel, amelyet nem lehet legyőzni, nem lehet leverni, most sejdít valamit abból, hogy az a nép olyan nép, hogy végső ínségében a régi sírokat is megnyitja és számon kér és bosszút áll minden csatában vagy vérpadon elesettekért.

Nem jobb lenne vajon, ha összeszedné a sátorfáját és menne Belgiojoso után addig, amíg nem késő?

Nem lehet! S mert Belgiojosót teljesen tönkreverték, de ő és a hadserege veretlen, sőt verhetetlen, ha jó a vezetés, gyerünk tehát a haditanácsba, hogy idejében használják ki az első diadalmas ütközetet.

Hogyan is szól a császári parancs? Úgy, hogy Kassát visszafoglalni igen rövid idő alatt! Gyerünk tehát. Tegyünk eleget a parancsnak.

A Hosszúhát bükkfa erdejében van a pataknál szétszóródott paraszti had maradékának hevenyészett tábora. Elég távol van a falusi udvarháztól, tehát a császáriaktól, lehet úgy vagy ló kilenc-, vagy tízezer lépés. Már csak akkor, ha az erdőbe befelé jövet szabályosan mérni, lépni lehet.

Nagyobb erdei tisztást itt hiába keresne az ember, aránylag egyenletesen sűrű az erdő, és a bükkfák vastagok, szinte az égbe nyúlnak A két hadnagy, Boross Gergely és Gaál Péter néhány emberrel járja az erdőt, keresi azokat, akik tegnap a semmibe szaladtak. Szedi össze őket. Hol csak pár emberre, hol csomónyira akadnak de olyanra is találnak, akik úgy megiiednek, hogy még most is egy bokor vagv fa tövén kucorognak.

(Folytadjuk)

13